Egy MI-„énekesnő” berúgta az ajtót és azóta megy a kultúrhiszti a mioritikus hazában

Kezdjük talán azzal, hogy a sok meghatározás közül kiragadunk egyet és megpróbáljuk körülírni, eddigi tudásunk szerint mi a művész (legyen ő alkotó- vagy előadóművész).

Jó, tudjuk, vannak ormánnyal kiválóan festő elefántok (például Suda, az ázsiai vastagbőrűek Pikasszója), kézzel-lábbal alkotó majmok (lásd a híres Congo nevű csimpánzt, akinek számtalan kiállítása volt és veszik az alkotásait, mint a cukrot). Őket szokták is művésznek nevezni, de ezt igazából senki sem gondolja komolyan, akkor sem, ha a művészet templomaiban (galériák és múzeumok) állítják ki a műveiket és akkor sem, ha egyesek pénzt keresnek az állati képekkel. Ugye, se az elefánt, se a csimpánz nem fog besétálni a Lidlbe, a heti nagybevásárlást elintézendő.

mint például a kiváló (és úttörő) Ai-Da (kis)asszony entitás, a világ első ultrarealisztikus humanoid robotművésze. Aki értelemszerűen mesterséges intelligencia alapon festeget.

A művész szó azonban (már amióta létezik) lényegileg mindig is embert implikált. Embert, akinek van teste (mármint hús-vér teste, tudják, amelynek 60–70 százaléka víz, továbbá szinte teljes mértékben oxigénből, szénből, hidrogénből és nitrogénből épül fel). Aztán a test mellett van neki életrajza, ha tetszik: adott év adott napján megszületett, cseperedett, járt iskolába, kitanulta művészete csínját-bínját, felnőtt, adott esetben dolgozik valahol, van lakása, bankszámlája, társa, gyermekei stb.)

meghalt valakije, bántották a szülei, az iskola, az élet, a kommunizmus, a kapitalizmus, vagy nem bántotta senki és semmi, de érzékeny művészlelkével szenved attól, hogy más szenved stb.

Aztán van neki hírneve: ez lényegében abból áll, hány Facebook- és egyéb bejegyzést tud a művész havonta közölni, amelyben megosztja a legkülönbözőbb médiaplatformok róla szóló, kivétel nélkül dicsérő hangvételű cikkeit, videóit, podcastjait, képeit. Ha sok ilyen bejegyzést tud közölni az illető, akkor nagy művész, mert sok helyen számon tartják, dicsérik, látják vendégül stb. Ha keveset, akkor kis művész, ami a hírnevet illeti (nincs apelláta, nem számít, hogy esetleg nincs Facebookja, egyebe).

(amit persze sok művész nem lát be, de ez egy másik történet), tehetsége (hogy az mi, abba ne menjünk most bele) és munkabírása (mert munka nélkül nem lesz művész senkiből).

A fentiek tehát a művész esszenciális tulajdonságai (ne feledjük, az esetleg itt-ott felhozható kivételek a szabályt erősítik). Csapjuk hozzá az egyáltalán nem elhanyagolható külső tényezőket, amelyek nélkül a legnagyobb zseni is elkallódhat (erről például Vincent van Gogh sokat tudna mesélni, az elismertsége előtti időkből). Ott van mindjárt a kapcsolati háló: ha az ember nem ismeri X könyvkiadót, Y kritikust, Z producert, B kurátort, M színidirektort, L politikust, P ügynököt, S fesztiválgurut, akkor jó eséllyel mehet Kukutyinba zabot hegyezni. És kellenek még az intézmények (államiak és magánok), amelyek befogadják a művészt (vagy nem): akadémiák, galériák, koncerttermek, stadionok, múzeumok stb. És végül kell némi szerencse is (hogy ne tűnjünk olyan szigorúan tudományosnak).

Na de mi történik, ha váratlanul

de még csak nem is létezik szó szoros értelmében? Mert valaki más hozta létre a mesterséges intelligencia segítségével? Ahogy a közelmúltban színre lépett Romániában ez a Lolita Cercel nevű roma énekesnő. Aki nem létezik a szó szoros értelmében. Akit egy Tom fedőnevű dizájner teremtett meg (valódi identitását egyelőre titokban kívánja tartani… hogy védekezés vagy épp marketing a cél, nem tudni), mégpedig úgy, hogy ő maga megírta a dalszövegeket, az MI-vel összerakta a dallamokat, ritmusokat, arcképet, testképet generált a női hanghoz, videókat készített hozzá és sok milliós nézettséget generált igen rövid idő alatt.

Mesterséges intelligencia alapú „művész” entitások már jócskán léteznek. Ott van például a ma már multimilliomos Botto: egy MI-entitás, amelyet egy német IT-s csapat irányít. Vagy a híres Xania Monet (Nem ismerik? Ejnye!), akinek a Billboard-slágerlistás dalait 17 millióan hallgatták meg két hónap alatt és épp három millió dolláros lemezszerződést kötött, mármint kötött a nevében a megalkotója, Talisha Jones amerikai költőnő és Kreátrisz (ugye, a teremtő női változata, amennyiben a Suno nevű programmal – ez afféle zeneszerző ChatGPT – megteremtette Xania Jones-t a semmiből). És rengeteg más példát lehetne felsorakoztatni.

Nem. Itt dollármilliókról, milliárdokról is szó van. Ugyanis a zenegyártó vállalatok már pontosan tudják (akkor is, ha még csak kóstolgatják a módszert), mennyivel olcsóbb a mesterséges intelligencia, például egy teljesen felszerelt profi stúdiónál, zenészekkel és szakmai stábbal egyetemben. Azon túl, hogy az emberek fáradnak, rossz napjaik is vannak, a sztárok nagyképűek, hisztisek, be se mennek a stúdióba, ha bal lábbal keltek fel stb. Ezzel szemben az MI olcsó (nagyon olcsó a fentiekhez képest!), fáradhatatlan, nem betegszik le, ha van áram és működik a gép meg a program, nem pofázik vissza, nem rúg be, nem csajozik, nem lesz belőle metoo-botrány, szóval maga a megbízhatóság.

Van az a népes csoport, amely az eredetiséget félti. Nemrég előállt az egyik igazán nagy zenei megosztó felület (úgynevezett direct to fan, vagyis a rajongók közvetlenül fizetnek a feltett zenékért), a Bandcamp és azt mondta, ők márpedig letiltják az MI-alapú muzsikát. A még nagyobbak (Deezer, Spotify) egyelőre néznek jobbra-balra, mint akik nem is tudják, miről van szó. A nagy zenegyártók egy része (kicsit talán álságosan) felhorgadt: a Sony Music, a Universal Music Group és a Warner Records beperelte a Suno és Udio mesterséges intelligenciát működtető vállalatokat, mégpedig tömeges szerzői jogsértés okán, ami azt jelenti, hogy az MI „tréningelése”, értsd, felkészítése során sok-sok már meglévő zeneszámból lopkodtak.

(lásd például az Európai Unió mesterséges intelligenciára vonatkozó, igen óvatos szabályozását is).

És akkor térjünk rá Lolita Cercelre és a hazai botrányra. Megjegyzendő: az országos mainstream figyelem igazából csak most irányult a daloló MI-entitásokra (az egyik, magát igen objektívnek és progresszívnek tartó hírportál interjút is készített az „énekesnővel”, egy szemfüles és igen progresszív román miniszter pedig örömel posztolta, hogy ő biza találkozott is a híres Lolitával és megbeszélték Románia jövőjét… nem vicc), pedig eddig is léteztek. A jelenséggel kapcsolatos, főleg az értelmiségi elit szintjén zajló vita nagyjából ugyanazon gondolatok mentén zajlik, mint a világon bárhol.

Lolita Cercel etnikai hovatartozása és persze, az ezt baljós árnyként kísérő rasszizmusfelhő.

Ami az eredetiséget illeti, érthetőnek véljük azon emberi alkotók, szakemberek aggodalmát, akik féltik az humán alapú muzsikát, mondván, hogy csak az nevezhető művésznek, aki teremt. Az nem, aki másol. Erre viszont a másik tábor azt mondja, hogy de hát az emberi zenészek is másolnak egymástól. És ahogy annak idején a zongorista zongorázott, a 21. század hajnalán a DJ egy programmal előállítja a zongorafutamot, bekapcsolja a gépet, közben megiszik egy sört és elszív egy cigit, aztán jön a következő szám. Ez egy eredeti muzsika, akkor is, ha például samplinget használ az alkotó.

Csak most még egyszerűbb a dolga. Amellett hogy a hangjegyeket sem kell feltétlenül ismernie, bütykölnie se kell a zeneíró programban. És itt kezdik rázni az öklüket mindazok, akik évtizedeken át tanulgatták a hangjegyeket meg mindent, ami a zenecsináláshoz kell.

A morális érv is teljesen érthető. Tudjuk: lopni csúnya dolog. És ezzel nemigen van mit kezdeni. Aki ellop egy tyúkot és elkapják, annak vállalnia kell a felelősséget. Ugyanígy, aki egy mesterséges intelligencia program tréningezése során szerzői- és egyéb jogköteles zeneszámok ezreiből lop, vállalnia kell a felelősséget. Pontosabban vállalnia kell majd, amikor lesz erre világos törvény. Jelenleg a másik tábor azt mondja, hogy

tehát azt teszünk lényegében, amit akarunk. Ez a dimenzió idő kérdése. A mesterséges intelligencia túl új, túl gyorsan jött és túl gyorsan fejlődik ahhoz, hogy a lassú emberi agy követni tudja. De majd meglesznek a vonatkozó törvények, és akkor rend lesz. Remélhetőleg.

A rasszizmus-érv azért sajátosan mioritikus, mert egyrészt a hazai MI-entitások elsöprő többsége ( katt például ide, ide vagy ide) olyan zenét ad elő, amelynek több-kevesebb köze van a maneléhez. Lolita Cercel (vagyis Tom, a Kreátor) spéci egészen rafináltan viszonyul a műfajhoz. Ha meg szeretnénk határozni a stílust, valahova a pop, a hip-hop, a manele és a lautármuzsika (a román népzene egyik válfaja) közé helyeznénk. (Mondjuk, hülye is lenne, ha hallgathatatlan progresszív csörömpölést vagy modális jazzt hallgatna, hiszen attól a kutya is vonyítva elszaladna, nem hogy a hallgatói tömegek.) Ám

Nehéz lenyelni, hogy a legnépszerűbb, leghallgatottabb, legsikeresebb román zenei műfaj nem fejlettnyugatos, hanem elmaradottkeletes, nem valami hipsztertechnó, hanem totális tömegmuzsika, sőt, ezer szállal köthető a roma közösséghez, amennyiben ebből a közösségből érkezik a legtöbb lautár és manelesztár.

Megnéztem egy dokumentumfilmet a Taraf de Haiduks nevű lautárzenekarról. Valamelyik született zseni roma zenész mondja valahol, hogy amikor elmentek egy-egy (nem roma) lagziba, a násznép a lagzi elején éljenezte (ó, a MUZSIKUSOK!), a végén köpködte (hú, a CIGÁNYOK!) őket. Ezt úgy lehetne általános szintre emelni, hogy

Ez bonyolult probléma, nem e szöveg tárgya. És itt ütköznek az elitfejekben a vonatok. Mert egyrészt fájdalmas, hogy pont a manele a legnépszerűbb romániai zene (szidják is az elitgondolkodók, mint a bokrot), ám ha bejön a rasszizmus, akkor mindjárt harcolni kell. Persze, azt állítani, hogy egy roma avatárral rendelkező MI-entitás rasszizmust jelent, mert létrehozunk egy roma zenészt anélkül, hogy a roma ember ott lenne, bár van benne perverz logika, kicsit vicces.

Itt engedjenek meg egy személyes észrevételt: ugyanazok az elitgondolkodók, akik lazán legyintenek, amikor elhangzik az MI-ellenes érv, hogy az ember jobb, mint a gép, mert azonnal lecsapják mondván, hogy a zenehallgatók magasról tesznek rá, ember-e, gép-e, MI-e az előadó… nos,

Kedves gondolkodók, az van, amit mondtok: a zenehallgatók magasról tesznek á, hogy az MI-entitás „roma”, „nő”, „ortodox” vagy épp „pánszexuális”. Ha tetszik, meghallgatják. Ha nem, nem. És ehhez hozzá kell szokni. Ahogy a zeneiparnak, zenészeknek is ahhoz, hogy a mesterséges intelligencia alapú muzsika megérkezett. És ha nem is irtja ki az ember alapú muzsikát (ahogy a mindenféle médiumok sem irtották ki a könyvet), a jelek szerint velünk is marad.