Ide kiránduljunk ősszel: Kolibica-tó és Nagy-tőzegláp

„Megházasodtam a fődnek zsírjával, napnak e húgával” – így szól magyarul a Miorița román népballada talán legszebb sora. A ballada kontaktjelenségként elszórtan létezik az erdélyi és csángó magyar folklórban is. A kegyetlen hőség utáni szép őszben bandukolva kedve támadna az embernek a nyári időszámítás utolsó esti fénynyalábjaival örökre megházasodni. Merthogy kirándulni most érdemes, ameddig az aranyló-vöröslő lombkoronák és a kellemes langyos idő kedvez nekünk.

Október 26-án, óraállítás előtt egy nappal ki lehetett használni a fényt és a fél hétkori sötétedést, vagyis egy reggel 8 órai indulással, háromórás autózással könnyen eljuthattunk Beszterce-Naszód hegyközi ékkövéhez, a Kolibica-tóhoz.

2018-ban arról számoltunk be, hogy a Kolibica-tavat egy időre „eltüntetik”, hogy megtisztítsák és rehabilitálják a környéket, ez aztán be is következett.

– írtuk a tóról akkoriban, és valóban: a tó környékén egyre-másra húzták fel a szebbnél-szebb és jobbnál-jobb villákat, hétvégi házakat, privatizáltak telkeket. Kempinges lehetőség is van a tó mellett, viszont érdemesebb úgy megtekinteni, hogy az egész környéket beláthassuk.

A tó tulajdonképpen a Kelemen-havasok és a Borgói-hegység között fekszik szorosan, a Kelemenhez tartozva annak első „állomásának” tekinthető. Turisztikai szempontból „stratégiailag” kiváló, ugyanis bármerre is indulnánk el, érdekességek és látnivalók várnak a környéken. Túrázó helyek pedig bőven akadnak: el lehet innen jutni Bukovinába, a Radnai-havasok sincsenek messze, Beszterce városa egy órára fekszik, és a Kelemen-havasok vulkanikus hegyhátai is elérhető távolságban vannak.

A Kolibica-gátnál

Balra a szépek, jobbra az okosak....ja, nem. A piros pont visz az úticélunk felé!

Ahhoz, hogy megtudjuk, milyen a Kolibica feletti lét, és madártávlatból szemlélhessük a Keleti-Kárpátok végtelennek tűnő gerinceit, előbb el kell autókáznunk a Kolibica-gátig. Onnan pedig egy kicsit jobbra letérni a makadámútra és egy-két kanyarnyit fennebb menni, ott pedig már látszik is a betonhíd mellett egy tábla, amely a turistaösvényt jelzi.

Néhány tudnivaló:

• Két ösvényen is végigmehetünk, ha a tó déli partja alatti hegyek közt szeretnénk kószálni. A mi célpontunk ezúttal a piros ponttal jelzett ösvény volt.
• A piros pont jelzés teljes leírását és az útközbeni látnivalókról a Munții Noștri portálon lehet többet olvasni (románul).
• Ha messzebbről érkezünk (esetünkben Kolozsvárról), akkor az egész túra szinte biztosan nem fog beleférni (őszi) sötétedésig, így érdemes csak harmadát, felét megtenni az útnak, mert így is csodálatos látvány fogad és a testmozgás is alapos lesz…
• …ezért a túrát edzettebbeknek ajánljuk, de mindenképpen kényelmes, védelmet adó túrafelszerelést birtoklók vannak itt előnyben. Tehát strapabíró túrabakancs és túrabot ajánlott, valamint okosan összeállított hátizsák.
• A túra első szakaszán egy meredek patakmeder mentén fogunk haladni, esetenként csúszósabb kövekkel és nedves avarral, sárral. A gáttól az első tisztásig, amely a mi célpontunk volt (Poiana Capul Dealului) hirtelen 200 méteres szintkülönbséget kell kimásznunk, hogy gyönyörködhessünk a tájban.
• Az úton lehetnek (voltak is, de nagy általánosságban, az időjárástól függően) kidőlt fatörzsek, ugyanis a meredek hegyoldalban a vihar időnként elvégzi a dolgát, és szó szerint keresztbe tesz a túrázó kedvűeknek.
• Az útvonal első szakasza reggel-délelőtt végig árnyékban van, akár 3-4 fokkal hűvösebb lehet, október 26-án még délben hóharmatot is találtunk – érdemes tehát melegebb ruházatot is vinni magunkkal, ellenben a tisztáson vezető út a napon már izzasztó tud lenni!

A hirtelen és hosszan tartó emelkedő közben viszont az fordult meg a fejünkben, hogy Romániában ugyan hegymászó szemszögből kétségkívül vannak technikásabb, vadabb hegyek (például a Királykő), de a természet vadságát, az erdőségek kiterjedését tekintve a Keleti-Kárpátok messze meghaladják a via ferratákra „szakosodott” tájakat. A Kelemen-havasok hatalmas és nagyon vad, azt mondhatnánk, sem a fától az erdőt, sem az erdőtől a fát nem lehet látni. Csak akkor szelídül lépésről-lépésre megközelíthetővé, mikor figyelmesen megy hozzá az ember.

Meredek emelkedő a patakmeder mentén.

Azért nem szívesen lennénk itt vihar esetén...

A kőgörgetegeken felfele még csak azt nézzük, hová lépjünk bokánkat védve, fennebb viszont már fel-felbukkannak a gombák lépéseinknél. Hatalmas fakó rókagombák lapulnak a bükkök és hegyi juharok lehullt levelei alatt, s ahogy a fák gyökerei között egyensúlyozunk a vegyes erdő között, hamarosan felbukkannak itt-ott a tuskógombák.

Tuskógombák ütik fel a fejüket mindenütt az avarban és kedvenc helyükön, a tuskókon.

A gyűrűs tuskógomba, mint a tuskógombák típusfaja (Armillaria sp.) és a sötétpikkelyes tuskógomba Románia-szerte sokak kedvence, fiatal példányait zakuszkába téve vagy savanyítva gombasavanyúságként sokan szeretik (a gomba neve románul ghebe). Ennek ellenére a fiatal gombát érdemes gyűjteni, és csak a kalapját, maximum 1 cm-es szárral – a gombát fogyasztás vagy eltevés előtt 20 percig hőkezelni kell és le kell önteni a vizet róla, majd szűrőben leöblíteni.

Parazitagombaként a tuskógombák ugyan szép látványt nyújtanak, de legtöbbször megtámadják a fák gyökerét-törzsét, ami számukra a lassú halált jelenti – ennek ellenére például a sötétpikkelyes tuskógomba (Armillaria ostoyae) a világ egyik csodájának számít, mivel a Föld legnagyobb élő szervezetét alkotja.

Micéliumhálózatával a föld alatt terjeszkedik, az USA-beli Oregon államban például egy egész erdőnyi területen terjedt el. A többezer éves, egyetlen egyedből kiinduló micéliumhálózatot alkotó szervezet 9,65 négyzetkilométernyi területen él, a gombaszőnyeg tömegét több tonnányira becsülik. Képzeljük csak el, mi rejtőzhet a föld alatt, elég, ha csak a Kelemen-havasokra gondolunk.

Látkép a felső tisztásról: előtérben a Borgói hegyek, háttérben a Radnai.

A fújtatós emelkedő vége felé kinyílik az erdő egy nagyon öreg és vastag lucfenyő mellett, amelytől körülbelül tíz méternyire egy összedőlt nyári szállás/kunyhó maradék falai állnak. A ritkásan álló fenyők alá érdemes benézni: szürke tölcsérgombát, rizikét lehet alattuk találni, ha szemfüles az ember.

A száraz fűben tovább kaptatva megjelenik a borókás, ősszel a termését is megcsodálhatjuk. (Vagy ha akarjuk, le is szedhetjük – gondoljunk csak egy finom ginre, amelynek az alapanyaga a borókabogyó, de a cserje tűleveleiből illóolaj is készül.)

Juniperus communis, azaz közönséges boróka.

Megérkezünk a Capul Dealului-tisztásra, ahonnan elképesztő látvány fogad a Borgói-hegységre és az alatta fekvő, kéken pompázó Kolibica-tóra, valamint a környező falura. Nyugati irányban a Beszterce melletti falvak terülnek el a hegyközi medencécskékben: Oroszborgó (Rușii Bârgăului), Alsóborgó (Josenii Bârgăului), Középborgó (Mijlocenii Bârgăului), Felsőborgó (Susenii Bârgăului), Borgóprund (Prundu Bârgăului), Borgóbeszterce (Bistrița Bârgăului), Borgótiha (Tiha Bârgăului) és Marosborgó (Mureșenii Bârgăului). Innen nem messze van a Beszterce-Naszód és Szucsáva megyék határa is, a tótól északkeletre a Borgói-hágó (Tihuța) tetején.

Látható, mennyire beépült a tópart.

A tisztáson egy hatalmas kereszt áll, a tövében viszont remek piknikező hely várja a megfáradt turistát, úgyhogy elköltjük a szendvicseink egy részét és sütkérezünk a napon a gyantaillatban. Felhő sehol az égen.

Még csónakok is szelték a vizet.

Mivel jócskán fél háromra járt az idő, mire lebotorkáltunk a meredek ösvényen (körülbelül 40 percet vesz igénybe lefelé, annak ellenére, hogy csúszós és fölfele legalább egy és fél óra), úgy döntünk, hogy kihasználjuk a nap hátralevő részét és ellátogatunk az autóval körülbelül 50 percre lévő Nagy-tőzegláphoz (Tinovul Mare).

Korábban – még júliusban elmenekülve a hőség elől – a Radnai-havasok felől érkeztünk erre a vidékre, amikor a visszafele utat nem ugyanazon az útvonalon tettük meg, hanem Dornavátra irányából kerültünk haza – a Borgói-hágót magába foglaló roadtrip egyike Románia azon részeinek, amelyeket az életben egyszer látni kell.

Kolibicáról visszakanyarodva a Borgói-hágó felé vezető úton belebotlunk egy lovas kiállításba is, amelyet a folyóparton tartottak: gyönyörű almásderesek, pónik, igáslovak és csikók mindenütt, a lókupecek pedig szenvedélyesen mesélnek, magyaráznak egymásnak. Még a kanyar előtt araszolt előttünk egy lovas utánfutóval ellátott lengyel rendszámú terepjáró: a „csomagból” csak két pár hegyes lófül látszott, ahogy imbolyog.

Egyre többször jut eszembe a „mioritikus haza”. De nem pejoratív értelemben, hanem a román kultúrtáj esszenciájaként: a hatalmas erdőségeket szabdaló legelőkön lépten-nyomon látható juhnyájakra, a pásztorkultúrára. Az iskolai kötelező olvasmányok közül annak idején kiemelkedően tetszett a román nyelv és irodalomórák egyik klasszikusa, Mihail Sadoveanu A balta című regénye, amely – szerintem – mindannyiunk gyerekkorának egyik szelete, Vitoria Lipan főhősnő felejthetetlen alakjával. Sadoveanu regényét később magyarul is elolvastam, fordításban is nagyon szép, kísérteties, mégis ismerős, a határvidékek és a vándorlás, a legeltetés motívumait viszi színre szó szerint és metaforikusan is. Sokszor eszembe jut a Keleti-Kárpátokban, vajon hol kereshette Vitoria Lipan meggyilkolt férjét, Nichifor Lipan juhászt? Mit érezhetett fiuk, Gheorghiță, apja holtteste mellett egyedül egy völgyben az ezer méteres hegyhátak között?

Erdélyt és Moldvát több hágó is összeköti, kanyargós, sziklás, erdős… a közös bennük mind az, hogy valahol itt húzódik az erdélyi utazóban egy lelki határ is, nemcsak egy régvolt fizikai. Mintha az a határ ott lebegne a hatalmas fenyvesek felett, amelyeket mindenki, mindkét oldalon a magáénak érez. S itt fordul át szeretetbe és otthonosságérzetbe, amikor a túlsó részeket is a magaménak tekintem anélkül, hogy kényszerítene valami vagy valaki.

A Nagy-tőzegláp is legalább olyan országos természeti kincs, mint a Mohos-tőzegláp a Szent Anna tó kráterének szomszédságában, a Borgói-hágó legalább annyira szép, járható, élvezhető, mint a Békás-szoros vagy a Transzfogaras.

Nem téveszthetjük el: itt a tőzegláp-tanösvény bejárata.

A pihenni vágyóknak is jut hely ezen a kis napfényes tisztáson.

Nem hiába repít az idő gondolatban A balta cselekményének helyszíneire, ugyanis a közelben játszódik: Dornavátra környékén, a Beszterce folyó mentén, csak kicsivel arrébb Poiana Stampei községtől. Poiana Stampei egy körülbelül ezer méteren fekvő falu, a végén pedig egy tábla jelzi egy szépen felújított útelágazásnál, hol kell letérni a Nagy-tőzegláp irányába.

Kisvártatva egy nagy pannó jelzi jobbról, hogy jó helyen járunk, szemközt parkoló is várja az embereket. A parkoló mellett csobog a Dorna folyó – a tőzegláphoz tartozó tanösvény végén pedig a Dornișoara folyó. Körülbelül 1 km hosszú a tanösvény: végig fapalló vezet rajta keresztül, ezt is nemrég újították fel, kiegészítették információs táblákkal, valamint gyerekeknek szánt játékos tanulópontokkal, amelyek a helyi flóra és fauna különlegességeit mutatják be.

Áfonyák áfonyák hátán.

Eközben padok is várják az ott elidőzni kívánókat. Az egész ösvény, bár egy igen sűrű, vad és különleges tőzeglápi erdőben vezet végig, valójában mindenki számára könnyen megközelíthető és végigjárható – mi magassarkú csizmában tipegő nőket, smart casual öltözetben telefonozgató üzletembereket is láttunk végigmenni és megszusszanni itt.

Különleges fények uralkodnak itt.

Ha betévedünk ide, az az érzésünk támad, hogy legalább valahol Finnországban járunk egy elvarázsolt erdőben: olyan puha mohaszőnyeg terül el a fák alatt, hogy az embernek kedve támadna belefeküdni. Azzal viszont nem járna jól, ugyanis a talaj egész évben nagyon nedves, próbából tettünk rajta pár lépést, és könnyen bokáig süllyedünk, hát még akkor, ha heves esőzések előzik meg. Ennyi fekete- és vörösáfonya-cserjét viszont életemben nem láttam.

Pinus sylvestris (erdei fenyő) és Picea abies (lucfenyő), valamint Usnea sp. (szakállzuzmó faj).

Az ösvény végén kisgyerekes család fordulna vissza, türelmetlen kisfiú fogja az apukája kezét, akihez odafordul: apa, most akkor ezzel mit nyertünk? Gondolom, kevés türelme lehetett a gyereknek… „Tapasztalatot, fiam” – mondja az apuka, aki szerencsés fordulatnak könyvelhette el, hogy a kicsit sikerült meggyőznie, hogy sétáljon végig Románia egyik különleges természetvédelmi területén. Ahol nem mellesleg olyan növényfajok nőnek, mint a húsevő növények közé tartozó harmatfű vagy a törpe nyír.

Kilátás az alagút elejére...vagy végére?

Megyehatár

Radnai-gerinc

Az autónál még bekapunk egy szendvicset, és máris lemenőfélben van a nap. Visszafelé megcsodáljuk a Borgói-hágót az utolsó napsugarakban, körülöttünk mindenütt hegygerincek. A Szucsáva (így pedig a történelmi Bukovina) és Beszterce-Naszód közti megyehatáron még egy utolsó pillantást vetünk a Radnai-gerincre a távolban, majd elégedetten tekerünk hazafelé: a félhomályban még fel-felsejlenek a virítóan sárga nyírfák őszi lombjai a meredek lejtők és parasztházak között.

Visszatekintés a hágóra.