Megírtuk azt is, milyen, amikor még nem vagyunk ott, de már ott lennénk. Emlékek, gondolatok, életérzések Románia legnagyobb rétegzenei fesztiváljainak egyikéről. Jövő héten érkezik a helyszíni második rész!
Fesztiválokról általában utólag szokott beszámolni az ember. Veni, vidi, vici – jöttem, láttam, győztem alapon, saját élményeket osztunk meg, ott voltunk a sűrűjében. Mi történik viszont akkor, amikor az ember vegyes érzésekkel várja az indulást, eszébe jutnak a korábbi fesztiválos tapasztalatai, ez pedig összekeveredik a közösségi médiás paraszociális tapasztalatokkal?
Nem hiába fogalmaztam így: paraszociális tapasztalatok. A fiatalabb generációk tudják, mit jelent a FOMO, a „fear of missing out” betűszava, amely valamely vagány élményből való kimaradás miatti félelem jelölőjévé vált az utóbbi évtizedben.
Folyamatos információáramlásban élünk, mindenkiről mindent tudunk, mint hajdan a szekusok, csak ezt most megfigyelési kapitalizmusnak hívják. De hozzászoktunk. Valószínűleg azért, mert elmosódott a nyilvánosság fogalma, és a közösségi média hajlamos elhitetni velünk – és sok fiatallal, aki épp nem influencer – hogy amit lát, lájkol, megoszt, az univerzálisan érvényes, sőt, az újságcikkek, vitasorozatok is azok. Miközben nem.
A közösségi médiás tapasztalatok ugyanakkor nagyon is valóságosnak tűnhetnek, egyfajta nyomvonalakat kínálnak fel olvasójuknak, eseményeket lehet rekonstruálni belőlük, és kétségkívül felturbózza az ember hangulatát.
Megalakulása óta, vagyis 2013-tól járok a barcarozsnyói Rockstadt Extreme Fest nevű metálzenei fesztiválra kisebb-nagyobb megszakításokkal – főként pénzügyi, időbeli és egyéb objektív okok miatt. Voltam viszont elégszer ahhoz, hogy összehasonlítási alapom legyen. Hosszú idő telt el az első REF óta, a helyszín nem változott: most is ott van a városka végén, a Dinópark mellett, a vár alatt, az Brassópojána felé vezető országút mellett a sportpálya környékén, az erdő között. Kinőtte magát és mégsem. És hosszú idő után végre sikerül újra ellátogatni a REF-re, még ha csak egy napra is - várom a szombatot.
Megnyitom a fesztivál Wikipédia-oldalát: 11 év telt el Románia egyik legnagyobb fesztiváljának megalakulása óta, készítettek neki tehát wikioldalt is, ahol táblázatokba szedve lehet visszaolvasni, kik léptek fel az elmúlt évtizedben, és megrökönyödni azon, mire emlékszik az ember és mire nem. Határozottan emlékszem néhány együttesre, amelyek felejthetetlen zenei-művészi-érzelmi élményt nyújtottak, olyanokra is emlékszem, akiket nem tudtam volna megmondani, melyik évben léptek fel. Sőt, olyan zenekarok is felléptek, akiknek akkoriban nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, és most bánom, hogy nem láttam őket, vagy csak passzívan hallgattam a sörsátor alól.
Aztán ott vannak azok a zenekarok, amik miatt érdemes volt odautazni, de olyan csapnivaló produkciót nyomtak, hogy már az volt emlékezetes – ilyen volt például a finn melodikus death metált játszó Insomnium, ami majdnem 15 éve a kedvenceim között szerepelt, ugyanakkor egy kiadós eső utáni, hegyek közti lehűlésben, majdnem 5 fokban (nyáron!) koncerteztek késő este, olyan élvezhetetlenül kásás hangzással, hogy az embernek csak úgy fájt a szíve.
Aztán ott van még az Enslaved nevű norvég banda, akikhez évekbe tellett, mire hozzáfejlődött az eszem meg a hallásom, hogy értékelni tudjam a magukfajta progresszív zenei rétegeiket. Őket is láttam 2015-ben: arra emlékszem, hogy dél volt, falcs volt, valami nem szólt tisztán. Amikor megvilágosodtam a zenéjüket illetően, rájöttem, hogy oké, lehetett az falcs is meg rossz hangosítás, viszont volt ott némi (nem is kevés) …progresszív disszonancia. Ezzel mai napig hadilábon állok, azokat a zenekarokat pedig, akik előszeretettel részesítik előnyben az ilyesfajta hangzásvilágot és sikerült megszeretnem őket az évek alatt, nagyon nagy becsben tartom. (Ilyen például a Voivod, viszonylag későn szerettem meg őket, és egy éves aktív hallgatás kellett, meg egy megmagyarázhatatlan bekattanás, hogy betaláljon. Őket sajnos még nem láttam zenélni.)
előrenyomulni éjszaka kettőkor a My Dying Bride koncertjén, és krokodilkönnyekkel zokogva üvölteni a katarzisban, hogy „My body, a funeral”. Vagy összeszorított fogakkal figyelni, ahogy a jó öreg Carcass egy lélegzetvétellel letolja az egész műsort, és alig kommunikál a közönséggel. Vagy a tenyérbemászó, nagyképű szórakoztató mester Annihilator-frontember, ahol visítja fénykorunk kedvencét: Alison Hell! Vagy odamenni az Arcturushoz a meet and greet-pontnál és aláíratni velük a szakdolgozatomat. Másállapot a rajongás: a vágy, a misztikum és az irracionális keveréke, ami mégis teljes mértékben megmagyarázható.
Barcarozsnyón jelenleg Kelet-Európa legnagyobb metálfesztiváljáról beszélünk. (Ha a cseh Brutal Assaultot közép-európainak tartjuk.)
Meg szubkulturálisan, meg ízléskulturálisan, meg egyáltalán. Átjárások vannak már rég ezek között. Ennek megfelelően jól meg is drágult tíz év alatt: azért egy romániai átlagfizetésből is félre kell tenni, ha jegyet akarsz vásárolni. Itt jönnek be a napijegyek: ezek ugyan limitált számban kaphatóak az eseményt megelőzően, meg az eseményen még limitáltabban. Viszont, ha nincs ideje-pénze-energiája az embernek a hatnapos rendezvényre, akkor kétségkívül jó választásnak bizonyul – hiszen le kell utazni még Brassóba, a környéken szállást kell találni (ezt mindenképpen jó az előző hónapokban megtenni, mert erre az időszakra mindenki mindenhol mindent lefoglal – több tízezres tömegfluktuációról beszélünk), és még Rozsnyóra is le kell jutni.
Amit a szervezők az idők során többször is megemlítettek az éves szervezés közben, az az, hogy nem akarnak egy bizonyos mennyiségű jegy és résztvevő fölé menni, ugyanakkor mindenképpen meg szeretnének ágyazni egy olyan rendezvénynek, amely felrajzolja Romániát is a nemzetközi fesztiváltérképre. Ez pedig bevált. Évről évre egyre több külföldi látogatója van a REF-nek, és nem csupán a környező országokból vagy egész Európából jönnek bulizni vágyók, hanem Mexikóból, Japánból, Kolumbiából, sőt az USÁ-ból is érkeznek emberek. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a szervezők még mindig szem előtt tartják: a román zsebnek is ki kell tudnia fizetni a helyi rendezvényt, így alacsonyabb árakkal dolgoznak, ami az enni- és innivalót jelenti. Ha ezt nemzetközi szintre emeljük és ebből a szempontból nézzük, akkor megfizethetőnek tűnik, ha romániai viszonylatokban, akkor kicsit kevésbé (itt főleg az egész hetes belépő majdnem 200 eurós árára gondolok), de még mindig valahol a küszöbön. Közhelyet mondok: sajnos mostanában minden drága mindenhol.
A nagy FOMO-lázban a közösségi médiát pörgetve persze az ember azt is figyelemmel követi, hogy még érkezése előtt mi történik.
Az első a szervezéstől független esemény: a Facebookról tudtuk meg, hogy Barcarozsnyón gondok akadtak a vízhálózattal, konkrétan nem volt víz egy ideig, így az ideges fesztiválozók nem tudtak mosakodni. Ez kétségkívül nem jó, de számítani lehet erre – összehasonlításképpen: feküdnénk, mondjuk, Horvátország partjain, tudva, hogy bennebb erdőtűz pusztít? Van, aki ezt is bevállalja, bármennyire apokaliptikus a hangulat (az okokra most nem térünk ki). Aztán az is kiderült, hogy a belső fesztiválkarkötős és töltőkártyás rendszer meghibbant és nem működött elég sokáig – emiatt sorok alakultak ki a bejáratnál első nap, és nem lehetett sem készpénzzel, sem bankkártyával fizetni, ahogy ez az utóbbi időben szokás.
Itt persze bejönnek mindig az okoskodók: sopánkodnak, hogy micsoda szervezés! Aztán követelőznek: lehessen fizetni készpénzzel, euróval, Monopoly-pénzzel, perselymalaccal! Bezzeg Rozsnyó végében volt víz! (Kitudja: lehet az illetőnek kútja van, vagy a csőben még maradt valamennyi…már sosem fogjuk megtudni.) Mindenki szégyellje meg magát, aki szervező! Kiderült, hogy valami történt a Microsoft Azure felületen, amihez állítólag tartozott ez a belső cloud rendszer – ehhez is egy szoftverekben jártas ember kellett, aki volt olyan jóindulatú, hogy beírja kommentbe a sok, mindenféle nyelven sopánkodó ember kommentje alá a helyzetjelentést.
Egyre követelőzőbbek és egyre inkább elkényelmesedtek az emberek ebből a szempontból: azt gondolják, egy fesztivál ötcsillagos hotel, ahol a vendéget tejben-vajban fürösztik, a hajunk szála sem görbülhet meg még akkor sem, ha belefetrengtünk más kihányt sörébe, a nap a mi kívánságunkra majd elmegy a sátrunk fölül, és meg lehet magyarázni a holtrészeg kempingező szomszédunknak, hogy hajnali ötkor ne bömböltesse a manelét. Sajnos nem lehet megmagyarázni: az egész egy trial and error. Vagy sikerül, vagy nem.
Így megy ez – hogy Vonneguttal szóljunk.
Másodsorban ott vannak persze a szervezési kérdések is, ami igenis a rendezvény dolga:
ugyanis a környező kisvárosok (Zernyest, Bran és társai) és falvak, valamint Brassó megtelnek szállásügyben, és a nagyvárosba vissza szeretnének jutni azok is, akik nem autóval érkeztek a helyszínre. Itt fontos az együttműködés a várossal: buszjáratot indítottak éjszaka. Mint megbizonyosodott az elmúlt napok posztjai alapján, a buszok száma nem volt elegendő, így megoldották és tettek be még járatokat. Reméljük, nem lesz semmi további gikszer!
Vegyes érzések kavarognak bennem.
Miért van az, hogy a kíváncsiságból sokszor szorongás lesz, és az aggodalomból is igen gyakran feloldozó kíváncsiság? A részvétel, a saját élet megszervezése egy ekkora tömegrendezvényen egyszerre igényel nagyon pontos odafigyelést (mit viszünk magunkkal, gondolunk-e az időjárásra, hogy birkózzunk meg egyszerre a hideggel, meleggel, esővel, sárral, széllel) és egy jó adag önfeladást: bízzunk a káoszban, ami valahogy elrendeződik, és barátkozzunk meg a spontaneitás gondolatával. Utóbbi mindig nehéznek bizonyult számomra. Pedig hej, de milyen jól fogna. Na de hogy lehet a spontaneitást, az agyunk jótékony kikapcsolását, a lazulást és a szórakozást (és egyébként, ha már ilyen minőségi rétegzenei fesztiválról beszélünk: művészeti élményt!) előre bejáratni, és magunkra ráerőltetni: sehogy. Csak reménykedni lehet.
Szeretnék egyszerre a veteránok nyugalmával és a kezdők lelkesedésével odamenni. Büszkén hordozni a zenei tudást és kíváncsinak maradni az új irányába. Megtisztelni a régi nagyokat és és új kicsiket egyaránt. Józannak maradni és ellazulni.
A rocker élete a „hogy lehet ilyen hangerőn hallgatni ezt a csörömpölést, fiam”-tól a „megyünk hát, hétkor találkozunk a helyszínen”-ig.
És miért lesz ettől egyre idegesebb a nép?
Megnéztük, milyen most Kolozsvár a nagy garázsbontási lázban: van, ahol még őrzi a város látképe a '89 előtti állapotokat és a kilencvenes évek fojtó szürkeségét, máshol már villog a modernitás és rendezettség, ahogy az illik.
A havasalföldi uralkodó erdélyi hódítását sok minden vezérelte, csak az egységes román állam gondolata nem. Egyre izgalmasabb az MCC kolozsvári központjának történész-kerekasztal sorozata.
Olyan jó nézni, amikor a román értelmiségi elit arról beszél, hogy ej, no, ezen az etnicizmuson túl kellene már lépni, hiszen mind európaiak vagyunk. Komolyan? Serios?
Puczi Béla cigány ember nem hősként indult útnak, de hőssé vált, a magyarokat 1990 márciusában megvédő férfi tette ma is nemzet- és jövőépítő – hangoztatta a Belügyminisztérium társadalmi esélyekért és roma kapcsolatokért felelős államtitkára.
Egy március 15-i ünnepségen összegyűlnek a kokárdás emberek, meghallgatják a szónokokat és amíg a politikus beszél, a népek is beszélgetnek egymással. Kihallgattuk az ünneplőbe öltözött susmorgást. Pamflet.
Halálos kimenetelű vasúti baleset történt Csíkszeredában a Brassói út mellett vasárnap délután: egy lovas szekérrel a vonat elé hajtottak, egy személy a helyszínen meghalt.
Dr. Székely-Szentmiklósi István negyvenöt éve családorvos a Szilágyságban – pályája egyszerre jelent hivatást, alkalmazkodást és közösségi elköteleződést.
Anyagi károkkal járó baleset történt Máréfalván pénteken – tudtuk meg a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányságnál érdeklődve.
Ezúttal az elnyomott tömegekről és a hétköznapi hősökről értekeztek az MCC kolozsvári központjának történész meghívottjai.
Ezúttal az elnyomott tömegekről és a hétköznapi hősökről értekeztek az MCC kolozsvári központjának történész meghívottjai.
Egy olyan nőjogi konferencia kerekasztal-beszélgetésén vettünk részt, ahol a bántalmazás témáját konkrét jogi lépések és beavatkozási lehetőségek ismertetésével járták körül.
Egy olyan nőjogi konferencia kerekasztal-beszélgetésén vettünk részt, ahol a bántalmazás témáját konkrét jogi lépések és beavatkozási lehetőségek ismertetésével járták körül.
Ilyen, amikor az egyik állami intézmény akadályozza a másik működését, az államkasszából kieső pénzt pedig ártatlan polgárok zsebéből pótolják.
Ilyen, amikor az egyik állami intézmény akadályozza a másik működését, az államkasszából kieső pénzt pedig ártatlan polgárok zsebéből pótolják.
A Helikon női háttérországáról és a 19. századi férfieszményekről is szó volt a Babeș-Bolyai Tudományegyetem történészkonferenciáján.
A Helikon női háttérországáról és a 19. századi férfieszményekről is szó volt a Babeș-Bolyai Tudományegyetem történészkonferenciáján.
Az akadémiai falakon túli kitekintésre készülő kolozsvári társadalomtudományi folyóirat bemutatóján jártunk.
Az akadémiai falakon túli kitekintésre készülő kolozsvári társadalomtudományi folyóirat bemutatóján jártunk.
Megnéztük, milyen most Kolozsvár a nagy garázsbontási lázban: van, ahol még őrzi a város látképe a '89 előtti állapotokat és a kilencvenes évek fojtó szürkeségét, máshol már villog a modernitás és rendezettség, ahogy az illik.
Megnéztük, milyen most Kolozsvár a nagy garázsbontási lázban: van, ahol még őrzi a város látképe a '89 előtti állapotokat és a kilencvenes évek fojtó szürkeségét, máshol már villog a modernitás és rendezettség, ahogy az illik.
A havasalföldi uralkodó erdélyi hódítását sok minden vezérelte, csak az egységes román állam gondolata nem. Egyre izgalmasabb az MCC kolozsvári központjának történész-kerekasztal sorozata.
A havasalföldi uralkodó erdélyi hódítását sok minden vezérelte, csak az egységes román állam gondolata nem. Egyre izgalmasabb az MCC kolozsvári központjának történész-kerekasztal sorozata.
A Plaha című tíz részes tévésorozat a szó metaforikus értelmében hidegre teszi közönségét. Pontosan úgy, ahogy a moldovai (vagy román, emlékezzünk csak Sorin Ovidiu Vîntura és társaira) maffiaállam konkrétan hidegre tette az ország népét.
A Plaha című tíz részes tévésorozat a szó metaforikus értelmében hidegre teszi közönségét. Pontosan úgy, ahogy a moldovai (vagy román, emlékezzünk csak Sorin Ovidiu Vîntura és társaira) maffiaállam konkrétan hidegre tette az ország népét.
Remélem, kíváncsiak arra, mi a közös az 1996-os Australian Open férfi döntője, a csűrkertem és a kolozsvári tenisztorna között.
Remélem, kíváncsiak arra, mi a közös az 1996-os Australian Open férfi döntője, a csűrkertem és a kolozsvári tenisztorna között.
A mesterséges intelligencia körül forrongó kultúrharc nem új. Az viszont tény, hogy a Lolita Cercel nevű MI-entitás az első, ami ennyire felkavarta a hazai vizeket. Ugyanis… irtó népszerű.
A mesterséges intelligencia körül forrongó kultúrharc nem új. Az viszont tény, hogy a Lolita Cercel nevű MI-entitás az első, ami ennyire felkavarta a hazai vizeket. Ugyanis… irtó népszerű.
A rocker élete a „hogy lehet ilyen hangerőn hallgatni ezt a csörömpölést, fiam”-tól a „megyünk hát, hétkor találkozunk a helyszínen”-ig.
És miért lesz ettől egyre idegesebb a nép?
Megnéztük, milyen most Kolozsvár a nagy garázsbontási lázban: van, ahol még őrzi a város látképe a '89 előtti állapotokat és a kilencvenes évek fojtó szürkeségét, máshol már villog a modernitás és rendezettség, ahogy az illik.
A havasalföldi uralkodó erdélyi hódítását sok minden vezérelte, csak az egységes román állam gondolata nem. Egyre izgalmasabb az MCC kolozsvári központjának történész-kerekasztal sorozata.