Inkább megnyírok száz férfit, mint egy nőt!

Király Irina 1963-ban született Kolozsváron. Iskoláit szülővárosában járta ki. Édesapja azt szerette volna, ha lánya a családi hagyományt követve szabónak tanul, de Irina nem szerette a cérnát és a tűt. Egy sikertelen egyetemi felvételi után aztán eldöntötte: borbély lesz. És 1984-ben elkezdett dolgozni a kolozsvári Igiena Szövetkezetnél. Később, jóval a rendszerváltás után saját vállalkozást indított, jelenleg két borbélyműhelye van.   Kiből lehet borbély? Milyen a jó borbély? Ha az ember szenvedéllyel és szeretettel tudja művelni a szakmát, akkor jó borbély lesz belőle. Tegye bele a lelkét! De ha csak azért választja ezt a mesterséget, mert mondjuk az anyukája elküldi, hogy jó lesz az, abból minden lesz, csak jó borbély nem. Én a diák vendégeimnek is mindig mondom: te, ha nem azt csinálod, amit szeretsz, csak nyűg lesz a szakmád a nyakadon, egész életedben. Nekem sok inasom volt itt az idők során, tanítottam őket. És voltak jó páran, akik húzták az orrukat, amikor például borotválni kellett. Hogy ők nem borotválnak. De hahó, ha borbély vagy, mindent tudnod kell! A jó borbélynak – így tanítottak engem is az öreg mesterek –

abban a pillanatban látnia kell a frizurát, amikor belenéz a tükörbe és szemügyre veszi a vendéget.

És tanácsot is kell tudnia adni, persze, csak diszkréten, mert a vendég az úr. Ő fizet, a borbély megcsinálja. Viszont fel lehet hívni a figyelmet, hogy esetleg ez a frizura jobban áll az illetőnek, mint amaz. A kommunikáció, a beszélgetés a lényeg ezen a ponton. Apropó, tükör: annak idején, amikor elkezdtem a szakmát, szégyelltem magam: nehogy azt higgye a vendég, őt nézem és nem a haját! (Nevet.)   Apropó, tükör… Na igen, én olyankor saját magam nem is nézem, sőt, nem is látom. Csak a vendéget, a hajat, amivel dolgoznom kell. Mert az ember akkor fedezi fel az esetleges hibákat, amit kendőzni kell, meg egyáltalán, miből mit lehet kihozni.   Nem volt nehéz a tükörkép fordított világát megszokni? Én mindig kínlódom, ha tükörben akarom megnyesni a bajuszom, például. Hát persze, ez a tükörkép esete, ezt is meg kell tanulni. Hogy minden fordítva van. Egyszer megjártam: esküvőre indultunk a férjemmel és szólt, borotváljam meg. De hát épp indulni kellett, dolog volt, hát kezébe nyomtam a borotvát, tessék, csináld. Hát, rendesen megkínlódott vele. Jaj, ezt hadd meséljem el. Képzeld, bejön egy nap az egyik vendégem, egyetemi tanár. Gyönyörű göndör haja van. Beült a székbe, január volt, és megkért, kicsit hagyjam hosszabbra, hideg van, ő meg nem visel sapkát. Amikor ránézek, látom, hogy hátul alig van haja, csak középen egy sáv. Jó, hogy nem kezdtem el dolgozni rajta. Vettem a tükröt, mutattam neki, hát hogy hagyjam hosszabbra, professzor úr, nézze, itt nincs haj. Leesett az álla. Jaj, a tegnap megkértem a feleségemet, kicsit ritkítsa meg ott hátul, mert el kell menjek egy konferenciára. Na, erre jól leszidtam. Ilyet nem szabad csinálni. Már csak azért sem, mert ön kimegy innen, az én műhelyemből, és akkor én maradok szégyenben, hogy így elnyírtam a frizuráját.   Általában úgy gondolkodunk erről a szakmáról…

Koszvájó, ezt mondták nekem, amikor elkezdtem dolgozni.

Tudod, mi vagy te? Koszvájó! Én csak néztem, mi a fenét jelent ez? Na, aztán megtudtam. Akkoriban naponta olyan 40 embert borotváltam. Mindenféle népeket. És amikor borotváltam őket és láttam, hogy a hab felül fehér, alul meg szürkésfekete, na, ez volt a koszvájó. De nem érdekelt. Megborotváltam, megnyírtam én mindenkit, aki bejött hozzánk. Még a tetveseket is, pedig az tilos volt. Mindig arra gondoltam, hogy az ember az első. Megnyírom a tetvest is, hogy utána könnyebben tudja kezelni a bajt. És ne gondold, hogy csak csórók jöttek tetvesen. Jött biza valaki a prefektúráról is, nagy gangosan. Nyírtam, s láttam, hogy baj van. Odasúgom neki (tizenöten voltunk a teremben, borbélyok), kedves uram, ön tetves. Az meg mondja, az nem lehet. Na, akkor kiszedtem egy pár tetűt a hajából és odatettem elébe. Tessék, még mozognak.   Említette, hogy annak idején, a nyolcvanas években negyven vendége is volt. Ma mi a helyzet? Hát, vannak napok, amikor három vendégem van, de a jó napokon is meg tudom számolni őket a tíz ujjamon. Egyre kevesebben jönnek. Persze, sok üzlet nyílt meg időközben, a fiatalok közül sokan stylisthez járnak. Hozzám a fiatalok közül inkább azok járnak, akik a klasszikus, rendezett frizurákat kedvelik. Szóval, manapság nem környékez az ájulás a sok munkától.   És akkor ez a sorvadás a klasszikus borbélyszakma halálát jelenti? Aha, ezt még mondta nekem valaki. Hogy maholnap elvesztjük a munkánkat. Mert eljön az idő, amikor az ember csak bedugja a fejét egy dobozba és kész, meg is van a frizura. Mire azt mondtam, nekem még pár évem van hátra, addig biztos kihúzom. De nem hiszem, hogy épp minden ember dobozokba fogja dugdosni a fejét, hogy megnyiratkozzon.

Szóval, úgy gondolom, a szolgáltatások nem fognak kihalni, így a borbély sem. És a klasszikus stílus sem.

Tudod, olyan ez, mint a divatban. Jönnek új hullámok, de a klasszikus nem vész el, sőt, egy idő után visszatér.   Kihalni nem, de átalakulni át fognak. Önnél egy klasszikus borbélyműhelyben ülünk. A Szentegyház utcában viszont, hogy egy példát mondjak, mintha egy szállodába nézne be az ember, ha arra jár. Na igen, szépen megcsinálták a bútorokat. De tudd meg, onnan is jött át hozzám vendég, hogy csináljak már valamit, mert elnyírták. Vagy rittyentettek neki egy csodafrizurát, aztán hazament, hajat mosott és… hadd ne mondjam, hogy nézett ki. Apropó klasszikus: vannak olyan klasszikus technikák, például a borotvával nyírás, amit az új borbélyok nem is ismernek. Mi ezeket megtanultuk, sőt, versenyekre is jártunk. Emlékszem, volt egy nemzetközi verseny, a kommunizmus idején, Prágában. Hadd tegyem hozzá, nagy versengés volt akkoriban a kolozsvári és a bukaresti borbélyok között. Na, és egy szövetkezeti kollégám, Forró Béla nyerte meg az első díjat a prágai versenyen. A bukarestiek évekig nem álltak szóba velünk utána. Jó, ma is megvan ez a jelenség. Ha jön valaki Bukarestből, beül a székbe s kezdi: ti, kolozsváriak, vidékiek vagytok!

Ma mi van a szakmában? Hol vannak a szakemberek? Az öregek meghaltak, szakiskolák nincsenek.

  Az ember általában azt gondolja, hogy a borbély férfiakat nyír, a fodrász pedig nőket. Tényleg megvan ez az éles határ? Hajjaj… Na, erre mondok egy példát. Én, ugye, borbélyszakmát tanultam. A női fodrászatot tulajdonképpen „loptam”, már a munka mezején, olyan kollégáktól, akik azt is tudták. Szépen megtanultam hajat festeni, dauerolni, kontyot csinálni, mindent. Na és itt be kell vallanom valamit: inkább megnyírok száz férfit, mint egy nőt! Mert egy nő sosem lesz elégedett. Persze, bennem is megvan a bogár. Vagy kétszer voltam fodrászatban, s egyszer se tetszett az eredmény.   Na jó, de akkor miért jönnek mégis önhöz a nők? Azért, mert itt a nyírás tényleg nyírás. A fodrászok nem tudnak jól nyírni. Ez van. Aki borbélyságot és fodrászatot is tanult, na abból jó fodrász lesz. Ha nem tanulta mindkét szakmát, baj van. Mert a fodrászok elsősorban a hajcsavarókkal, dauerolással, hajfestéssel foglalkoznak.

Tehát: ide olyan nők járnak, akik nem ülnek be naponta a fodrászatba. Akik egyszerűen nyiratkozni akarnak.

És olyan frizurát, amelyik hajmosás után is jól áll. Nézd meg az én frizurámat. Egyszerű, praktikus, és holnap is jól áll. A bonyolult hajkölteményekkel épp ez a baj: egy nap múlva nem néz ki sehogy, lehet visszamenni a fodrászhoz. Ebből baj is lehet, komolyan mondom. Volt egy vendégem, aki udvarolt egy balett-táncosnőnek. Öt éven át. Akkor a hosszú udvarlás volt a divat. Aztán öt év után elmentek szilveszterezni. A hölgy persze olyan volt, mint akit épp a skatulyából húztak ki. Mint mindig, mikor találkoztak. Az én vendégem így ismerte. Hajnalban hazavitte a hölgyet, aztán végül ott maradt nála, ha már így eltelt az idő. És amikor reggel felébredtek, megijedt a hölgytől, mármint attól, ahogy kinéz, frizura és smink nélkül. Abba is maradt a kapcsolatuk.   Ha kimondjuk a borbély szót, többnyire férfi jut eszünkbe. Mielőtt önhöz kezdtem volna járni, én is csak férfi borbélyokhoz jártam. Ha visszatekintünk a múltba, képeken, filmeken férfiakat látunk. Nőként könnyű volt érvényesülni ebben a szakmában? Régen csak férfiak lehettek borbélyok. Aztán a Ceaușescu-rendszerben történt, hogy a borbélyszakmát a könnyűiparhoz sorolták. A férfiak pedig menjenek a nehéziparba, például esztergályosnak, ez volt a direktíva. Akkor kezdtek nők is megjelenni a szakmában. Persze, ennek olyan hatása is volt, hogy megérkeztek a régi vágású vendégek és nem voltak hajlandó egy nő borbélyszékébe ülni. Az egyik ilyen férfinak oda is mondtam egyszer, hogy hagyja csak el, ha a borbélyok nyugdíjba mennek, jön majd még maga hozzám, de akkor nem fogom megnyírni és nézheti magát. (Nevet.) Jó, nevetünk, de tény, hogy rosszul esett ez a visszautasítás. Nem volt korrekt. Na de hadd meséljem el ennek kapcsán: bejött egyszer egy férfi, leült, várt. Én szabad voltam, tehát szóltam neki, foglaljon helyet a székben. Semmi. Megint szólok neki, nem mozdul. Aztán odaszólt nekem a borbélymester: Hívjad már, te! Mondtam neki, hát látja, mind hívom, de nem jön. Biztos ő is olyan, hogy csak férfi nyírhatja. Dehogyis, nevetett a mester, ez az ember süket. Na, akkor intettem a férfinak, azonnal beült a székbe. (Nevet.)

Na de hogy komolyra fordítsam a szót, bizony, volt egy ilyen lekezelő hozzáállás a férfiak részéről.

Már nyolc éve űztem az ipart, amikor bejött egy vendég és megkérdezte tőlem: kisasszony, képes maga megnyírni engem? Mondtam nem, mert csak itt állok, piaci kofa vagyok igazából. Szóval az elején nehéz volt ebben a szakmában nőként. Később viszont én voltam az ász a kabátujjban. A fiatalok elkezdtek hozzám járni. Hiába nyírtak jobban az idős mesterek, a fiatal korosztály csak hozzám akart jönni, pedig én nem voltam még annyira tapasztalt. És vége lett a lekezelős korszaknak.   Önből hogyan lett borbély? Harmadikos voltam, amikor vittem a testvéreimet a borbélyhoz. A nagynéném a Donáth negyedi Studio borbélyműhelyben dolgozott. Az üzlet egyébként ma is működik. Ketten dolgoztak ott, a nagynéném és egy kollegina. Na, odamentünk, megnyírták a testvéreimet. Én közben nézegettem az eszközöket, mert nagyon érdekelt. A nagynéném szólt, hogy bármihez nyúlhatok, a borotván kívül. És persze, hogy nekiálltam a borotvának. És persze, hogy megvágtam az ujjam. Na, eldugtam az ujjamat, ne szidjanak le, és szépen leültem a székre. Igen, de egy idő után csepegni kezdett a vér a földre. A kollegina meglátta a vért és megkérdezte nagynénémet, megvágott-e valakit. Nagynéném erre ugrott is, mert sejtette, hogy jártam a borotvával. Megkezelte az ujjam, közben szidott, persze.

És akkor a kollegina azt mondta: meglátod, ebből a gyerekből még nagy borbély lesz.

És képzeld el: huszonöt évvel később munkatársak lettünk. Nevettünk is, hogy hát jól „megátkozott” engem annak idején. Aztán elfelejtettem az egész borbélykodást. Elvégeztem az iskolát, nem sikerült az egyetemi felvételim. Közben apám folyton azt hajtogatta, hogy legyek csak szabó, mert hát ő is az, folytassam a családi hagyományt. Én meg magamban azt mondtam, dehogy leszek szabó. És titokban tanácskoztam a borbély nagynénémmel. Aki újságolta, hogy felszabadult egy pár hely az Igiena Szövetkezetnél. Na és akkor elmentem Temesvárra, mert ott volt ilyen képességvizsga. Ahhoz hogy borbélyinasnak mehessen az ember, le kellett vizsgáznia biológiából és kémiából. És első helyen végeztem, tehát jöhettem is vissza Kolozsvárra, a borbélyműhelybe. Mert nem akartam manikűrös lenni, se fodrász. Csak borbély. El is kezdtem az egyéves inaskodást Békési András mester keze alatt. Amikor letelt az év, következett négy szakvizsga: borotválás, klasszikus nyírás, olaszos nyírás és az utolsó egy összetett vizsga volt. Meg is tudom mondani az akkori árat: 61,80 lej volt a teljes körű szolgáltatás (nyírás, borotválás, hajmosás, fejbőrmasszázs satöbbi), 2000 lejes fizetés mellett, mondjuk. Szóval sokan megengedhették maguknak. Egy borotválás 7,70 volt, egy nyírás, 9 lej, ma is tudom. Na és mindegyik inasnak kellett hozzon magával egy embert, akin vizsgázik. Mert annak idején mi emberen gyakoroltunk, nem borotváltunk lufikat, nem nyírtunk parókát, ahogy manapság szokás. Az inasévem alatt én borotváltam Békési mestert. Meg is ígértem neki, hogy öregségére én fogom borotválni, ha nem lesz ki segítsen neki. Aztán jóval később elhozta őt hozzám a felesége, mert lebénult. És borotváltam, vagy két hónapig, ahogy ígértem. Ő meg sírt a meghatottságtól.

Tulajdonképpen ő tanított meg jól borotválni, elég kemény módszerrel.

Tudod, az elején én jól odanyomtam a borotvát az arcbőréhez. És egyszer aztán mérges lett. Na ülj le, dörrent rám. Megszeppenve ültem le a székbe. Ő meg fogta a szappant és beszappanozott. Te jó Isten, gondoltam, mi lesz itt. Persze, nem vettem észre, hogy a pengét kivette Békési mester a borotvából. És akkor jól odanyomta a borotvát az arcomhoz. Na, szereted így? Hát nem, feleltem. És akkor végigment a borotvával a bőrömön, hogy nem is éreztem. Na, és így? Igen. Na, akkor így csináld! Most is mondják a vendégek, milyen könnyű keze van magának. Mondom magamban, ha ti tudnátok, hogy tanultam meg… Igen, szigorúság volt. De meg is tanultam a szakmát. Na de vissza a vizsgához, mert az is egy külön történet. Volt nekem is egy emberem, szép, fekete haja volt. Kikértem a munkahelyéről, megegyeztünk, hogy egy órára odajön a helyszínre. És nem jött. A vizsgabizottság elnöknője pedig egyszer csak rám szól: Menjél szépen ki az utcára, hozz be egy férfit és nyírd meg. 18 éves voltam, jól felvágták a nyelvem. Mégis mit gondol, vágtam vissza. Menjen ki és szólítson le maga férfiakat az utcán! Nagyon sértő volt, ahogy beszélt velem. Aztán szerencsére befutott az én emberem, azért késett, mert visszatartotta a mestere. A többiek már jól benne jártak a munkában. Na, olyan dühös voltam, hogy bekapcsoltam a motorokat és elsőnek végeztem.

Hallottam, hogy az elnöknő megjegyezte: Ennek a lánynak nagy a szája, de a keze is jár.

Ez 1984-ben történt. És azóta borbély vagyok. 2000-ig az Igiena Szövetkezetnél dolgoztam, aztán pedig átléptem a magánszférába. Azért olyan későn, mert féltem belevágni. Viszont egy kolléga megnyitotta ezt a műhelyt, és idejöttem, eleinte üzlettársként aztán átvettem az egész műhelyt. 25 éve itt dolgozom, a Minorita utcában. Közben nyitottam egy másik üzletet a Hajnal negyedben, ott négy alkalmazottam van.   Kik, miféle emberek látogatják az Ön műhelyét? Kik a törzsvendégek? Ugye, ez a hely a központban van. Ennek megfelelően főleg egyetemi káderek, diákok, polgármesteri hivatali alkalmazottak, törvényszéki dolgozók, ügyvédek. Az egyetemen (Babeș–Bolyai Tudományegyetem – a szerk.) jó hírem van. Sokan járnak hozzám, a takarítónőtől a professzorig. Mondogatom is, ha az egyetem nem lenne, már tönkrementem volna.   Politikusok jönnek? Jönnek azok is. Az egyik szenátorral meg is gyűlt a bajom. Már itt, ebben a műhelyben. Bejön a szenátor (nem tudtam, hogy az) és azt mondja nekem: Nincs egy csipesze, ki kéne húzni egy szálat a szemöldökömből. Mondom neki, kedves uram, csipeszt a kozmetikában használnak, itt csak olló van meg borotva. S amilyen vagyok, hozzátettem, viccből: Jó hogy nem motoros fűrész kell magának. Na, erre ugrik az úr, hogy: Vigyázzon, mert elintézem, hogy munkanélküli legyen, családostól! Aztán mehetnek az erdőre a motoros fűrésszel. Később aztán összebarátkoztunk. (Nevet.) Ma is hozzám jár nyiratkozni.

Igen, megvan bennük (már akiben) ez a pimaszság.

Egy másik politikust 20 évig nyírtam. Aztán elment Bukarestbe, szenátornak vagy minek. És egyszer itthon járt és bejött hozzám. És mondta: meg tud engem nyírni olyan szépen, mint a bukarestiek? Na, ki is hajítottam az üzletből. Húsz évig nyírtam, érted? És akkor jön ezzel a dumával... Ja, az ortodox püspököt, Bartolomeu Ananiát is nyírtam. Mikor meghalt a saját borbélya, jöttek hozzám a püspökségről, menjek el, nyírjam meg. Mondtam, miért nem jön ide a püspök úr. Nem, menjek én a püspökségre. Na, elmentem. Volt ott pár apáca, valóságos testi motozást tartottak, nehogy valami fegyvert vigyek be. Meg is döbbentem rendesen. A könyvtárszobában nyírtam. Letettek a földre egy lepedőt, arra egy széket, abba ült a püspök és úgy. Nyírni nyírhattam, de a szakállához nem nyúlhattam soha.   A borbélyműhely hagyományosan közösségi gócpont volt. Tehát nem csak hajat vágatni jártak az emberek, hanem beszélgetni, pletykálni, információt cserélni. Ma is így van ez? Bizony. Nálunk sokáig sakkoztak a népek. Mi pedig malmoztunk, amikor épp nem volt munka. Egy papírra rajzoltuk a táblát és babszemekkel játszottunk. Ami a pletykákat, információkat illeti,

nem akartam én soha megtudni semmit, de mégis mindent elmondtak az emberek a székben ülve. És ez ma is így van.

Mondtam is a lányomnak, amikor közölte, hogy pszichológus akar lenni… Menj el már, hát ki fog hozzád menni, hogy fizessen 100–200 lejt, amikor eljön hozzám, és 50 lejért kiöntheti a lelkét, én pedig meghallgatom és még tanácsot is adok neki. (Nevetünk.)   Meséljen egy emlékezetes történetet, amit munka közben történt önnel. Na, egyet a sok közül. Ez még a Ceaușescu-rezsimben történt. Akkoriban szövetkezeti KISZ-titkár voltam. Nem akartam én az lenni. De 20 éves voltam, soha nem jártam még külföldön és el akartam menni Magyarországra. És azt mondták, csak akkor intézkednek, hogy útlevelet kaphassak, ha vállalom a KISZ-titkárságot. Na, hát ha az kell hozzá, hogy kommunista legyek, hát az leszek, mondtam. Mert nagyon kívánkoztam Magyarországra. És KISZ-titkár lettem. Nagy szám volt, román nevem volt, ment minden simán. Mentem szépen gyűlésekre. Ellenőrzésekre is kellett menjek, de sose mentem. Na és elég az hozzá, hogy a pártos emberek elkezdtek hozzám járni nyiratkozni. Így barátkoztam össze a városi KISZ-titkárral is. Na, és éppen terhes voltam, a kilencedik hónapban. 1988-ban történt. Abban az évben Kolozsváron volt a KISZ kongresszusa. A filharmónia épületében. És a kongresszus előtt ez a városi KISZ-titkár eljött hozzám egy nyírásra. Szép, göndör haja volt. Mondta nekem, ha megnyírom, menjek el nyugodtan a kongresszus előtt a filharmóniába, mert az alagsorban van étel, Pepsi, minden, egyek-igyak. Na, leül a székbe, megmosom a haját, elkezdem nyírni. És láttam, hogy egyszer csak megáll egy autó az üzlet előtt.

Kiszállt belőle egy alak, alig állt a lábán, olyan részeg volt.

Bejött, odament a KISZ-titkárhoz és azt mondta neki: Te fasz, azt hiszed, hogy én várok itt rád, mi? Na, gondoltam, én kirúgom ezt a részeget. Odaszóltam a KISZ-titkárnak: Nézd, én nem hagyhatlak így. Holnap kongresszus, és csak félig vagy megnyírva. Kirakom ezt a palit. Az emberen látszott, hogy meg van ijedve. Mondta nekem: Hagyd el, Irina, inkább megyek. Hogy mész így el, nem lehet, na, mondom én. Közben a főnököm is nézett rám, de nagyon. És láttam, ő is meg van ijedve. A KISZ-titkár meg csitítgatott engem: Hagyd el, eljövök máskor, most inkább megyek. Én nem és nem. Február volt, nem mehetsz el vizes fejjel, na. Végül a KISZ-titkár felállt, vette a kabátját és ment a részeggel. Akkor ömlött ki a főnökből: Te Irina, te nem tudod, ki volt ez? Még jó, hogy nem kezdtél neki mondani. Hogyhogy ki, egy részeg pali, mondtam. Te, ez Ceaușescu fia volt. Hát így történt, amikor ki akartam dobni Nicu Ceaușescut.   Adófizető polgárként hogy látja, merre megy Kolozsvár? Jó irányba? Rossz irányba? Miért? Tudd meg, hogy volt nem egy olyan vendégem, aki külföldről jött vissza és azt mondta nekem, jaj, mekkorát fejlődött Kolozsvár, csak ti nem veszitek észre, mert nap mint nap benne éltek. Jó, hát ha ők mondják. (Nevet.) Persze, fejlődött a város, ez tény.

Milyen szép lett itt a központ is. Majdnem belehaltam.

Ha nincs itt az egyetem, becsukhattam volna a boltot. A Bolyai utcában is kínlódtak a kisvállalkozások. (A történelmi városközpont széleskörű utcafelújítása során felásták az utcák egy részét, amely megnehezítette, adott esetben ellehetetlenítette egyes kisvállalkozások működését – a szerk.) De az egyetemi vendégeim azt mondták, ha árok van, ők akkor is jönnek hozzám. Vicces volt, mert miután befejezték az utcát, felhívott egy vendég, időpontot kért. Megegyeztünk, kis idő múlva visszahívott, hogy akkor kell-e még a gumicsizma a sár miatt. (Nevet.)   Az ön frizuráját ki csinálja? A férjem, az alkalmazottam, a testvérem, aki éppen kéznél van. Mert olyan vagyok, hogy amikor rám jön, akkor azonnal nyiratkoznom kell. Soha életemben nem nyírtam magam. Én borbély vagyok, tudom, milyen nehéz kijavítani egy hibát.   Van még valami, amit el akarna mondani? A minisztereknek, az illetékeseknek ott az oktatási minisztériumban üzenem, hogy támasszák fel a szakmákat. Mert nem léteznek már szakemberek. Se szerelők, se senki. Sokan elmentek külföldre, és itthon maradtak a pancserek. Mi része voltunk a középosztálynak. Most meg lecsúsztunk rendesen.