Hol is van a Jókai-regényhős Fatia Negra birtoka? És mi a baj a vajdahunyadi várfelújítással?

Világéletemben ki nem állhattam, amikor a romániai helyszíneket valaki úgy magasztalta, hogy Kelet-Európa Svájca (ne adj Isten Párizsa vagy Velencéje), mégis ahogy Hátszegtől Petrozsény fele autóztam, minduntalan ilyeneket mondtam: olyan pöpec ez az út, mintha Svájcban lennék. Persze,

ha jobban belegondol az ember, kevés kell, hogy ne Romániában érezze magát a turista:

több sávos hegyi út – friss aszfalt kátyúk nélkül, jól látható vonalakkal, széles szegéllyel (szinte egy méter mindkét oldalon, kellemesen lehet rajta biciklizni is), nem az út közvetlen közelében lévő házak, jól kitáblázott turisztikai látnivalók, kevés szemét.

Természetesen egy-egy bedőlt kerítés, na meg az emberek vezetési stílusa emlékeztetett rá, hol is vagyok, de az összkép ezekkel együtt is üdítő volt.

A szállást az Airbnb nevű oldalon foglaltam, kis faházat a „semmi közepén”. Bár a valóságban nem a semmi közepén volt, mivel egy családi ház, egy vendégház és három másik faházikó is volt a szomszédságában, nem csalódtam: egy védett kis völgyben, Petrozsénytól mindössze tíz kilométerre, de a fényszennyezéstől megfelelően távol, hogy hullócsillagokat lehessen csodálni.

Egy család birtokán volt a szállás, a tulajdonosok is ott laktak. Elmesélték, hogy a telet a városban töltik, az év többi részét meg kint a birtokukon, ahol méheket tartanak, hatalmas málnaültetvényük van, a közeli dombokon áfonyát szednek és vendéget fogadnak. Két éjszakás ott tartózkodásom alatt megfordult a birtokon spanyol család, cseh házaspár is, de ahogy elmesélték, ez még semmi,

marokkóiak, amerikai, németek is szoktak jönni, sőt sokan visszajáró vendégeik, mivel az emberek felfedezik, hogy a vidéki nyugalom gyógyír a depressziójukra.

A család minden tagja elmesélte külön-külön a történetet, hogy a legelső vendégük, egy amerikai úriember egy hét után azt mondta, ő többet nem szedi a depresszióra felírt gyógyszereit, mert ezen a helyen meggyógyult. Szó mi szó, bájos szálláshely volt, bájos gazdákkal, akik folyton igyekeztek a vendég kedvében járni hol pálinkával, hol saját főzésű lekvárokkal, hol egy kis rögtönzött vacsorával helyi étkekből (és azt sem hagynám ki, hogy málnát kilószámra lehetett szedni – ingyen).

Fél nap is eltelt, amire megszoktam, felfogtam, hogy ezt tényleg kedvességből csinálják, hogy tényleg nekünk adtak két üveg lekvárt ingyen, hogy tényleg úgy érezték, a késő este érkezőnek jól eshet egy kis vacsora.

Csak csendben mondom, hogy Székelyföldön ezt ma már egyre ritkábban tapasztalom – bár arrafele mindenki elvan a híres székely vendégszeretettel, de a valóságban egyre pénzcentrikusabb érdekek mentén alakul az ottani vendéglátás.

A szombati napot a természeti látnivalóknak szenteltem, a Véka-szurdoknak és a Krivádia-szurdoknak. A reggelt nem mellesleg egy kis földrajzórával kezdtem, mert bármennyire is jól emlékszem az érettségi tételekre Romániai földrajzából, valahogy eddig elsiklottam a Kudzsiri-havasok név felett, melynek déli részén található a két említett szurdok (a Munții Șureanu román megnevezés már ismerősebben hangzik). Míg előbbi, a Véka-szurdok viszonylag ismert és turistás, utóbbi kicsit kalandosabb. A Véka-szurdok bejáratánál belépőt is kell fizetni, de ezzel összhangban környezete – a sok turista ellenére is – tiszta. A körülbelül 300 méter hosszú szurdok csak úgy járható végig, ha a bokáig érő vízben gázol az ember szelfiző honfitársaink tömegei között. Közelében található a Bolii-barlang, egy kivilágított, kiépített természeti látnivaló, ahol szintén zavaróan sok a turista.

A Krivádia-szurdok szerencsére kevésbé felkapott, hiszen a több mint egy kilométer hosszú szurdok sok helyen csupán 1-2 méter széles, így a sziklafalak között haladva akár derékig érő, viszonylag hideg vízben kell haladni. A látvány abszolút megéri, de sajnos az első nap pozitív benyomásait itt tromfolta Románia: a szurdok egyes részei tele vannak a vízsodorta szeméttel.

A Véka-szurdok

A napot Petrozsényben zártam, ahol sajnos a kései óra miatt nem tudtam megnézi a bányászatnak szentelt múzeumot, így csak a látványos szocialista-realista stílusjegyeket visszatükröző főtéren ettem egy pacallevest.

Bár a leves nem volt a legjobb, az egyébként román pincér magyarul kívánt hozzá jó étvágyat.

A vasárnapot a műemlékeknek szenteltem, így ellátogattam az őraljaboldogfalvi református templomba. A román stílusú, de későbbi gótikus elemeket is őrző református templom a 13. század második feléből való, és sok környékbeli templomnak jelentett építészeti mintát. A művészettörténészek körében igencsak ismert és csodált műemlékben viszonylag sok, viszonylag jóállapotban megmaradt freskó látható. A szakemberek szerint az egész hajót beborító bizánci stílusú freskókat és az apszis apostolait valószínűleg a 15. század közepe táján, a Kendeffyek birtoklásának kezdetén készítette egy talán Havasalföldről érkezett mester. Az eredetileg katolikus templom valamikor 1555 előtt lett a reformátusoké, illetve néhány cirill betűs karcolás arra utal, hogy – mint más Hátszeg vidéki templomok esetében – a reformátusok talán ezt is közösen használhatták az ortodoxokkal.

Amikor ott jártam, a templomkulcsért felelős úriember/gondnok éppen ezt ecsetelte egy román látogató-párnak, hangsúlyozva, hogy néhány 19. századi elmélettel ellentétben nem, a templom nem ortodox alapítású. A templomban egyébként lehet szuveníreket, például hűtőmágneseket, könyveket vásárolni.

A következő megálló a szacsali Nopcsa-kastély volt, amiről bár tudtam, hogy felújítás miatt nem látogatható belülről, mégis beírtam az útitervbe, hiszen ez volt Jókai Fatia Negrájának birtoka.

Az Őraljaboldogfa szomszédságában található Szacsalon eredetileg a Naláczy-családnak volt nagy birtoka, de a hagyomány szerint ők annyira eladósodtak a felszőszilvási Nopcsák felé, hogy az adósság fejében III. Nopcsa László (Fatia Negra) az adósság fejében lefoglalta a birtokot. A birtok igazgatását fia, Elek vette át, ő építette a historizáló stílusú kastély is 1872-ben. A családnak egyébként egész „érdekes” tagjai voltak, Elek fia Ferenc (V.) például a bécsi Udvar titkos ügynöke volt, segídkezett az albán törzsek felfegyverzésében, illetve az 1913-as trieszti Albán Konferencián önjelölt trónörökösként lépett fel – sikertelenül. A kommunizmus – mint sejthetjük – nem volt kegyes a műemlékkel, melyet, mivel az örökösök nem tartottak rá igény, körülbelül tíz éve a Hunyad Megyei Tanácsa kapott meg. Felújítása a végéhez közeledik, a tervek szerint egy Hátszeg-vidéki múzeumot, illetve egy Nopcsa-emlékházat rendeznének be az épületben.

Hamarosan átadásra kerül a frissen felújított Nopcsa-kastély

Bár nem szeretnék sok betűt és írási/olvasási időt pazarolni a még mindig felújítás alatt álló (2019 óta) vajdahunyadi várra – hiszen az ország egyik legfelkapottabb műemléke, de mivel ez is a kirándulás egyik megállója volt, csak  elfecsérlek rá némi tintát nem mehetek el mellette szó nélkül.  Azzal együtt, hogy csudaismert, felkapott és látogatott, a legkiábrándítóbb élmény volt. A még zajló felújítás nyomai (ne kis nyomokra gondoljunk) véletlenül sem simulnak bele a környezetbe – nálunk nyugatabbra vannak erre szép megoldások, látványparavánok és társai. Másfelől hiába szépek a felújított termek, a turisták kóválygó tömege, az, hogy ugyanazon az ajtón egyszerre akarnak be- és kitolakodni az emberek – mert mást nem tudnak tenni, nagyon lehangoló. Egy teljes cikkben lehetne sorolni a muzeológiai hibákat, de inkább beérem annyival, hogy a vajdahunyadi vár nyomokban tartalmaz turisztikai és muzeológiai szempontból kielégítő megoldásokat.

A vajdahunyadi várban jól láthatóan zajlik a felújítás

Utolsó előtti állomásom Algyógy volt, a nemrég felújított református templomával és bájos körtemplomával. Mindkét épület a helyi ifjúsági központtal közös udvaron található, árnyas fák ölelésében, békés környezetben.

A baj csak az, hogy mindkettő; a vélhetően szinte ezer éves körtemplom és a 16. században épült – a környék római romjainak kőfaragványai felhasználásával – templom is „csak” turista látványosság, hiszen a faluban csupán hét magyar él.

A három reformátusnak néhanapján tartanak a templomban istentiszteletet.

Algyógy – A három reformátusnak néha tartanak istentiszteletet.

Persze a turistalátványosság sem jó kifejezés, mivel nem igazán hemzsegnek a környékén a látogatók. Más a helyzet a szomszédos Feredőgyógyon, ami kissé a román tengerpartra hajazó fürdővárosi hangulatával szinte sokkolt. Fagyi, főtt kukorica, bóvliárusok, manele – minden szükséges hozzávaló adott. Bevallom, a fürdőbe elég volt belesnem, hogy a tömeget látva eszembe se jusson kifizetni a 40 lejes belépőt.

Feredőgyógyi „vásár”

Pancsolás helyett a római fürdő felújítás előtt álló maradványait néztem meg. S bár az egykori medencében ma nyálkás, zöldes víz fogadja a látogatót, a helynek megvan a varázsa, még csak a fantáziámat sem kellett megerőltetnem, hogy római tematikájú regények jeleneteit helyezzem el az antik környezetben.

A feredőgyógyi római fürdő

A településen különösen ötvöződik a nyugdíjas nyugalom – vannak itt fürdőszállodák, kezelőközpont, parkok délutáni sétákra – és a kispolgári nyaralás minden eleme (koradélután miccsekkel jóllakva, sörrel a kézben, slápban elbattyogni a medencétől a szállásig, s aludni egy jót az esti könnyűzene – nem vállalom a felelőséget a műfaji besorolás miatt – koncert előtt). Kell ennél jobb?

Feredőgyógy

És, hogy mi a kirándulás konklúziója? Hogy gyógyvízben fürödni drága, patakban ingyenes, hogy nem a legmenőbb a legjobb, és hogy nem minden dél-erdélyi romániai magyar műemléképület pusztul. Csak ennyi.