Miért emlegetik még mindig a székelyek Csaba királyfit, ha fejüket az ár, jaj, százszor elborítja?

Tízéves lehettem, amikor kaptam egy könyvet a keresztszüleimtől – Benedek Elek: Székelyföldi mondák és mesék. Két nap alatt elolvastam, néhány évig még sűrűn visszatértem hozzá. Megragadott, hogy ugyanarról olvashattam, amiről néha a környezetemben is hallottam különböző családi összejövetelek alkalmával. A szárhegyi Tatárdombról és Bákainéról, az Almási várról, Zeta váráról, a Maros és Olt, a Szent Anna tó mondájáról, a rabonbánokról stb., mindarról, ami a gyermekkori univerzumomat benépesítette.

Ha a Marosra mentem csobbanni, tapasztaltam a szelíd folyását, Tusnádfürdőn pedig az Olt rohanására csodálkoztam rá. Szárhegyre menet visszafojtottam a lélegzetem, úgy kerestem az egykori csata helyszínét, Bákainé fazakait a magas fűben. Minden nagyobb kőtörmelék alatt várat, titkos alagutat véltem felfedezni, és évekig kerestem egy talán soha nem létezett erődítményt is, amit Bitó várának mondtak a falumbeliek.

A nagyobb egyházi ünnepeken, a csíksomlyói búcsún, a hosszúra nyúlt tábortüzek és a hokimeccsek után – miközben a székely himnuszt énekeltük – Csaba királyfi háromezer harcosának egyikeként húztam ki magam, készen állva arra, hogy bármelyik percen a Hadak útján találhatom magam. A szimbolikus formák segítségével felépített világom menedék és biztonság is volt egyben, és ahogy cseperedtem, sokszor tapasztaltam, nemcsak a gyerekek, a felnőttek is önmaguk teremtik meg gondolataik, illúzióik és fikcióik révén a saját világukat. Azokat az egyéni és (mikro)közösségi szimbolikus védelmi rendszereket, amelyek óvnak és védelmeznek az ismerős és mégis olyan idegen világban. 

Nemrég ismét a kezembe akadt a könyv, és mivel az ötéves, nagyobbik kisfiammal jó ideje túlléptünk a Bogyó és Babóca összesen, ezért belevágtunk. Esténként 2-3 monda és legenda, már jóval túl vagyunk a kötet közepén. Különös érzés annyi év után, hangosan felolvasni – immár a fiamnak – a számomra egykor oly sokat jelentő, meghatározó szövegeket. Vajon mi játszódik le benne? Mély levegőt vettem, amikor ő is Bákainé lábosaira kérdezett rá. Vajon ott hevernek még szanaszét? Mikor keresünk párat? Megígértem, hogy utánajárunk.

Ilyen körülmények között ért a Korunk október 13-i könyvbemutatója, ahol Hermann Gusztáv Mihály történész legújabb kötetéről beszélgetett a szerzővel Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője.

című köny a Komp-Press Kiadó gondozásában jelent meg, és már a mottó alapján deklarált célja az igazságra való törekvés, nem a másokkal való egyetértés. Persze, aki kicsit is ismeri Hermann Gusztáv Mihály munkásságát, az mottó nélkül is tisztában lehetett mindezzel, de azért halkan jegyezzük meg itt – nem magától értetődő, és nem minden történész tartotta, tartja magát az előszóban is említett Kosáry Domokos-féle történészi ars poeticához, miszerint

Kovács Kiss Gyöngy felvezetője onnan indult, hogy a székelység újkori történetével, a mentalitáskutatás, a székely rendi öntudat változásaival, valamint ennek az általános magyar identitással és a kollektív emlékezettel való párhuzamaival és lehetséges konfliktusaival foglalkozó szerző kutatói hozzáállását leginkább a mítoszok dekonstrukciójára és az objektivitásra való törekvés jellemzi.

kapcsán került szóba a már említett Kosáry-idézet, amire Hermann Gusztáv Mihály elmondta, hogy a fogalom szakirodalmi gyökerei Gilbert Durand francia antropológus, filozófus munkásságához, az imaginárius antropológiához nyúlnak vissza. Központi tézise, hogy a képzelet és a mítosz nem a valóság különböző mértékű torzulása, hanem az emberi elme legalapvetőbb, valóságalkotó és értelemadó struktúrája.

Hermann így Durand és Kosáry Domokos nyomán megkülönbözteti a ténylegesen megtörtént történelmet attól a múlttól, amelyben az emberek hittek. Ez utóbbit mítoszok és történelmi tévhitek sorozata alkotja, és ezt nevezte el virtuális múltnak. A székelyek esetében a virtuális múlt megnevezés azért találóbb a képzelt vagy imaginárius múltnál, mert a közösség rendkívül szilárdan és keményen ragaszkodik ehhez a múlthoz, nem csupán elméleti vagy szellemi konstrukcióként tekint a saját történeteire.

A szerző Stanisaław Lem Solaris című regényét is felhozta szemléltetésként. Ahogy a könyvben a gondolatok és a képzelet testet öltenek, úgy a székelyeknél a virtuális múltjuk – a hozzá való erős ragaszkodás révén – válik szinte fizikai valósággá.

Egészen biztosan nem állapítható meg, mivel a mítosznak több összetevője van, és viszonylag későn szerkesztődött egységes történetté. A Csaba-hagyomány három olyan elemből tevődik össze, amelyek eredetileg nem tartoztak össze.

A hun eredettudat kapcsán bizonytalan, hogy megelőzte-e a középkori krónikások feljegyzéseit, vagy éppen a krónikák nyomán keletkezett és terjedt el a székelyek körében. A középkor végén, az 1506-os agyagfalvi nemzetgyűlés jegyzőkönyvében mindenesetre már dokumentálták, ahol a székelység és a király viszonyát az „igen nagy Szkítiára” vezetik vissza. A középkorban a szkítákon egyszersmind hunokat is értettek, hiszen a krónikásaink Attilát is szkítaként emlegetik. Ez az örökség tehát nem újkori kitaláció, hanem kezdettől fogva létezett a székelység tudatában.

Aztán ott van a halálból visszatérő hős toposza, ami ugyan szintén létezett a székely néphagyományban, de eredetileg semmilyen utalást nem tartalmazott Csaba személyére. Végül meg kell említeni a harmadik összetevőt, a csillagmítoszt (Hadakuta, Hadak útja), a Tejúthoz kapcsolódó képzetet, miszerint a csillagok útján érkezik a túlvilági felmentősereg Csaba királyfi vezetésével. Ez amúgy nem székely sajátosság, Magyarország-szerte sok helyen használták a Hadak útja megnevezést a Tejútra.

Miként egyeztethető össze a Kézai Simonnál és a későbbi krónikákban fellelhető Csaba-történet azzal a motívummal, hogy az Attila halála után az ázsiai hazába visszamenekülő 15 ezer hun vitéz (Csaba népe) és a Csigle mezején maradó 3000 jövendőbeli székely vitéz a valóságban egymás ellen harcolt a hun belháborúban?

A források és a krónikás hagyomány vizsgálatából kiderül, hogy például Kézai Simon nyíltan nem utal erre az ellentmondásra, de ha figyelmesen olvassuk a szöveget, derenghet, hogy ott a krónikások szintjén még nem sejlik fel szerves kapcsolat a székelyek és a Csaba nevű történelmi alak között.

Kézai ír a hun belháborúról, és említi a székelyek egy sajátos szófordulatát is arra az esetre, amikor valakit útjára bocsátanak, és azt mondják neki:

Azaz Bizáncból, ahonnan a monda szerint az őshazába távozott. Hermann Gusztáv Mihály egyetértésben Kordé Zoltán történésszel úgy gondolja, hogy a formula nem feltétlenül viszontlátás óhaját fejezte ki, hanem úgy is értelmezhető, hogy „aztán ide többé ne gyere vissza.”

Aztán ott van a Tarih-i Üngürüsz eredetileg latin nyelvű krónika, amelyet Mahmud Terdzsümán, I. Szulejmán szultán bécsi zsidó családból származó tolmácsa és diplomatája saját állítása szerint 1543-ban, Székesfehérvár királyi könyvtárának kifosztásakor szerzett meg, majd fordított le oszmán-török nyelvre.

hogy az Attila fiai közötti véres küzdelemben a székelyek a német anyától származó Aladár oldalán vették fel a harcot Csaba ellen. Adódik a kérdés: ha a székely elődök valóban Aladár zászlaja alatt álltak a csatamezőn, miként alakulhatott úgy a székely kollektív emlékezet, hogy a néphit végül a vesztes testvért, a görögök felé menekülő Csabát emelte pozitív, meghatározó szereplővé?

A Hadak útja mondához érkezve Kovács Kiss Gyöngy felvetette, annak 1850-es évekbeli közzététele – Ipolyi Arnold és Lugosi József nevéhez fűződő gyűjtése – rögtön egy alapvető forráskritikai dilemmát vet fel: mennyiben tekinthető ez a szöveg érintetlen, szájhagyományban élő népköltészeti emléknek, és milyen mértékben hatott rá a 19. századi értelmiség nemzeti-romantikus képzelete.

A motívum köré fonódó szellemi kölcsönhatásokat jól szemlélteti Wilhelm von Kaulbach monumentális festménye, a Hunnenschlacht (Hunok csatája), amely a catalaunumi ütközetben elesett vitézek felhők közötti, égi szellemharcát jeleníti meg. Míg a nyugati világ ezt a látomást kizárólag a Római Birodalom és Attila hadainak késő antik összecsapásaként értelmezte, addig a magyar (kulturális) emlékezet – pl. Liszt Ferenc azonos című szimfonikus költeménye – a saját mitológiájába illesztette. A képet összekapcsolták a hun–magyar rokonság gondolatával, és a Hadak útján visszatérő Csaba királyfi, valamint a székely–hun vitézei legendájává lényegítették át.

Lugossy József nyelvész és orientalista – akinek a gyűjtését Ipolyi Arnold nagyváradi püpök is beépítette a Magyar mythologiájába – arra hivatkozott, hogy a szöveget egy „hős székely ifjú” mesélte a honvédek tábortüzei mellett, mielőtt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc harcaiban elesett vagy nyomtalanul eltűnt volna. Lugossy állítólag egy baráti kéz közvetítésével jutott hozzá a történethez, de nevet ez esetben sem említ. Hermann szerint a nevek elhallgatása a világosi fegyverletételt követő megtorlások árnyékában önvédelmi reflex is lehetett.

Az ifjú székely kilétét többen is próbálták megfejteni. Boér Máté és Boér Hunor a Lugossy által említett ifjút Sükösd Sámuel református lelkész alakjában vélték felfedezni, ám Hermann Gusztáv Mihály jelezte, hogy a történeti levezetés levezetés és bizonyítás „nem érhető tetten”, inkább egy lehetséges hipotézisnek tekinthető. A lehetséges alakok között felsejlik az 1848-as harcokban elesett költő, Bodor Lajos is. Hermann itt jegyezte meg, hogy ha a gombhoz akarná varrni a kabátot, mint ahogy nem szeretné, akár maga Gábor Áron is szóba jöhet, aki a háromszéki önvédelem megszervezésekor személyesen, a tábortüzek mellett lelkesítette a székely vitézeket.

Van olyan szerző, aki szerint ez ugyanaz a történet, csak az egyik keresztény köntösben, a másik pedig egy népi narratívaként létezett. Hermann Gusztáv Mihály nem állította azt, hogy a két narratíva teljes mértékben ugyanaz lenne, azt viszont határozottan vallja, hogy kapcsolat van közöttük, és hatottak egymásra.

A történész arra tippel, hogy a Szent László-monda hatott a végleges formában megjelenő Csaba-mondának a kialakulására. Azaz a 14. században kanonizált Szent László-legenda – a végveszély óráiban a nagyváradi sírból a székely seregek segítségére siető lovagkirály – mintát nyújtott a Csaba-monda 1850-es évekbeli, Ipolyi Arnold és Lugossy József által rögzített, végső formájához.

Hermann azt sem tartja kizártnak, hogy a két mondának létezett egy közös gyökere, amely az egyházi kultúra kánonjában szentté avatott lovagkirály alakjában kristályosodott ki, onnan pedig egy népi, nemzeti irányban formálódott Csaba-mondává.

vonható-e párhuzam a Hadak útja-monda és a román Traianus-kultusz között? Lelövöm a poént, igen, de kizárólag a párhuzamos fejlődés értelmében, a két narratíva nem hatott egymásra, és nincs közöttük szerves kapcsolat sem. A könyv kapcsán tárgyalt témák körül talán erről beszélgettek a legrészletesebben, ezért nem vállalkozom arra, hogy a messzire vezető árnyalatokat visszaadjam, a könyvben is részletesen kifejti ezeket a szerző.

Röviden összefoglalva: mindkét esetben a Tejúthoz kötik egy meghatározó mondai/történelmi alak útját. A székelyeknél Csaba királyfi és a Hadak útja, a románoknál Traianus császár (Calea lui Traian) jelenik meg az égen. A román Traianus-kultusz Tejúthoz kapcsolódását a már említett Lugossy József dokumentálta először Máramarosban, Desze és Budfalva görögkatolikus lakóinál, akik a Tejútat Traianus útjának nevezték, bár részletes narratívát nem fűztek hozzá.

A két monda rögzülésének hátterében hasonló társadalmi-szellemi folyamatok álltak – a székelyeknél a rendi ellenállás korszaka, míg a románoknál a nemzeti ébredés kora. Herman Gusztáv Mihály szerint a Homo sapiens természetéből adódóan hasonló helyzetekben és kihívások közt a különböző emberi közösségek egymástól függetlenül is képesek hasonlóképpen gondolkodni, fantáziálni.

A Csaba-mítosz és a székely himnusz kapcsolata kulcskérdés minden tekintetben. A hagyomány szerint Csaba Bizáncon (Görögországon) keresztül az őshazába távozott, és valahányszor szükséges, visszatér a székelyek megsegítésére.

– jegyezte meg mosolyogva a történész, és eszembe jutott, hogy ezen én is sokszor elméláztam annak idején a Tejutat bámulva. Hol voltak, amikor negyedszerre, ötödjére, sokadjára is szükségünk lett volna Csabára és a vitézeire?

később pedig Benedek Elek elemi iskolai tankönyvei tették a Lugossy-féle változatot országosan is ismertté. A kisgyermekek számára megírt rövid, kerek mondatok révén a Csaba-monda az egész magyar nyelvterületen beépült a nemzeti alapműveltségbe. Trianont követően a Székelyudvarhelyen született Csanády György még inkább reelsesre vagy tik-tokosra vette a figurát, amikor a teljes, évszázados Csaba-hagyományt belesűrítette két sorba:

Az 1921-es keltezésű Székely himnuszt eredetileg nem himnusznak szánták, hanem egy zártkörű diákmisztériumjáték profán zsoltárának/kantátájának, amelyet a diákok leggyakrabban Budapest peremén, a Disznófő vendéglő feletti tisztáson adtak elő. Hermann Gusztáv Mihály szerint két fő oka vannak annak, miért vált himnusszá a költemény. A székely eredetgondolat rendkívül sűrű, kristálytiszta megfogalmazása, valamint a rá vonatkozó politikai tiltás vonzereje.

Az elhangzottak és a könyv alapján a Csaba-mondának léteznek nagyon régi, organikus néprajzi és történeti összetevői, ám ezek egységes, kimunkált és olvasmányos narrációvá formálása tanult fők és az értelmiségi elit munkájának eredménye.

A székelyek hun eredethagyománya mélyen gyökerezik a múltban, és ahogy szó volt róla, a késő középkorban már igazolhatóan jelen volt a közösségi tudatban. A végveszélyben a holtából visszatérő hős motívuma az egyetemes emberi mítoszkincs egyik legerősebb archetípusa, amely a hellén mitológiától a keleti és nyugati keresztény hagiográfiáig mindenütt fellelhető. Talán a legközelebbi analógia a Jakab-kultuszhoz (El Camino / Via Jacobi) kötődik, ahol Szent Jakab a túlvilágról, a Tejúton aláereszkedve vezeti égi seregét a mórok ellen küzdő hispániaiak segítségére.

A táltos asszony a néphagyomány szerint a sírból visszatérve mentette meg a székelyeket a – népi emlékezetben – tatárok, valójában a moldvaiak elleni harcban. Beszédes, hogy míg az eseményről tudósító gyergyói plébános azt írta, hogy a Jézus-kiáltásra egy angyal jelent meg a csatamezőn, addig a népi emlékezet Bákainé pogány gyökerű alakját őrizte meg.

A túlvilági védelmező alakja köré épülő, a 14. század második felében a névtelen minorita barát által lejegyzett Szent László-féle patrocinium-legendában is a jórészt székelyekből álló sereg a feltámadt lovagkirály égi segítségével veri tönkre a tatárokat.

A történeti szempontból nyilvánvalóan anakronisztikus – a 11. században a mongol-tatár népek még nem voltak jelen a térségben – tatárverő Szent László toposza nemzetközileg is széles körben elterjedt. Megtalálható a moldvai csángóknál, a román krónikások szövegeiben, sőt egy Oroszországban tevékenykedő, balkáni származású krónikás feljegyzéseiben is.

Bár a mozaikdarabok – a hun eredettudat, a halálból visszatérő hős toposza és a Hadak útja csillagképzete – külön-külön már évszázadok óta léteztek, ezek egyetlen kerek, olvasmányos és nemzeti narratívává fűzése – Hermann sejtése szerint – a 19. század eleji kollégiumi világban ment végbe.

A kollégiumi diákok műveltsége, klasszikus olvasmányélményei és az otthonról magukkal hozott népi hagyománykincs ebben az intellektuális közegben forrt össze a Csaba-monda ma ismert, kimunkált formájává, amely ilyen teljes, zárt szerkezetben a 19. század előtt egyetlen forrásban sem létezett.

Aki mindezek után arra a következtetésre jutott, hogy a könyvbemutatón és a bemutatott kötetben, tokkal-vonóval, úgy ahogy van zárójelbe tették a székely eredetmítoszt, tévedésben van. Hermann Gusztáv Mihály megjegyezte, a mítoszok dekunstrukciójával foglalkozó történészek nem megsemmisíteni vagy elpusztítani akarják a mítoszokat.

Ennek alátámasztására zárszóként a sokak által ismert Lucian Boia történészre hivatkozott, akinek gondolatait – bár nem 100 százalékban, de – jelentős mértékben osztja.

A könyvbemutató estéjén csillagtalan, borult, hűvös, helyenként csapadékos idő volt Kolozsváron és környékén. A sötét éjjelen Hiripné fiairól, majd a tordai tündérvárról olvastunk a fiammal.