Kolozsvár: a város, ahol minden csak úgy kiderül

Kolozsvár Erdély fővárosa. És épp Európa Ifjúsági Fővárosa. Továbbá a kontinens kulturális fővárosa szeretne lenni néhány év múlva. És akkor itt van a város egyik ékessége: a Fellegvár. Ám amikor felnézünk a dombra, látunk egy szállodát, egy nagy keresztet, meg közelebbről néhány romos épületet. Ugyanakkor eszünkbe jut Segesvár, Nagyszeben vagy akár Brassó, ahol egy picit mást látunk, legalábbis amint beérünk az óvárosba. Mi van a fellegvári romos épületekkel? Miért romosak, hogyan jutottak ilyen állapotba?

Kezdeném a sort úgy, ahogy indítottad: 2021 és a kulturális főváros. Jó néhány évvel ezelőtt megalakult egy egyesület, ami a kulturális főváros projekttel hivatott foglalkozni. Behívtak engem is, mint a Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókszervezetének elnökét. Az volt a feladat, találjuk ki, hogyan tovább, mert lám, hogy néz ki Kolozsvár. Két évig nagyon rendszeresen találkoztunk, és kitaláltuk, hogyan lehetne közelíteni egy kulturált városképhez, illetve megpróbáltuk körvonalazni a különböző kulturális intézmények infrastruktúráit. Volt vagy nyolc csoport, én kettőben vállaltam szerepet: az egyik a műemlékekkel, a másik urbanisztikával foglalkozott. Általában ezek a csoportok biztosítják az infrastruktúrát a többi csoportnak, amelyek többnyire kulturális rendezvények szervezésével foglalkoznak. Mert, ugye, civilizáltan akkor lehet kultúrát szolgáltatni, ha megvan hozzá a civilizált környezet.

A beszélgetésekből az derült ki, hogy a városban nincsenek megjelölve a műemlékek, már nem tudom, mióta, továbbá hiányosak a többnyelvű táblák. Egyértelműnek tűnt, hogy ez a kiindulópont. Nem igényel sok pénzt, és rövid időn belül meg lehet jelölni 300 műemléket többnyelvű táblákkal. Utána pedig rendre következnek az olyan helyszínek, mint például a Fő tér, aminek már megvan a terve, de továbbra is zajlik a forgalom körülötte. Tehát ez lett volna az egyik elsődleges lépés: a „forgalomcsillapítást” nem csak a Fő térre, hanem a teljes belvárosra érvényesíteni, egy általános rendelkezéssel, miáltal a dolgokat tudatosan a kulturált városi élet irányába tereljük. No, ez így nagyon szépen szólt, valamikor novemberben, és vártuk a fejleményeket.

Úgy érted, 2014 novemberében?

Hát, nem. Ez még 2012-ben történt.  És akkor még egy polgármestercsere is közbejött, mivel épp letartóztatták Apostu polgármestert. Az ideiglenes városgazda eljött a Kamarához, mi meg elmeséltük, mikre gondoltunk, és 2021 fényében, térképpel aláfestve, megmutattuk neki, hol a belváros, hol vannak a parkolók, hol kell „lecserélni a bakancsot tornacipőre”. Elmondtuk azt is, hogy ez egy olyan dolog, amit föltétlenül tudatosítani kell a város lakosságában ahhoz, hogy minden egyes lépés normálisnak tűnjön, és ne féljenek tőle. Természetesen a Fellegvár is benne volt ebben az összképben, hiszen a jóisten adta, hogy onnan rá lehet látni az egész gyönyörűségre, a Szamosra, a belvárosra és a Sétatérre.

A kilátás hűen tükrözi a Fellegvár helyzete körül kialakult balladai homályt

A helyszín akár a város kulturális fellegvára is lehetne. Vártuk a következő év költségvetését, és akkor kiderült, hogy megfogant az illetékes fejekben egy három pontot tartalmazó terv. Az egyik volt a Fellegvár, a másik a Szamos hajózhatósága, a harmadik a monostori erdő parkosítása. Na, mi akkor hanyatt estünk, mert ugyancsak különböző területekről szólt a dolog. Röviden: a monostori erdő köszöni szépen, még jó sokáig úgy marad, ahogy van. Nem is tartozik a városhoz, hanem az erdőhivatalhoz. Miért volt ez fontos, nem értettük, úgyhogy nem is foglalkoztunk vele. A Szamos hajózhatósága enyhén szólva viccesnek tűnt. Persze mondták, hogy épp csak itt-ott, meg hogy ladikokkal, de akkor is. A Szamos megint csak nem a városé, tehát ez sem elsődleges probléma. A Szamos-part, az igen, az nagyon fontos fejezet, de az egy másik történet.

Van arról elképzelésed, hogy miért pont ezekre esett a választás?

Kiderült, hogy volt akkoriban egy holland tanácsadói csapat, és ők bizonyos összegekért ilyen jó ötleteket tudtak eladni, amik aztán szépen meghaltak. A Fellegvárra viszont ráharaptunk, tekintettel arra, hogy a három választott terület közül még mindig ott van a legtöbb közterület, még a domboldal is. Persze ott is volt galiba: egy furcsa privatizáció.

Ki privatizálta?

A Funar-korszakban történt a privatizáció. Kiderült, hogy a szállodaláncok privatizációjának idején a város úgy döntött, képtelen adminisztrálni azokat a felületeket, amiket annak idején a szállodák rendeztek. A Fellegvár esetében a Belvedere szálloda nem csak adminisztrációs, hanem tulajdonjogot kapott a meglevő öt műemléképületre és a hozzá tartozó területre. Persze az is kiderült (bár nem vagyok jogász, és nem olvastam a vonatkozó cikkelyeket), hogy a döntés ösztönző kívánt lenni, hogy az új tulajdonos jobban adminisztrálja a területet.

A Sport szálloda esetében például az épület mellé a tulajdonos megkapta az egész városi strandot, ugyanilyen meggondolásból. Tudjuk, azóta lakat van a strandon, be is rozsdásodott. Aztán arra is fény derült, hogy a sétatéri tó és a Kaszinó is benne volt a privatizációs pakliban, a Sport szállodával együtt. Az volt a szerencse, hogy utóbbi esetben nem volt kerítés, és a tulajdonosok belátták, hogy egy lakattal nem tudták megoldani az adminisztrálást. Életveszélyes volt, a gyerekek beeshettek volna a víz nélküli gödörbe, így aztán azt visszakapta a város.

Láss csodát, erre is van példa: lezajlott a privatizáció, és egy terület mégis visszakerült a városhoz, mert az új tulajdonos nem volt képes adminisztrálni azt. És íme, közpénzekben turkálhatott a város az EU-nál, rendbe rakhatta a Kaszinót, a parkot. Ezzel ellentétben a Fellegváron, hát, felmértük a helyzetet, ledokumentáltuk, van róla fotó, film, rajz. Kiderült, hogy szó sincs adminisztrálásról, lakatok vannak. 

Az ominózus északi kapuépület 

Az északi kapuépületbe csak úgy tudtunk bemenni, hogy széthúztuk a tetőcserepeket és bemásztunk. Vasajtókat helyeztek el – ugyanis állítólag ott volt a Belvedere szálloda archívuma –, amik berozsdásodtak, és nem tudtuk őket felfeszíteni. Természetesen maga az épület hajléktalanbarakká degradálódott. A másik, a nyugati kapuépület a mai napig pvc-nyílászárókkal van ellátva. Egy adott pillanatban kiadták egy tévécsatornának, ők onnan elmentek, azóta nem szellőzik, penészedik. A harmadik épületben, ami keleti irányban fekszik, hát, ott ilyen-olyan ismerősöknek adtak ki egy-egy szobát. Ki volt írva, hogy életveszélyes átmenni a kapualjon, merthogy a kövek az ember fejére eshetnek.

Még van két épület. Az egyik a hajdani fegyvertár, ennek van a legnagyobb területe. És ott az ablaktalan lőporraktár: az épületben ma egy albérlő kocsmát működtet. Akkor egyetemi berkekben is beszélgettünk arról, hogy a helyszín turisztikailag, urbanisztikailag mennyire érdekes. Sajnos a város részéről nem jött semmiféle visszhang.

Tisztázzunk valamit. Valaki felelős azért, hogy a Fellegvár területén levő öt műemléképület állapota folyamatosan romlik. Van egy tulajdonos, akinek adminisztrálnia kéne az épületeket, ahelyett, hogy szétrohasztaná őket.

Pontosan. Belátásunk szerint a városházának vissza kellett volna igényelnie a teljes fellegvári műemlékegyüttes adminisztrációs jogát, ahogy a Kaszinó és a sétatéri tó esetében tette. Ilyen egyszerű. De nem ez történt. Annak ellenére, hogy a magunk részéről igyekeztünk felhívni az illetékesek figyelmét a terület jelentőségére. A nyári egyetemeken kívül szerveztünk ott kiállításokat, sőt egy kulturális hétvégét is, A Fellegvár színpada címmel. Kipróbáltuk, mire képes a Fellegvár, a lépcsősétánytól egész a platóig. Sajnos az épületeket komolyabban nem tudtuk hasznosítani. 

A civilizált tulajdonossal rendelkező fegyvertár 

Kivéve a fegyvertárat, ahol aláírtunk egy három napra szóló használati szerződést a tulajdonossal. Ilyenek álltak benne, hogy ha kigyullad, vagy valakit agyonüt egy cserép, mi felelünk érte, nem ő. Nagyon jól érezte magát mindenki, a városháza részéről eljött a polgármester szóvivője. Sajnos a polgármester úr nem tudott eljönni.

Annak ellenére, hogy az ő városa, úgymond...

Biztos nem volt ideje éppen. A lényeg az volt, hogy rengeteg civil szervezet bekapcsolódott, és a rendezvénnyel küldtünk egy jelzést. Aminek annyi lett az eredménye, hogy született egy határozat, miszerint tényleg rendezni kéne a Fellegvár tulajdonjogát. Nagyon megörültünk, azt hittük, hogy az épületekről is szó van, valami ötezer négyzetméterről. Sokáig nem tudtuk, melyik az a bizonyos ötezer négyzetméter, még most sem tudnám bejelölni a térképen. Aztán kiderült, hogy nem az épületekről van szó, mert épületeket nem lehet csak úgy, egy határozattal visszakérni. Tehát, megszületett a határozat, és aztán megint nagy csönd lett. Mi azért minden nyári egyetem ideje alatt igyekeztünk monitorizálni a Fellegvárat is.

Mióta tartjátok ezeket a nyári egyetemeket?

Kolozsváron, a ferences kolostorban tartjuk őket, 2010 óta. A Romániai Építészek Rendjének erdélyi fiókja az ernyőszervezet, a témakör pedig a történelmi települések rehabilitációs kérdései, interdiszciplináris megközelítésben. Például 2012-ben felmértük a Fellegvár öt műemléképületét és a hozzá tartozó tájépítészeti környezetet. Azóta aktívan foglalkozunk a Fellegvár állapotával is.

2013-ban észrevettük, hogy valakik nekifogtak építkezni a fegyvertárban. Kiderült, hogy egy kolléga megvette, és építészeti irodát alakított ki benne. Gyorsan szerveztünk egy építészestet, és megkértük, mesélje el, hogy vásárolta meg és hogy építi az irodát abba az épületbe, ami tulajdonképpen Kolozsvár fegyvertára. Kiderült, hogy a tulajdonos adta el neki, és mindenhonnan megkapták a szükséges aláírásokat. Ez azt jelenti, hogy sem a Művelődési Minisztériumot, sem a Megyei Tanácsot, sem Kolozsvár polgármesteri hivatalát nem érdekelte az ügy, tekintettel arra, hogy az említett közintézményeknek elővásárlási joguk van. Az új tulajdonos pedig jogaiba lépett és terveket kezdett készíteni. Sajnos az eredeti faszerkezetet vasbetonszerkezetre cserélték. Ha minden rosszban szeretném a jót látni, azt mondhatnám, beszéltünk egy civilizált tulajdonossal.

Az viszont tény, hogy az épület egyértelműen nem vált közérdekű rendezvények színterévé. Következik az északi és a keleti kapu eladása is. Megpróbáltunk minden szinten hangot adni az ellenvetésnek, hogy ez mégsincs rendjén. Kiderült, hogy megint elindult az aláírásgyűjtés.

Ki és mire gyűjtötte az aláírásokat?

A tulajdonos folyamodott, hogy a szakminisztérium, a megye és a város mondjon le elővásárlási jogáról, és akkor lehet ezeknek az épületeknek is magánszemély tulajdonosa. Nyomon követtük, mi történik. 

A nyugati kapuépület, ahol a kövek szabadon a fejekre eshetnek 

Személyesen elmeséltem a művelődési minisztérium államtitkárának, Hegedüs Csillának, mi a helyzet a Fellegvárral. Azt az ígéretet kaptuk, hogy mégis ki lehet alakítani egy fellegvári múzeumot, vagy bármi egyebet. A magunk részéről felajánlottuk a minisztériumnak, hogy ha véletlenül nem lenne rá pénze, akkor a Romániai Építészek Rendje beszáll, ugyanis van egy külön keret kulturális jelentőségű épületek megmentésére. Akkor megszületett egy elvi megegyezés, ám egy hónap múlva kiderült, hogy a minisztérium visszalépett. A mai napig nem tudjuk a pontos indoklást. Csak azzal tudom magyarázni, hogy jelenleg a művelődési minisztérium Románia egyik legmostohább minisztériuma. Gyakorlatilag most már nemcsak, hogy a minisztert nem ismerjük, de azt sem tudjuk, hogy miért létezik, mert a finanszírozás terén a legutolsó helyen van Európa-szerte. Mindazt, aminek nekifogtak az országban, leállították, és nem lehet tudni, mi lesz a sorsa az érintett műemléképületeknek.

Értsem úgy, hogy ezzel Kolozsvár nincs egyedül, és romok hevernek szanaszét, Erdély-, esetleg Románia-szerte? Örüljünk tulajdonképpen?

Elképzelhető, hogy ez egy motiváció, csak ettől biztos nem leszünk túl boldogak. A baj az, hogy nem csak a minisztérium viszonyult ilyen sután az ügyhöz. Amikor kiderült, hogy Bukarest visszalép, felhívtam a megyét, ahol kiderült, egyáltalán nem foglalkoznak a dologgal, mert nincs rá költségvetés. Se a főépítész, se senki nem tud róla, mi is az, ami eladásra kerül a zónában. Közben meg hangsúlyoznám: nehogy azt higgyük, csillagászati összegekről van szó. A nyugati kapu (180 négyzetméter hasznos területű épület, mellette 720 négyzetméteres terület) ára 50 000 euró volt, plusz áfa. Meglepő. Persze oda volt írva, hogy félmillió euró kell a felújításhoz. Megkérdőjelezem. Az északi kapuépület ára pedig 20 000 euró plusz áfa...

Az egy garzon, nem?

Egy munkásgarzon, gondolom. Jelzés szintjén kitűnő dolog, hogy végre megtörténik az első beruházás. Senki nem mondhatja, hogy fantasztikus összegért vásárolja meg a város az épületet. Azt látjuk, hogy már kikövezték a lépcsősétányt egészen a kapuig, de utána már nem lehetett kövezni, mert a kapualj nem volt köztulajdon. Ezek után folytatni lehet a munkát, viszont ez sem elég. Mi azt szeretnénk, hogy egy tervpályázat alapján történjen, és nem csak a kövezés, hanem egy teljes koncepció kialakítása. Egy koherens stratégia alapján kell oda beruházni, ha már megvan a szándék. Mondjuk, ahelyett, hogy holnap csak úgy, ötletszerűen, megvásárolnak valamit. 

A „pévécésített” nyugati kapuépület 

Annak is örülnék, ha már, ugye, 2015-ben európai ifjúsági főváros vagyunk, hátha nyomást lehetne gyakorolni az illetékesekre, hogy legalább idén lássuk ezt az északi kapuépületet, mint egy infópontot, mint a helyszín egy katalizátorát. Mellesleg, izgatottan várom, hol lesznek az ifjúsági főváros eseményhelyszínei, mert a város azért erre nem készült fel.

Többször használtad a beszélgetés alatt azt a szót, hogy kiderült. Én ugyan nem vagyok szakmabeli, de megáll az eszem, hogy itt ennyi minden csak kiderül. Nincsenek emberek, akik felelős módon gondolkodnak?

Én annyit mondhatok, hogy az északi kapuépület esetében végül Horváth Anna alpolgármester volt az, aki nem engedte az illetékes közalkalmazottnak aláírni a dokumentumot, miszerint az épületre nem tart jogot a város. És akkor kellett még egy-két hét, amíg a polgármester is tudomást szerzett a dologról. Egy találkozón történt, a  La Cizmărie nevű lokálban. Engem is meghívtak. Elmentem, gondoltam, hátha történnek még csodák. Hát csoda volt, mert bementem, és ott volt Emil Boc polgármester úr is. Reméltem, hogy több időt tud szánni a gondokra, de kiderült, hogy csak két perce van. Akkor megkértem, hogy ha megengedi, egy percben elmondanám a Fellegvár problémáit. Látszott, nagyon irritálja a történetem, hogy ő miért is nem tud róla. Ennyit szeretnék arról mondani, hogy kiderült. Miért nem tud ő róla, kérdezte tőlem. Mondtam, ne haragudjon, nem tudom, miért nem tud róla. Én azt tudom, hogy mi teljesen önkéntesen nyomoztunk az ügyben, a nyári egyetemek során, mert ez nem a mi feladatunk. És azt is felajánlottuk minden egyes közintézménynek, így a városnak is, hogy ha ne adj’ isten, nem akad rá költségvetés, akkor a Romániai Építészek Rendje a projekt mögé állna.

Szerintem azzal volt szerencsénk, hogy a találkozón a média is jelen volt, és másnap már meg is jelent a sajtóban, hogy a polgármester úr gondolkozik a dolgon. Persze elmondta, hogy rengeteg pénzbe fog kerülni az épület felújítása. Megnyugtattam, hogy nem fog sok pénzbe kerülni, mert kicsi épületről van szó. A lényeg az, hogy ha a város a médiában már, úgymond, rátette a kezét a Fellegvárra, akkor nehogy a végén sajnálkozzon mindenki, hogy milyen kár, hogy immár másodszor is elkelt, és mi nem tudtunk róla.

Tehát akkor ezt úgy kell érteni, hogy a szóban forgó épületet megvette a város?

Úgy értettem, hogy létezik egy határozat, melynek értelmében a város megveszi. Nos, én nem voltam ott a közjegyzőnél, hogy biztosítékot tudjak adni a tranzakció felől. Reménykedem abban, hogy ha már idáig eljutott a dolog, akkor visszaút nincs. De az valóban furcsa, hogy miért kell ezeknek a dolgoknak mindig csak úgy kiderülniük, miért nincs semmiféle stratégia, és miért nem tud egy közalkalmazott annyit, vagy pontosabban, miért nem köteles egy közalkalmazott felhívni a polgármester figyelmét arra, hogy íme, most ezek az épületek megvásárolhatók. De kérdezhetem másképp is: miért van az, hogy egy hozzá nem értő közalkalmazott ír alá ilyen jellegű dokumentumokat? És ez nem csak városi szinten működik így. Ami viszont nagyon sok kérdőjelet vet föl a helyi, a megyei és az országos adminisztráció hatékonyságával kapcsolatban.

Akkor, konkrétabban, maximális inkompetenciáról van szó?

Abszolút.

Na de akkor hogyan megyünk tovább, mert továbbra is ezek az emberek fognak ügyeket intézni vagy nem intézni. Amik majd egyszer csak kiderülnek.

Az az érzésem, ez a helyzet sok mindenre adhatna alkalmat. Többek között arra, hogy felülvizsgálják, hogyan került eladásra a másik két épület. Ki írta alá a szerződéseket? Miért írta alá? És az illetőnek felelnie kéne a tetteiért, ha becsapta a polgármestert, vagy becsapta a várost, vagy becsapott valakit. Szóval azért az nem úgy van, hogy ehh, most ellőttünk egy fellegvárat, de még van öt. Mert nincs. Tehát az illetékeseknek valamilyen szinten felelniük kéne. Vagy annak az embernek, aki így megbízott az alárendeltjeiben. Sőt, tovább megyek, még az is jogos elvárás lenne, hogy felülvizsgálják, mennyire volt rendben az eladások jogalapja. Egy olyan tulajdonosról beszélünk, ugye, aki 20 éven keresztül nem tartotta be a hozzá, úgymond, sóhajtott igényeket.

Ahogy hallgatlak, egyre inkább az az érzésem, hogy egy fanarióta-bürokratikus labirintusba keveredünk, ahonnan soha nem fogunk tudni kijönni. Kérdezem: ki az a Thézeusz, vagy kik azok a Thézeuszok, akik bemerészkednek a labirintusba, és nyakon csípik a Minótauroszt? Kik azok, akik koherens módon, valamely stratégia mentén megmondhatják, hogyan is kell eljárni ebben az ügyben, hogy jó legyen a vége?

Ha mégis optimistán akarjuk lezárni a beszélgetést, csak abban reménykedhetünk, ami felszínre hozta ezt a lehetőséget. Fontosnak tartom, hogy a civil szféra, a sajtó, a Romániai Építészek Rendje magáénak érezte és érzi az ügyet és foglalkozott, foglalkozik vele. De beszélhetünk azokról az egyesületekről, alapítványokról, amelyek használták azt a területet. Ezeknek a szervezeteknek kutya kötelességük monitorizálni a dolgok alakulását. Belülről monitorizálni bármit is lehetetlenség, ha nincs ki monitorizálja magát, mert olyan az a szervezet, amilyen. 

A lőporraktár, avagy a kocsma 

De ha sikerül elérni, hogy a civil szféra olyan képviselethez jusson, mint amilyen például Németországban létezik, vagyis hogy nem alulról felkiabálva, hanem egyenrangú partnerként foglalhat állást a döntések meghozatalában, akkor változni fog a helyzet. Persze ez még mind utópia, de én már azt is pozitívumnak tudom értékelni, hogy nyolc éves kolozsvári pályafutásom alatt sikerült egy 20.000 eurós kis épületet visszaadni a városnak. Egyértelműen nem azt gondolom, hogy ez a járható út, viszont egy lehetséges ösvény arra, hogy megfeleljünk a gyakran saját magunk által elméletileg támasztott elvárásoknak.

Én nem tudok örülni annak, hogy 2015-ben Kolozsvárt bevésik Európa térképére. Mert ez digitálisan, virtuálisan történik. Attól még a valóságos város ugyanolyan marad, ha nem teszünk érte valamit. És megjegyzem, 2021-ben (ha meglesz) már nem lehet így improvizálni. Egy szakmai csapatnak jó előre ki kéne találnia, mi hova kerüljön a városban, és azért tudjon felelősséget is vállalni. A kulcsszó: stratégia. És egy közpénzen fizetett csapat, amely a stratégiát kigondolja, aztán megvalósítja.

Te továbbra is vállalod, hogy viszed a zászlót?

Amennyit tudok, természetesen megteszem, ahogy eddig is. Biztos, hogy ezzel a hozzáállással sok jót nem teszek magamnak. Tudjuk, hogy a dolgok úgy mennek nagyon jól, ha nagy csend van, aztán megtörténnek a váratlan csodák, és a dolgok hirtelen kiderülnek. És ilyenkor gyakran az is kiderül, hogy a csoda nem is olyan nagy, és a dolgok kisiklottak a nagy csendben.

Még egy általános jellegű kérdés. Te hogy értékeled, hogyan alakult a civil szféra lobbiereje, mondjuk, az elmúlt évtized során?

Próbálom megfigyelni, mi történt az elmúlt 6-7 év során Kolozsváron. Olyankor jól érzem magam, amikor a média megkeres, és beszélgethetünk. Addig az az érzésem, hogy nem lőttek le, és működik egyfajta demokrácia. Hogy ez a demokrácia nem túlzottan konstruktív még, az tény. De amikor azt látom, hogy az ehhez hasonló ügyek állandó témái lesznek a médiának, ez már egy jó jel. A következő lépés az, amikor tényleg jól tudjuk monitorizálni az eredményeket. Az Építészek Rendje például egyre több olyan eseményen van jelen, amelyek összehozzák a civil szervezeteket. Tehát nem arról van szó, hogy kijelentjük, mi vagyunk a nyakkendősök, akik értenek a dologhoz, hanem egy szervezete vagyunk a városnak, és igen, bizonyos dolgokhoz jobban értünk, de a többi civil szervezet nélkül nem tudjuk megvalósítani a célokat.

És ha mindezek folyamatosan működnek, és a médiában is lecsapódnak, akkor a következő választások alkalmával a választó esetleg arra a jelöltre fogja majd leadni a szavazatát, akitől majd visszahallja azokat a szakmai megállapításokat, amiket időközben a médiában látott-hallott. Azt szeretném, hogy ne legyen teljes mértékű párhuzamosság ebben a városban. Félreértés ne essék: egy politikusnak nem kell szakembernek lenni. Viszont meg kéne hallgatnia azokat a jó tanácsokat, amiket nem egy ember sugdos a fülébe, hanem egy szakemberekből álló csapat.

Viszont úgy értékelem, hogy egy polgármesternek például elsősorban nem politikusnak kell lennie, hanem városgazdának.

Így igaz. És kiderül, hogy ez is egy szakma.

Szántai János