Képzelt riport egy romániai fesztiválról – gondolatok indulás előtt. Rockstadt Extreme Fest, I. rész

Fesztiválokról általában utólag szokott beszámolni az ember. Veni, vidi, vici – jöttem, láttam, győztem alapon, saját élményeket osztunk meg, ott voltunk a sűrűjében. Mi történik viszont akkor, amikor az ember vegyes érzésekkel várja az indulást, eszébe jutnak a korábbi fesztiválos tapasztalatai, ez pedig összekeveredik a közösségi médiás paraszociális tapasztalatokkal? Nem hiába fogalmaztam így: paraszociális tapasztalatok. A fiatalabb generációk tudják, mit jelent a FOMO, a „fear of missing out” betűszava, amely valamely vagány élményből való kimaradás miatti félelem jelölőjévé vált az utóbbi évtizedben.

Ezt a jelenséget a közösségi média erősítette fel: mindenkit látunk mindenhol részt venni, ott lenni, élmény közben.

Folyamatos információáramlásban élünk, mindenkiről mindent tudunk, mint hajdan a szekusok, csak ezt most megfigyelési kapitalizmusnak hívják. De hozzászoktunk. Valószínűleg azért, mert elmosódott a nyilvánosság fogalma, és a közösségi média hajlamos elhitetni velünk – és sok fiatallal, aki épp nem influencer – hogy amit lát, lájkol, megoszt, az univerzálisan érvényes, sőt, az újságcikkek, vitasorozatok is azok. Miközben nem. A közösségi médiás tapasztalatok ugyanakkor nagyon is valóságosnak tűnhetnek, egyfajta nyomvonalakat kínálnak fel olvasójuknak, eseményeket lehet rekonstruálni belőlük, és kétségkívül felturbózza az ember hangulatát.

Vagy ambivalenciát teremt: miért nem tudom én is úgy érezni magam, mint azok, ott?

Megalakulása óta, vagyis 2013-tól járok a barcarozsnyói Rockstadt Extreme Fest nevű metálzenei fesztiválra kisebb-nagyobb megszakításokkal – főként pénzügyi, időbeli és egyéb objektív okok miatt. Voltam viszont elégszer ahhoz, hogy összehasonlítási alapom legyen. Hosszú idő telt el az első REF óta, a helyszín nem változott: most is ott van a városka végén, a Dinópark mellett, a vár alatt, az Brassópojána felé vezető országút mellett a sportpálya környékén, az erdő között. Kinőtte magát és mégsem. És hosszú idő után végre sikerül újra ellátogatni a REF-re, még ha csak egy napra is - várom a szombatot. Megnyitom a fesztivál Wikipédia-oldalát: 11 év telt el Románia egyik legnagyobb fesztiváljának megalakulása óta, készítettek neki tehát wikioldalt is, ahol táblázatokba szedve lehet visszaolvasni, kik léptek fel az elmúlt évtizedben, és megrökönyödni azon, mire emlékszik az ember és mire nem. Határozottan emlékszem néhány együttesre, amelyek felejthetetlen zenei-művészi-érzelmi élményt nyújtottak, olyanokra is emlékszem, akiket nem tudtam volna megmondani, melyik évben léptek fel. Sőt, olyan zenekarok is felléptek, akiknek akkoriban nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, és most bánom, hogy nem láttam őket, vagy csak passzívan hallgattam a sörsátor alól.

Ilyenkor csak reménykedni tudok, hogy vissza fognak térni ide egyszer.

Aztán ott vannak azok a zenekarok, amik miatt érdemes volt odautazni, de olyan csapnivaló produkciót nyomtak, hogy már az volt emlékezetes – ilyen volt például a finn melodikus death metált játszó Insomnium, ami majdnem 15 éve a kedvenceim között szerepelt, ugyanakkor egy kiadós eső utáni, hegyek közti lehűlésben, majdnem 5 fokban (nyáron!) koncerteztek késő este, olyan élvezhetetlenül kásás hangzással, hogy az embernek csak úgy fájt a szíve. Aztán ott van még az Enslaved nevű norvég banda, akikhez évekbe tellett, mire hozzáfejlődött az eszem meg a hallásom, hogy értékelni tudjam a magukfajta progresszív zenei rétegeiket. Őket is láttam 2015-ben: arra emlékszem, hogy dél volt, falcs volt, valami nem szólt tisztán. Amikor megvilágosodtam a zenéjüket illetően, rájöttem, hogy oké, lehetett az falcs is meg rossz hangosítás, viszont volt ott némi (nem is kevés) …progresszív disszonancia. Ezzel mai napig hadilábon állok, azokat a zenekarokat pedig, akik előszeretettel részesítik előnyben az ilyesfajta hangzásvilágot és sikerült megszeretnem őket az évek alatt, nagyon nagy becsben tartom. (Ilyen például a Voivod, viszonylag későn szerettem meg őket, és egy éves aktív hallgatás kellett, meg egy megmagyarázhatatlan bekattanás, hogy betaláljon. Őket sajnos még nem láttam zenélni.)

Ahogy nézegetem a wiki-oldalt, felötlik bennem a sok emlék:

előrenyomulni éjszaka kettőkor a My Dying Bride koncertjén, és krokodilkönnyekkel zokogva üvölteni a katarzisban, hogy „My body, a funeral”. Vagy összeszorított fogakkal figyelni, ahogy a jó öreg Carcass egy lélegzetvétellel letolja az egész műsort, és alig kommunikál a közönséggel. Vagy a tenyérbemászó, nagyképű szórakoztató mester Annihilator-frontember, ahol visítja fénykorunk kedvencét: Alison Hell! Vagy odamenni az Arcturushoz a meet and greet-pontnál és aláíratni velük a szakdolgozatomat. Másállapot a rajongás: a vágy, a misztikum és az irracionális keveréke, ami mégis teljes mértékben megmagyarázható. Barcarozsnyón jelenleg Kelet-Európa legnagyobb metálfesztiváljáról beszélünk. (Ha a cseh Brutal Assaultot közép-európainak tartjuk.)

Ez minden tekintetben egy sikertörténet egy olyan ország szempontjából, amelyik korábban még a könnyűzenei térképen sem volt rajta rendesen, nemhogy metálilag.

Meg szubkulturálisan, meg ízléskulturálisan, meg egyáltalán. Átjárások vannak már rég ezek között. Ennek megfelelően jól meg is drágult tíz év alatt: azért egy romániai átlagfizetésből is félre kell tenni, ha jegyet akarsz vásárolni. Itt jönnek be a napijegyek: ezek ugyan limitált számban kaphatóak az eseményt megelőzően, meg az eseményen még limitáltabban. Viszont, ha nincs ideje-pénze-energiája az embernek a hatnapos rendezvényre, akkor kétségkívül jó választásnak bizonyul – hiszen le kell utazni még Brassóba, a környéken szállást kell találni (ezt mindenképpen jó az előző hónapokban megtenni, mert erre az időszakra mindenki mindenhol mindent lefoglal – több tízezres tömegfluktuációról beszélünk), és még Rozsnyóra is le kell jutni. Amit a szervezők az idők során többször is megemlítettek az éves szervezés közben, az az, hogy nem akarnak egy bizonyos mennyiségű jegy és résztvevő fölé menni, ugyanakkor mindenképpen meg szeretnének ágyazni egy olyan rendezvénynek, amely felrajzolja Romániát is a nemzetközi fesztiváltérképre. Ez pedig bevált. Évről évre egyre több külföldi látogatója van a REF-nek, és nem csupán a környező országokból vagy egész Európából jönnek bulizni vágyók, hanem Mexikóból, Japánból, Kolumbiából, sőt az USÁ-ból is érkeznek emberek. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a szervezők még mindig szem előtt tartják: a román zsebnek is ki kell tudnia fizetni a helyi rendezvényt, így alacsonyabb árakkal dolgoznak, ami az enni- és innivalót jelenti. Ha ezt nemzetközi szintre emeljük és ebből a szempontból nézzük, akkor megfizethetőnek tűnik, ha romániai viszonylatokban, akkor kicsit kevésbé (itt főleg az egész hetes belépő majdnem 200 eurós árára gondolok), de még mindig valahol a küszöbön. Közhelyet mondok: sajnos mostanában minden drága mindenhol. A nagy FOMO-lázban a közösségi médiát pörgetve persze az ember azt is figyelemmel követi, hogy még érkezése előtt mi történik.

Ilyenkor általában várhatók problémák, ami felmerülhetnek már az első naptól kezdve, ezek pedig két kategóriára oszthatók.

Az első a szervezéstől független esemény: a Facebookról tudtuk meg, hogy Barcarozsnyón gondok akadtak a vízhálózattal, konkrétan nem volt víz egy ideig, így az ideges fesztiválozók nem tudtak mosakodni. Ez kétségkívül nem jó, de számítani lehet erre – összehasonlításképpen: feküdnénk, mondjuk, Horvátország partjain, tudva, hogy bennebb erdőtűz pusztít? Van, aki ezt is bevállalja, bármennyire apokaliptikus a hangulat (az okokra most nem térünk ki). Aztán az is kiderült, hogy a belső fesztiválkarkötős és töltőkártyás rendszer meghibbant és nem működött elég sokáig – emiatt sorok alakultak ki a bejáratnál első nap, és nem lehetett sem készpénzzel, sem bankkártyával fizetni, ahogy ez az utóbbi időben szokás. Itt persze bejönnek mindig az okoskodók: sopánkodnak, hogy micsoda szervezés! Aztán követelőznek: lehessen fizetni készpénzzel, euróval, Monopoly-pénzzel, perselymalaccal! Bezzeg Rozsnyó végében volt víz! (Kitudja: lehet az illetőnek kútja van, vagy a csőben még maradt valamennyi…már sosem fogjuk megtudni.) Mindenki szégyellje meg magát, aki szervező! Kiderült, hogy valami történt a Microsoft Azure felületen, amihez állítólag tartozott ez a belső cloud rendszer – ehhez is egy szoftverekben jártas ember kellett, aki volt olyan jóindulatú, hogy beírja kommentbe a sok, mindenféle nyelven sopánkodó ember kommentje alá a helyzetjelentést. Egyre követelőzőbbek és egyre inkább elkényelmesedtek az emberek ebből a szempontból: azt gondolják, egy fesztivál ötcsillagos hotel, ahol a vendéget tejben-vajban fürösztik, a hajunk szála sem görbülhet meg még akkor sem, ha belefetrengtünk más kihányt sörébe, a nap a mi kívánságunkra majd elmegy a sátrunk fölül, és meg lehet magyarázni a holtrészeg kempingező szomszédunknak, hogy hajnali ötkor ne bömböltesse a manelét. Sajnos nem lehet megmagyarázni: az egész egy trial and error. Vagy sikerül, vagy nem.

Hozhatják a szervezők a világ legolcsóbb sörét, az összes vegetariánus és vegán opciót, a legfinomabb csülköt, a legjobb együtteseket, cserélhetik a vécepapírt ötpercenként a budikban, lehetnek a legkedvesebb biztonsági őrök a színpadnál, valakinek akkor is lesz valamije, ami nem fog tetszeni.

Így megy ez – hogy Vonneguttal szóljunk. Másodsorban ott vannak persze a szervezési kérdések is, ami igenis a rendezvény dolga:

például megoldani a sok ezer ember buszoztatását a brassói agglomerációban,

ugyanis a környező kisvárosok (Zernyest, Bran és társai) és falvak, valamint Brassó megtelnek szállásügyben, és a nagyvárosba vissza szeretnének jutni azok is, akik nem autóval érkeztek a helyszínre. Itt fontos az együttműködés a várossal: buszjáratot indítottak éjszaka. Mint megbizonyosodott az elmúlt napok posztjai alapján, a buszok száma nem volt elegendő, így megoldották és tettek be még járatokat. Reméljük, nem lesz semmi további gikszer! Vegyes érzések kavarognak bennem.

Többször elgondolkodtam már ezen: lehet-e tanulni jól érezni magad?

Miért van az, hogy a kíváncsiságból sokszor szorongás lesz, és az aggodalomból is igen gyakran feloldozó kíváncsiság? A részvétel, a saját élet megszervezése egy ekkora tömegrendezvényen egyszerre igényel nagyon pontos odafigyelést (mit viszünk magunkkal, gondolunk-e az időjárásra, hogy birkózzunk meg egyszerre a hideggel, meleggel, esővel, sárral, széllel) és egy jó adag önfeladást: bízzunk a káoszban, ami valahogy elrendeződik, és barátkozzunk meg a spontaneitás gondolatával. Utóbbi mindig nehéznek bizonyult számomra. Pedig hej, de milyen jól fogna. Na de hogy lehet a spontaneitást, az agyunk jótékony kikapcsolását, a lazulást és a szórakozást (és egyébként, ha már ilyen minőségi rétegzenei fesztiválról beszélünk: művészeti élményt!) előre bejáratni, és magunkra ráerőltetni: sehogy. Csak reménykedni lehet. Szeretnék egyszerre a veteránok nyugalmával és a kezdők lelkesedésével odamenni. Büszkén hordozni a zenei tudást és kíváncsinak maradni az új irányába. Megtisztelni a régi nagyokat és és új kicsiket egyaránt. Józannak maradni és ellazulni.