Helyszíni riport egy romániai fesztiválról – Rockstadt II. rész

Amint azt korábban is megírtuk, idén a szombati napra látogattunk el a Brassó agglomerációjában megrendezett metálzenei fesztiválra, amely az utóbbi években Románia egyik legnagyobb és legprofibb kulturális rendezvényévé nőtte ki magát, jogosan is.

A „fear of missing out” -jelenséghez méltóan idén is követtük a fesztivál foglalási ügynökének és promóterének, Ștefan Zăhărescunak a bejegyzéseit a Facebookon, aki őszintén vallott a REF szervezési nehézségeiről, fölmerülő problémákról, a romániai és nemzetközi zeneipari gikszerekről és lehetséges megoldásairól, néhol egészen humoros stílusban.

Annak, amit ez az ember az utóbbi tíz évben elkövetett fesztiválszervezés néven, mindannyian hálásak lehetünk, mert példaértékű – aki pedig kritizálni szeretné, megteheti, de csinálja utána.

Hibaigazításra is szükség lesz tehát, ugyanis az előző részben emlegetett jegyértékesítési és töltőkártyás rendszer első napi megbukása meg a kígyózó sorok oka nem a Microsoft Azure felület összeomlásának volt köszönhető. Comedy Centralba illő: valaki véletlenül elvágott egy kábelt. Ahogy Zăhărescu fogalmazott: most már tökmindegy, mert megoldódott. Hozzáteszi azért azt is, hogy ha reálisan nézzük, egy fesztiválon mindig fennforog az esélye annak, hogy valami ne menjen zökkenőmentesen.

Fesztiválra az ember nem azért megy elsősorban, hogy kritizálja azt, viszont akinek kiélezett kritikusi szeme van bármire, annak kompromisszumot kell kötnie saját magával:

egy kicsit kritizál, egy kicsit konstatál, de azért nem felejti el jól érezni magát.

Egy ilyen stratégia az, hogy ha a kedvenc együtteseit nézi meg az ember, akkor legyen egyszerre elfogult is és szemfüles is. Mit értek ez alatt? Azt, hogy vegye figyelembe, hogy nem minden előadás és fellépés sikerül egyformán, és aki világlátottabb, idősebb és tapasztaltabb fesztiváljáró (értsd: XY bandát 7-8-szor látta életében, lehetőség szerint különböző országokban), annak mindig meglesz a véleménye és összehasonlítási alapja az adott esetben.

Aki viszont vágyvezérelve, türelmetlen rajongással áll hozzá az aznap esti koncertekhez, az, ha nem is teljesen mindegy neki, kétségkívül sok mindent elnéz.

A metálosok azért híresek arról, hogy egyszerre érdekli őket fanatikusan minden, ami zenéhez kapcsolódik és törekednek a tökéletességre, meg tesznek magasról mindenre, csak legyen sör és érezzék jól magukat.

Brassó azért jó célpont, mert Romániából szinte minden irányból egyenlő hosszú az út, hiszen az ország közepén fekszik, ennek ellenére mégis 7 órás vonatutat kell kibírni. A melegben. Sajnos az idén szinte elviselhetetlen melegben. A kalauz maga is szabadkozik: pár hete 42 fok lett egy vagonban, miután az ország déli részén elromlott a légkondi egy szerelvényen és a vonat csak nagyon lassan tudott haladni a kidegedt síneken.

Kérdeztem, végül hogy oldották meg – hát kinyitották és kitámasztották az ajtókat, a vagonok közti ajtókat is és kinyitották az ablakokat, hogy járjon a levegő. Majdnem ugyanez történt most is: itt valami minimális légkondicionálás ugyan zajlott, de a kalauz elmondása alapján nagyon rég nem cserélték ki a szűrőket, és kitudja, milyen belül. Csak akkor érzett az ember valami hűvösebb levegőféleséget, ha közel tartotta az orrát a nyílásokhoz – ami még ártalmas is lehet, tekintve, hogy igen nagy a kosz odabent.

A lényeg: 30-on felül volt a vonaton a hőmérséklet, tele német turistákkal, kisgyerekekkel és idős emberekkel. A német turistáknak volt kézi ventilátoruk, letették az ülések közti kis asztalokra – amikor megéreztem a légmozgást, szinte kidugtam a fejem az előttem lévő két ülés között, hogy a friss kenyér és uborkaszag között némi levegőhöz juttassam átforrósodott arcomat. Míg nem jött a kalauz, és az utassereg hangos sopánkodására ki nem nyitották az ablakokat.

Nem értem, miért vannak az ablakok bezárva, és csak egy speciális kulccsal lehet őket kinyitni, ami csak a kalauznál lehet, aki mindannyiunk levegőszívása és élete felett uralkodik.

Brassóban számtalanszor jártam már és mindig lenyűgöző. Ami szembeötlő és teljes mellszélességgel vállalható az az, hogy nem kell Románia legelső, legfejlettebb városának lennie a versenyben ahhoz, hogy tényleg jó legyen.

Brassó központja fényévekkel szebb, mint Kolozsváré, és mint szászok által épített település (bár hozzájuk és Kolozsvár kialakulásához nekik is közük van!) leginkább Szebennel és Besztercével hasonlítható össze.

Szállásunk, a Suri Guesthouse igazi főnöke, aki reggelente a lépcsőfordulóban várt.

Ami viszont még Brassóban is feltűnő, az az utak szélessége:

egész egyszerűen nem dugul be a forgalom, van körgyűrűje a kiterjedt indusztriális övezet miatt, és a sugárutak így is nagyrészt három-három sávosak, ha nem több.

Hogy érzékcsalódás-e, nem tudni: a levegő is tisztábbnak tűnik, nemrég pedig nagyon halk elektromos buszokat vettek a városnak, és a tömegközlekedést is kiszámíthatóbbá, élvezetesebbé tették. Gyakorlatilag felére csökkent annak az esélye, hogy valaki taxiba üljön, hiszen annyira hozzáférhető és egyszerű a tömegközlekedés, hogy az egyszerű turista is bevállalja, hiszen lehet a buszokon kártyával jegyet venni, ahogy SMS-ben is.

Brassó központjának egy része

Azért nagy dobás ez a brassói tömegközlekedés, mert a REF egy ideje leszerződött velük, hogy bocsássanak távolsági és városon belüli buszokat a fesztiválozók rendelkezésére menetrenden kívül. Ez azt jelenti, hogy éjszaka el egészen hajnali háromig Barcarozsnyóról a város központjába utazhattunk, a járatok pedig sűrűbben indultak napközben is a kisvárosba.

Kedvencünk: a román zászlócskával átkötött békebeli csipkefüggöny...nehogy valaki belásson. Mert kitudja, mit lát.

Ennek ellenére mégis úgy döntöttünk, hogy vonattal fogunk lemenni Rozsnyóra, gondolván, hogy a buszok alaposan tele lesznek. Vonat óránként megy Brassó – Bertalan – Cristian – Rozsnyó – Zernyest útvonalon a RegioTrans jóvoltából, így negyed kettő táján fel is ültünk.

Alig mentünk 5 percet Bertalan megállóig (régi település, ami Brassó külvárosaként nőtt egybe a várossal), a vonat lassít, és ahogy kinézünk az ablakon, a betonpárkányon fekszik egy idős hölgy arccal a földön, mellett vérfoltok, és két fiatal rocker srác támogatja kétfelől. Aztán a hölgy meglepően fürgén feláll, az orrából ömlik a vér és a protézise a földön marad.

A mozdonyvezető természetesen nem mehetett sehová: mentőt, rendőrséget kellett hívni, a srácok pedig elmondták: az idős asszonyt megütötte a vonat, és ahogy fellépett a járdára, hasra esett és eltörte az orrát.

A kicsit sem keresztény ikonográfiára hajazó, látványosan metálos szerkót viselő fiatal srácok pedig olyan sűrűséggel vetik a keresztet magukra jó ortodox szokás szerint, hogy majd’ megjelenik a Szentlélek.

Egy percig sem maradnak el a néni mellől, akinek újabb adag vécepapírt hoznak a vonatról és egy üveg vizet, a mentő pedig megjelenik, mi meg csak állunk lent az állomáson, mert várjuk a rendőrséget. Amikor ők is megjelennek, kiderül, hogy a kriminalisztikai vizsgálatot is el kell indítaniuk – szerencsére csak kis ijedtség van, nem halt meg senki, a nénit ellátták, a rendőröknek a srácok hevesen magyaráznak és mi pedig úgy döntünk a fesztiválra igyekvő csapattal, hogy legyaloglunk a város végére az épülő stadion mellé, hogy buszra szálljunk.

A busz sikeresen levitt mindenkit, Rozsnyón pedig már egészen nagy volt a forgalom. Mivel a fesztivál a város szélén van a Brassópojána felé vezető úton, a szűk utcán, ami kivezet a városból, a gyalogosan igyekvő tömegnek és az araszoló autóknak meg kell küzdenie.

Aznapra némi esőt ígértek: ennek megfelelően hűvösebb volt és borúsabb volt az ég, a nap pedig nem tűzött olyan hevesen, mint az elmúlt napokban, a levegő pedig a hegyek miatt príma volt: a focipályáról szállt az ismerős kempingszag, a környező vendéglők és panziók pedig ontották magukból leves-, fokhagyma-, kávé- és cigiszagukat, amely keveredett a fenyők gyantaillatával. Tíz év után is otthon voltunk.

Az idei, jubileumi kiadás arculatának teljes egészét az albumborítóiról ismert Costin Chioreanu tervezte, a bejárati kapu dizájnjától elkezdve a vécék „homlokzatáig” és a színpadok keretéig mindent.

Bejárat tűzoltókkal, mentővel, rendőrrel, drogprevencióval, DIICOT-tal, SRI-vel

Mivel régóta nem jártam már a helyszínen, a koronavírus-járvány utáni REF-ek kimaradtak és ez volt az első, amelyen újból megbarátkozhattam a kibővített helyszínnel és felosztással. Ez azt jelentette, hogy három színpad volt: a Colectiv-katasztrófában tragikusan és hősiesen (barátaiért a tűzbe visszamenő, de onnan már ki nem jutó) elhunyt Adrian Rugină-ról elnevezett nagyszínpad mellé került a Brassó-színpad, előtte jó sok hellyel.

Kétoldalt pedig a legfontosabbak: balfelől egy sor sörsátor padokkal, előttük a vécék elkülönítve, jobb felől ételes és italos pultok. A bejárat mellett közvetlenül jobbra a talált tárgyak konténere húzódott, ahol az emberek leadhattak megtalált személyes tárgyakat, innen átvehette őket a tulajdonosuk.

Vele szemben a fizetőkártyák konténerirodái – minden éjjel egy óráig visszakaphattuk a pénzünket készpénzben, kerekített összegben, ha nem sikerült elkölteni aznap.

Merch-sátor kicsit amatőr szinten

Vele szemben húzódott a merchandise-sátor – nos, ez elég szerény volt. Hogy miért, arra több forgatókönyv is létezhet: egyrészt már majdnem egy hete zajlott a fesztivál, így lehet, hogy az árunak javarésze elfogyott már, ugyanakkor túl kicsi volt, kígyózó sorok álltak a kasszáknál és elképesztően drága volt minden – ha összehasonlítjuk azzal, hogy egy-egy klubkoncerten mondjuk egy bandapóló 80-90 lej, maximum 100 lej, itt azért 150-175 lejekért lehetett vásárolni.

Ennek ellenére az egyszer élünk jelszavával mégis mindenki lepengette a zsetont. Pólókon, kapucnis felsőkön és a Rockstadt saját merchandise-án kívül alig volt más lehetőség: még a Beauty of Pain nevű merchbolt álldogált a hivatalos eladókon kívül, ahol néhány pár bakancs, mindössze két bakelitlemez és egy szomorú Nevermore-os felvarró árválkodott.

Meglepő volt, hogy konkrétan sehol nem lehetett zenét, felvarrót, egyebeket venni – hacsak nem akart az ember Rockstadtos szatyrot (vászontáskát), kendőt, sapkát, kalapot és rövidnadrágot venni jó borsosan.

Még nincs tömeg, de minden látható

Vécék, folyosók

Mivel a sörsátraknál és az ételpultoknál általában jó sokat kellett várni, mire kiszolgáltak (érthető okokból, és nem lassúságból vagy slendriánságból), ajánlott volt a fesztivál területén kívül eső kávézóban/vendéglőben falatozni – az áraik nagyjából ugyanazok voltak, mint odabent, nagyon finom a kávéjuk, az ételük hagyományos, erdélyies, nagyon kedvesek a pincérek és jóval kényelmesebb a fedett teraszon üldögélni.

Ez a kis étterem két helyiséggel bővült ki azóta, amióta fesztiválhelyszín került mellé, és igen jól él ebből – meg is érdemlik. Aznap kétszer mentünk vissza fogyasztani valamit hozzájuk.

A megfáradt nép aszfalton pihenni kényszerül

A délután és az este viszont izgalmasnak ígérkezett annak ellenére, hogy két olyan együttes is szerepelt a fellépők között, amelyeket négyszer volt alkalmam látni: ez volt a pszichedelikus stoner metált játszó ukrán Stoned Jesus és a progesszív, melodikus rockot-metált toló Leprous, a híres falzett tenor énekesükkel, Einar Solberggel. Mindkettő kiváló koncertet adott, és tulajdonképpen jólesett látni őket újból.

Sajnos a vonatos baleset miatt nem tudtuk elcsípni a kiváló death metált játszó, brassói székhelyű Indian Fallt, akik egyébként az első koncertélményeim között vannak és az egyik legjobb, legminőségibb zenét játszó hazai együttes. Ők a harmadik, az Andrei Calmuc (a zenekar szintén tragikus körülmények miatt elhunyt énekesének) nevét viselő színpadon kellett volna fellépjenek, amelyet a vécéken túl, a fák és az út mellett elbarikádozott, lekavicsozott folyosón lehetett megközelíteni a nagyszínpadok háta mögött.

Párhuzamosan zajlottak a koncertek, néhol pedig elkerülhetetlen volt az egymásra csúszás – ilyen volt a Calmuc-színpadon játszó angol Paradise Lost és az amerikai Suicidal Tendencies éjféli koncertje.

A legnagyobb meglepetés – bár számítani ugyan lehetett volna rá – mindenképp a szintén amerikai Left to Die zenekar volt, amely azért volt különleges, mert csak death metál-legendákból állt és a Chuck Schuldiner legendás gitáros halála miatt feloszló Death korai albumairól, a Leprosyról és a Scream Bloody Gore-ról játszottak dalokat.

És nem is akárhogy, hanem Schuldiner előtt maximálisan tiszteletet tevő, elképesztő minőségű, kristálytiszta hangzással. Az ex-Death, Obiturary, Exhumed, Gruesome, Massacre zenekarokból összeverbuválódott tagok olyan hihetetlen élményt nyújtottak, hogy nem is csodáltuk, hogy néhány megveszekedett rajongó konkrétan félmeztelenül végigcsápolta, ugrálta és léggitározta az egész koncertet, de olyan vadul, hogy öröm volt nézni.

Azt hiszem, ezzel tudtunk egy legendás együttes és gitáros közelébe kerülni a leginkább, ami a formatív floridai hangzásvilágot illeti.

Az igazi true rajongók

A főszínpadokon az ex-In Flames tagokból álló The Halo Effect koncertjének felét tudtuk csak testközelből megnézni, ugyanis az első felén már muszáj volt inni egy kávét, hogy éjjel kettőig lehessen bírni a gyűrődést: ezek sem hazudtolták meg magukat, hozták a régi In Flames tipikusan göteborgi hangzásvilágát, noha arra lettünk figyelmesek, hogy erősen recseg, és valami nem stimmel a beállításoknál. Ez egy kicsit később javulni látszott – ami viszont következett, az fülsiketítő zaj.

Az első svédek

Volt, akinek a lábbelije bemondta az unalmast buli közepén...

A másik színpadon következett a Jinjer, ők szintén ukránok – sokan kedvelik őket, érthető okokból, groovy zenéjük, profin hörgő és egyúttal éneklő énekesnőjük van, technikás gitárjátékuk.

Személy szerint nem kedvelem, amit csinálnak, viszont akár jó is lehetett volna a kétségkívül sokakat megmozgató produkciójuk, ha nem húzták volna fel mindennek a hangját maximumra, nem recsegett volna minden, nem püfölték volna a dobot pengeélesen. Ehhez le kellett ülni egy padra és megpihenni, és megvárni, hogy jöjjön a nap másik fénypontja az éjszakában…

…ami az Opeth.

Az Opeth az a zenekar, amelyről azt tudom mondani: Mikael Åkerfeldt csodaszép hangja és mélyről jövő meditatív harsh vokálja verhetetlen, a temetésemen is ezt kérem majd háttérzenének.

A svédek a dallamos, hetvenes éveken nevelt progresszív death metáljához kevés dolgot lehet hasonlítani, és a setlistjük is tartalmazott olyan ópuszokat, amiktől ellágyult az ember térde. Itt nem csápolni és léggitározni kellett, hanem átszellemültem, behunyt szemmel énekelni, karmester módjára gesztikulálni valami belső orkesztrának, a szférák zenéjének és a bertalani állomáson megidézett szentléleknek.

Arra gondolni, milyen jó, hogy ma nem halt meg senki, mégis a halálra gondolni, és arra, hogy egy és fél órát fog ez csak tartani – kegyelmi állapot élőben látni, érezni és hallatni ennyire kiváló zenészek makulátlan játékát.

Azaz makulátlan lett volna, ha nem csavarodik be ismét valami a keverőpultnál és az első szám ne lett volna kvázi soundcheck. A svédek igen udvariasan nem szóltak semmit a csapnivaló kezdéshez, aztán a dolgok mégis rendbejöttek. Úgy tűnik, a színpad elhelyezése, a hegyek közti akusztika, sőt a széljárás is befolyásolja az egészet.

A második svédek

A következő koncert az előbb emlegetett Calmuc-színpadon zajlott: a szintén legendás death-doom-gothic Paradise Lost, akik az elsők között léptek fel Romániában a rendszerváltást követő években.

Az angolok sajnos 20 perces késéssel fogtak hozzá játszani, és nem lépték túl az időkeretet, ennek ellenére a számok, amik sorra kerültek, mind nagyon bulis, igazán hangulatos átmenetet képeztek… amikor meghallottam az Embers Fire című dalt az ember velejéig hasító riffel, tudtam, hogy nem hiába élünk ezen a földön.

Színpadon a Paradise Lost

Itt pedig véget ért az este, lehetett kígyózó sorokban araszolni az Amza Pellea mozi előtt lévő buszmegállóhoz, fájós talppal, bemerevedett derékkal, a csápólástól fájó nyakkal és vállakkal, izzadtan és borzongva, kócosan. A panzióban még egy éjszakai, vonatról megmaradt szendvics és narancslé is lecsúszott, majd belealudtunk a fülzúgásba.

Fotók: Sánta Miriám