„Mindenkinek van egy lelki totemállata” – interjú Balázs Imre József költővel, kritikussal

Ha valaki arra kíváncsi, hányadán is állunk manapság az irodalommal itt Erdélyben (de nem csak), akkor Balázs Imre József az egyik legkompetensebb ember, akinél érdeklődhet. Költőként, kritikusként, irodalomtörténészként, egyetemi tanárként is kapcsolódik az élete az irodalomhoz, a Korunk korábbi főszerkesztőjeként, jelenlegi főszerkesztő-helyetteseként is ismerős lehet sokak számára, emellett megszámlálhatatlan irodalmi eseményt szervezett és moderált az évtizedek során. Korábban egyes gyerekverseit meg is zenésítette, és több alkalommal elő is adta őket egy szál gitáron, de mint kiderült, ezt a projektet a pandémiával lezárta. Dalszövegíróként viszont több projekthez is hozzájárult az utóbbi időben, ezt a részét továbbra is élvezi a zenének. Beszélgettünk vele erdélyi magyar nőírókról, vidrákról, avantgárdról, metamodernről, a kritika változó tereiről, és arról, miért olyan különleges a buszsofőrszállító buszsofőr.

Miért éppen a vidrák? (Balázs Imre József költészetének egyik visszatérő motívuma a vidra – a szerk.)

Mindenkinek van egy lelki totemállata, akkor is, ha nem tudja még, hogy az milyen állat. Én sem tudtam sokáig, hogy számomra ez a vidra. Az ember találkozik állatokkal, például macskákat simogat, fél a kutyáktól vagy csodálja a gyíkokat, de amit totemállatnak neveztem, azt hiszem, hogy túl van ezen. Inkább arról szól, hogy miben ismersz magadra. A vidra egy picit rejtőzködő, vízben és szárazföldön is otthon van… Ha utólag racionalizálni akarom, hogy miért a vidra, akkor szerintem ezért. Egyrészt keveset tudunk róla, ritkán látjuk, másrészt különböző helyszíneken mozog. És hát nekem mindig gyönyörűség ránézni, figyelni a mozgását – ez utóbbi számomra nagyon különleges.

A vidrákhoz hasonlóan te is „több éltű” vagy, hiszen költő vagy, de kritikus, egyetemi tanár is, és nem utolsósorban a Korunk folyóirat szerkesztője – de minden tevékenységed az irodalomhoz kötődik. Hol tart az erdélyi magyar irodalom a nemzetközi szcénához képest?

Szerintem költészetben például egészen jó helyen tart. A legkézzelfoghatóbb eleme ennek talán a Címtelen föld antológia megjelenése volt 2020-ban. Hogy ezt milyen szavakkal, milyen kontextusban próbáljuk leírni, azt vitatják, vitatható. Van ez a metamodern szó például, hogy az mire jó, mire elég, ez is viták tárgya. Az én pályakezdésem idején, a ‘90-es években egy ironikus, szétszedős korszakban voltunk költészeti szempontból, nagyon sok kulturális utalással és egyebekkel. Most azt látom, hogy ebből kezdünk kijönni, elsősorban azért, mert maga a világ nem ugyanolyan most, mint a ‘90-es években, egy komolyabb, komorabb, direktebb nyelv dominál, nem az ironikus hangvétel az, amire szükségünk van ahhoz, hogy a mostani világról beszéljünk, és azt érzem, hogy ez az antológia nagyon szépen elkapta ezt. Végre egy olyan antológia, ami benne van a közepében annak, amitől az irodalomnak tétje van!

A prózában jelenleg Tompa Andrea és Vida Gábor regényei a legizgalmasabbak számomra, mert a közelmúltunkról nagyon kemény, analitikus perspektívát nyújtanak.

Nemrég jelent meg a Korunk erdélyi magyar nőírókról szóló lapszáma. Miért volt ez ennyire fehér folt Erdélyben, miért kellett eddig várni ennek a feltérképezésével?

Amikor irodalomtörténész vagyok, akkor az egyik kiindulópontom mindig a kortárs irodalom. Szerintem akkor tudunk irodalomtörténészként relevánsan felmutatni bizonyos dolgokat, ha ezek kapcsolódnak a jelenhez is. A jelenben pedig a nőírók jelenléte egészen hangsúlyos kezd lenni. A Címtelen földben például 15 a 11-hez a nemi arány, ami már közelít a fele-fele arányhoz. Egy olyan világban élünk, ahol a lakosság is nagyjából fele-fele arányban oszlik el nemi szempontból, így egy ideális világban az, amit a férfiak gondolnak a világról és amit a nők gondolnak róla, szintén fele-fele arányban kéne jelen legyen. Azt tapasztaljuk, hogy a jelenben vagy a közelmúltban ezek az arányok javultak, közelítenek a fele-fele arányhoz az irodalomban is. Ha visszamegyünk száz évet, vagy akár csak megnézünk egy 1989 előtti tankönyvet, irodalomtörténeti kötetet, akkor viszont egy nagyjából 95 az 5-höz százalékarányt látunk a férfiak javára. Engem érdekelni kezdett, hogy ez maga a valóság vagy pedig egy torzított kép. Az emlékezetben szelektálni szoktunk, tudjuk, hogy jelentek meg még az elmúlt száz évben is olyan női íróknak könyvei Erdélyben, akik nem kerültek bele a tankönyvekbe, sem az irodalomtörténetbe, és én próbálom megérteni, hogy miért van ez így. Vajon nem hátrányos helyzetből indultak a női szerzők eleve? Hiszen, ha futóversenyhez hasonlítjuk ezt a dolgot, akkor nyilván kisebb eséllyel fogja átszakítani a célszalagot az, aki eleve hátrábbról indult, mert úgy voltak megszabva a szabályok. Ez egy folyamat számomra, megjelent egy általam szerkesztett kötet is Erdélyi magyar nőírók címmel, és azt gondolom, hogy van néhány érdekes névjavaslat benne, akiket érdemes benne tartani az irodalmi emlékezetben. Ignácz Rózsa, Erdélyi Ágnes, Varró Ilona neve például azt gondolom, hogy kevésbé ismert. Van néhány ismertebb név is persze, mint Berde Mária, Hervay Gizella vagy mondjuk Balla Zsófia vagy a rendszerváltás után indultak közül László Noémi. Ez egy kísérlet tulajdonképpen, hogy lássunk rá Erdélyre női szemszögből is.

Meg kell kérdeznem, hogy miért pontosabb vagy elfogadottabb jelenleg a nőíró kifejezés, mint az írónő?

Nem pontosabb, egyszerűen a rárakódott kulturális jelentések különböznek szerintem. Az írónő szóalakhoz talán egy picivel több értékjelentés tapadt hozzá az elmúlt évtizedek során, én pedig egy olyan kifejezést keresek a nőíróban, ami szenvtelenebb, ami maga a kifejezni kívánt dolog: nő által írott szöveg.

Nem akarok feltétlenül kötekedni, de a nőíró kifejezés egy olyan személyre utal, aki nőt ír. Ez lehet férfi is.

A másik változat esetében viszont van egy fontos probléma. Doktor–doktornő, tanár–tanárnő, ugye, ha a nő nélküli alakot vesszük, azt szoktuk automatikusan a férfiakra vonatkoztatni. Vagyis a doktor az automatikusan férfi, a nő pedig mintha nem úgy volna doktor vagy nem úgy volna író. A nőíró párja ebben az összefüggésben viszont a férfi író ‒ ezt kimondani is természetesebb, mint mondjuk „íróférfi”-nak nevezni. A száz évvel ezelőtti monográfiák például sokszor adottnak veszik azt, hogy milyen a nő: szentimentális, érzelmes, lektűrös az, amit ír, de én azt gondolom, hogy nagyon sok olyan nőíró van, akire ezek nem találnak, egész egyszerűen nem igazak ezek a sztereotípiák.

Fotó: Kovács Péter Zoltán

Térjünk át a kritikai oldalára a munkásságodnak. Nemrég azt nyilatkoztad: „Akkor lesz több negatív kritika Erdélyben, ha a tét is meg fog nőni.” Ezt pontosan hogy értetted?

Ha megnézzük, hogy mondjuk a Helikon folyóiratban hány pozitív kritika és hány negatív kritika van, akkor azt látjuk, hogy több a pozitív kritika, illetve nagyon kevés a vegytisztán negatív kritikák száma. El lehet gondolkodni, hogy ez miért van így. Azok a negatív kritikák, amikre emlékszünk, azok általában már befutott szerzők műveiről szólnak. Például a Háy Jánosnak a Kik vagytok ti? című könyve kapott negatív kritikákat, és szerintem azért kapott negatív kritikákat, mert a tétje valahogyan nagy volt annak a kötetnek. Azt érezte a szakma, hogy a Háy-kötet visszamegy az irodalomról való beszédnek egy olyan változatához, amely az életrajzból próbál kiindulni, közben még ráadásul demitizál is, a szerzők gyengeségeiről is ír. Ezen gondolkodtak el a szakmában, hogy jó, ez mit tud hozzátenni ahhoz, amit eddig mondtunk az irodalomról. Oké, a kultuszt leépíti, de ezen túl valami pozitívat hozzá tud-e tenni? Itt érződött a tét. Vagy: Parti Nagy Lajos Létbüfé című verseskötete, amivel kapcsolatban a negatív kritikák arról szóltak, hogy még mindig az intertextualitás, még mindig az irónia, még mindig a játékos költészet áll a középpontban, és hogy ez mennyiben válaszol a mostani jelennek a kérdéseire. Én ezekben az esetekben érzem igazán a negatív kritikáknak a tétjét: amikor egy ismert szerző, egy jelentős szerző műve kapcsán egy nagyon tág kérdéskört is meg tudunk vitatni. Ehhez képest egy pályakezdő, elsőkötetes, ismeretlen költő könyvéről írni egy nagyon ledorongoló kritikát – nos, a tétek ott sokkal kisebbek. Ezért is van az, hogy a kritika sokszor azt a retorikát alkalmazza, hogy egyfelől ez a verseskötet ilyen, másfelől amolyan. Vagyis mérlegelősebb, analitikusabb műfaj, nem csak értékítélet. A kritika leírás, értelmezés, értékelés egyben. Az emberek persze inkább az értékelésre szeretnek figyelni: mondja meg a kritikus, hogy akkor ez most jó könyv vagy rossz könyv. A gyakorlott kritikus viszont az értelmezés felől szereti megközelíteni a dolgot, mert ott tudja elmondani, hogy miért tetszett vagy nem tetszett neki a kötet. Ha csak azt mondanám el a kritikában, hogy tetszett vagy nem tetszett a könyv, akkor az olyan lenne, mintha azt mondanám, hogy a kedvenc színem a kék vagy nekem nem tetszik a sárga. És akkor mi van? Az olvasó felől nézve biztos, hogy annyira érdekes, hogy a kritikusnak melyik a kedvenc színe?

Meg tudja választani az alkotó a megszólalásmódját? Lehet ezt a korszaknak, divatoknak megfelelően alakítani vagy az a jobb, ha autentikusan azt csinálja, amihez a legjobban ért?

Ez egy komplex dolog. A Létbüfé Parti Nagy Lajoshoz képest, az alkotóhoz képest természetesen egy nagyon jó kötet – legalábbis én így érzem. A vita nem is feltétlenül erről szólt, hanem arról, hogy egy egyébként jó kötet, egy önmagához következetes életmű egyik fontos állomása felől nézve hogyan látunk rá a teljes irodalomra. Volt Kolozsváron a hetvenes években egy szakmai díj, a Pezsgő-díj – Láng Gusztáv volt benne a zsűriben, Kántor Lajos, Szőcs István, Egyed Péter és mások –, amivel kapcsolatban Láng Gusztáv egyszer elmondta, hogy ők akkor fiatal kritikusokként egy-egy könyv kapcsán a teljes irodalomról próbáltak mondani valamit. És igen, végül is a kritikának ez is a tétje: hogy belehelyezze egy tágabb körbe az egészet.

De mi a súlya ma a kritikának?

Nagyon más lett az utóbbi 10–15 évben az a zaj, amiben a kritika megszólal. Emiatt az instant hatása kevésbé erős. Régen, ha egy irodalmi folyóiratban megjelent egy kritika, az emberek elolvasták, és kávéházi asztaloknál megbeszélték, hogy mit írt Szőcs István erről és erről a könyvről, és elnevetgéltek rajta – akkor az volt a hatása a kritikának. De az, hogy az asztalok mellett mit beszéltek róla, az az asztalok mellett maradt. Most az van, hogy megjelenik a Helikonban mondjuk Tamás Dénes kritikája, megosztja a Helikon is a Facebookon, Tamás Dénes is, elkezdődik a posztok alatt egy eszmecsere, ami olyan, mint ami korábban, Szőcs István idejében az asztalok mellett történt, csak most nyilvánosan történik, és valahogy erősebben hozzá kapcsolódik magához az íráshoz is. Ma egy olyan közegben kell helytálljon a kritika és a kritikusi vélemény, ami a vélemények állandó csatájáról szól. Tulajdonképpen ez az, ami megváltozott, a médium, nem maguk a kritikusok, hiszen ők ugyanolyan szakmai tudással, alázattal csinálják továbbra is ezt a műfajt. Én kritikaírást is tanítok bölcsészkaron, és egyre többet beszélünk arról, hogy az irodalomkritika mit tud tanulni például a zenekritikától vagy a filmkritikától, mondjuk az IMDb-filmadatlapokhoz kapcsolódó minikritikáktól…

Ez már inkább ajánló, nem feltétlenül kritika…

Viszont nagyon érdekes, mert sokan lepontozzák a filmeket, csak egy csillagot adnak rá, ami pont, hogy a nem ajánlás gesztusa… De ehhez képest próbálunk gondolkodni a kritika műfajáról, és valahol ott tartunk most, hogy annak a magától értetődősége, hogy a kritika írásbeli műfaj lenne, az kezd repedezni, hiszen ott vannak például a podcastek, meg videós tartalmak – előbb-utóbb valószínűleg a legkomolyabb irodalmi alkotások kritikája ilyen csatornákon is zajlani fog.

Másfelől viszont, ha a leírás, értelmezés, értékelés hármasból csak az értelmezés részt veszem, akkor az egy picit hosszabb távra is szól. Ha én tíz év múlva rekonstruálni akarom, hogy mit gondoltak az emberek a Címtelen földről, akkor a kritikai visszhangja nagyon fontos dolog lesz – még ha a jelenben esetleg úgy is érzi a kritikus, hogy megírt egy kritikát, ami nem érdekelt senkit. Az értelmezés a kultúra folytonosságának a szövetében mégis egy fontos dolog.

Fotó: Szőcs Petra

Említetted az elmozdulást az írott műfajtól mondjuk a podcastek felé. De mi a helyzet magával az irodalommal, ami természetéből adódóan mégsem tud elmozdulni a saját közegéből?

Valóban, az irodalmat leírják, aki pedig elolvassa, az leül egy csendes sarokba, és ott egyedül ül órákig. Talán ettől szoktunk el leginkább. De mindaddig, amíg lesznek emberek, akik hajlandóak arra, hogy elvonulva, egy csöndes sarokban elmélyüljenek magukban egy könyvvel vagy bármilyen műalkotással, addig szerintem ez a része rendben lesz. Az életformánk a mostani változatában ezt persze kevésbé preferálja. Felületes, gyors reakciók felé terel minket a világ: szocializálj, jöjj-menj, azonnal oszd meg az élményt; még végig sem olvastad a könyvet, de fotózd le és rakd ki Facebookra a részt, ami tetszett – ez van jelenleg. De nem biztos, hogy egyszer és mindenkorra így marad. Most pont egy ilyen életformában vagyunk, nagyon újak az eszközök, a médiumok, amik ezt befolyásolják, de lehet, hogy hozzászokunk egy idő után, és letisztulnak ezek a dolgok.

Viszont az is benne van a kérdésben, hogy tud-e alkalmazkodni az irodalom ehhez az egészhez. Én látok egy ilyen trendet, ami a legkézzelfoghatóbban a slam poetryben futott fel bő tíz évvel ezelőtt. Ez az irodalomnak egy olyan változata, ami viszont működik ebben a gyorsan, azonnali élményt nyújtó, performansz-jellegű világban. És ilyen szempontból valamit hozzátett, szerintem, a slam az irodalomhoz. Például azt, hogy rögtön egy arcot is látsz, egy hangot is hallasz, amikor találkozol a szöveggel – ez sokszor nagyon jól tud működni. Ez az olvasásban például nincs meg.

Másfelől, ha egy nevet akarnék kiemelni, akkor Juhász Anna szerintem valamit jól csinál az ő irodalmi eseményein. Ott egy picit az irodalomról való beszéd, az élményszerűség, a személyesség megint csak meg tud nyilvánulni. Persze az már inkább a népszerűsítéshez, a promócióhoz tartozik hozzá, kevésbé az irodalom lényegéhez. Viszont azt látom, hogy az emberek belépőjegyeket fizetnek Juhász Anna estjeire, telt házzal mennek, több száz embert vonzanak, ha Kolozsvárra jönnek, amikor is gyorsan elfogynak a jegyek… Régebben is volt ilyen, de most nagyon talál ehhez a korszellemhez, amiben vagyunk.

Lehet egyáltalán az irodalom közösségi élmény, és nem csak szerző és olvasó közötti interakció?

Szerintem amúgy lehet. A Juhász Anna estjei mintha az individuálist és a személyest erősítenék fel, az emberi oldalát az irodalomnak. Lássuk az élő, szuszogó embert a szövegek mögött – én ezt érzem leginkább az erősségének annak, amit ő csinál. És erre van igény. Egy kicsit ahhoz hasonlítanám, ahogy Nyáry Krisztián Facebook-posztjaira is lett igény…

Másfelől, én nem a személyességben látom az irodalom lényegét, hogy mindenáron egy arcot lássanak az emberek a művek mögött, hanem tényleg egy ráismerésnek a lehetőségét, a világ és önmagam megismerésnek a lehetőségét keresem, amihez a személyesség legfeljebb járulékos elem. A tudós racionálisan magyaráz meg valamit a világról, az irodalmi mű nem magyarázza azt, hanem élményszerűen, egy instant megvilágosodásban, ráismertetésben mutatja meg – az ember, amikor szerzőként csinálja ezt, akkor ő sem tudja mindig, hogy ez fog történni a műben, amit épp ír, ilyen értelemben az irodalom picit mindig el is szakad az alkotójának a személyétől –, és kezd el közösségileg is létezni akár, hogyha sikerül ezt tartalmas beszélgetésekben meg is osztani egymással.

Meg kell halni az írónak ahhoz, hogy a műveit pontosabban tudjuk értelmezni/értékelni?

Én ezt zsigerből mindig elutasítom. Az egy garancia tud lenni, ha egy írás akkor is működik, ha nem halljuk a szerző hangját, nem látjuk az arcát – az egy érdekes küszöb, amit átugrott az életmű. Másfelől vannak olyan szerzők, mint Kányádi Sándor, aki amíg köztünk járt, éreztük sokan, hogy ez valami különleges. Vagy amikor felbukkan közöttünk Bodor Ádám, akkor érzünk valami ilyesmit. Persze Bodor esetében is el kellett telnie azért néhány évtizednek, hogy láthatóvá váljon, hogy mennyire különleges az, amit ő 1969-ben, az első novelláskötetében megcsinált. Ilyenkor valószínűleg az történik, hogy a mű és közénk kerül valamilyen fordulat. Vagy egy történelmi fordulat, vagy egy olyan kulturális fejlemény, amitől az meg tud mutatkozni. Tehát nem hiszem, hogy maga a halál kell legyen ez a fordulat, egyszerűen a világnak egy olyan változása kell hozzá, amitől hirtelen fontossá válik egy életmű.

A tanulmányaidban, esszéidben gyakran foglalkozol az avantgárddal és a szürrealizmussal. Miért annyira alulértékelt, elfeledett ez a szegmens az erdélyi irodalomban?

Az én kedvenc költőim közül jó néhány nem magyar költő: Rilkétől T. S. Eliotig, Apollinaire-től a későbbi szürrealistákig… Azt érzékeltem, hogy a magyar költészetben valamiért ez kevésbé van jelen. Az, hogy mi magyarok mit gondolunk a versről, az sokkal erősebben kapcsolódik a rímeléshez, a versek zeneiségéhez, mint akár a francia, román vagy német irodalomban. Ilyen szempontból ez is egy újragondolási kérdés, mint amiről a nőírók esetében is beszéltünk: miért van ez így. A magyar avantgárdban Kassák Lajos az, akit elsőként említeni szoktak, mint avantgárd költő, aki nagyon izgalmas szerző önmagában, de az avantgárdnak egy nagyon specifikus vonulatához tartozik. Hiányzik belőle a humor, a felszabadultság, az a játékosság, ami mondjuk egy francia szürrealistában ott van. Kassák egy szigorú, kőkemény, vésett arcú szerző – amit látunk belőle, az egy komor arc. Persze Kassáknak is vannak különböző korszakai, de ez már nagyon részletkérdés. A lényeg az, hogy kevésbé épült be az avantgárdnak ez a játékos, vízió-, álomszerű változata a magyar költészetbe. És amikor valaki ezt a humoros, felszabadult vonulatot felfedezi a magyar költészetben – mondjuk egy Szilágyi Domokos vagy egy Szőcs Géza – akkor nagyon megörülünk neki, csak nem biztos, hogy összekapcsoljuk az előzményekkel. Én nagy felszabadító erőt érzek ezekben a költőkben. A fiatal költőkben pedig, azt hiszem, annyit kell tudatosítani, hogy nem mindent most találunk ki. Engem ez érdekel az avantgárdban: ha a gondolkodásunk felszabadulásáról beszélünk, akkor az avantgárd maga egy szabad, áradó beszéd. Elképzelni még nem létező dolgokat – szerintem ez is egy érdekes feladat, kihívás lehet a költészet számára. Valami olyat mutatni, ami még nem volt.

Fotó: Vallasek Júlia

Még van egy nagyon fontos kérdés, amit egyedül tőled tudok megkérdezni. Mi a helyzet a buszsofőrszállító buszsofőrrel? Még mindig ott áll egy versben, tanácstalanul vagy azóta hazajutott?

Biztosan hazajutott valahogy. Több forrás is megerősítette számomra, hogy léteznek olyan autóbuszok, amelyek a műszak végén hazaszállítják a buszsofőröket, de ez a nagy kérdés, hogy az a buszsofőr, aki hazaszállítja a többi buszsofőrt, végül hogyan jut haza. Rajta én sokat gondolkodom azóta is. Ő egy különleges buszsofőr – erre jutottam.

Egy szuperhős?

Így van.