Bíró Ádám és Bíró Zoltán világa: a StudioRIP-sztori – 2. rész

A Bíró-testvérek Sepsiszentgyörgyön születtek, Kolozsváron végezték egyetemi tanulmányaikat. Mindketten villamosmérnöki szakon végeztek a műszaki egyetemen. Aztán Kolozsváron maradtak, és az 1990-es években kiadványok, lapok, könyvek műszaki szerkesztésével foglalkoztak, ebből éltek. Mindkettejük nagy szerelme a programozás, amit nagyrészt autodidakta módon tanultak meg. Esetükben a programozás szerencsésen találkozott a nyomdatechnikával, és már pályájuk kezdetén rájöttek, hogy ez a terület lesz az ő birodalmuk, szenvedélyük és a megélhetésük is. A 2000-es évek elején találtak rá szűkebb területükre, a nyomdai előkészítő rendszerek és professzionális nyomtatók világára, amelyben világszinten is figyelemre méltó technológiákat dolgoztak ki. Eddigi pályájuk fő terméke a saját fejlesztésű StudioRIP szoftver, amellyel nyomdai előkészítő berendezéseket (CTP- és CTF-rendszereket, professzionális nyomtatókat) működtetnek. Nem is akárhogyan, a szoftvert és az ezzel működő rendszereket a világ minden részén használják, a Kolozsvártól húsz kilométerre fekvő kis kalotaszegi településen, Magyarvistán működő cégük pedig nemzetközi hírnevet szerzett az ágazatban. Maguk is ott élnek, interjúnk is ott készült velük. Beszélgettünk gyerekkori megvalósult álmokról, pályakezdésről, útkeresésről, a sikerről és az oda vezető útról is.

  Ott tartottunk, hogy a megélhetési projektek mellett feltűnt a láthatáron a ti saját fejlesztésű szoftveretek, a StudioRIP. Ezzel minden egyéb abbamaradt, amivel addig foglalkoztatok, kiadványszerkesztés, kottaszoftver? Zoltán: A fejlesztés tekintetében igen. Nyilván folytattuk még egy ideig a korábbi tevékenységet, mert valamiből meg kellett élni, de a figyelmünk már teljesen a szoftverre, a StudioRIP-re összpontosult. Ádám: Ez volt a fény az alagút végén. Nem ugrottunk bele egyből, egy darabig még csináltunk párhuzamosan projekteket, tehát több lábon álltunk. Elkezdtük írni a szoftvert, de csináltunk még nyomdai filmeket, kereskedtünk levilágítókkal, aztán elkezdtük adni hozzá a szoftvert, végül elhagytuk a levilágítókat is, csak a szoftvert adtuk el. Közben elkezdtük forgalmazni a mi saját CTP-gépünket, ami egy nyomdai nyomólemez-készítő gép, és fogyóanyagokat is forgalmazunk. Mert az ipar folyamatosan változik, és lehet látni, hogy mikor melyik területre érdemes ráerősíteni. Zoltán: Régebben filmre készítették ezt a nyomóképet, ami aztán átkerült a fémlemezre, de ma már közvetlenül fémlemezre megy, lézerrel. Egy ilyen CTP-gépből a legolcsóbbnak az ára ma 35 ezer eurónál kezdődik egyébként. Ádám: Ehhez képest mi egy 1000-2000 eurós nyomtatóval kinyomjuk a nyomóképet UV-blokkoló fekete tintával egy tintafogadó réteggel bevont fényérzékeny nyomólemezre, ezt UV LED-ekkel megvilágítjuk, majd a lemezt lemossuk és előhívjuk. Az eredmény ugyanaz a lemez, de a gép 35–70 ezer eurós ára helyett elköltesz mondjuk 3–5 ezer eurót, azaz a hagyományos CTP árának töredékét.   Beszéljetek egy kicsit erről a ti megoldásotokról. Ádám: A főleg a nyomtatóiról ismert Epsonnal éppen folyik egy óriási meccsünk. A 90-es években, mint a Robotron esetében is, az Epson nyomtatók ESC/P protokollja publikusan hozzáférhető volt. Később ezekhez a dokumentációkhoz már csak szoftverfejlesztői regisztráció után lehetett hozzáférni. Az utóbbi időben pedig egyre inkább kezdték rejtegetni a fúvókaszintű hozzáférés dokumentációját, és a fejlesztőket kezdték olyan irányba terelni, hogy az Epson saját szoftverén keresztül hajtsák be a nyomtatókat, ami arra volt kitalálva, hogy a nyomtatandó képet átadod az Epson kódnak, ő meg kinyomja, de te nem tudsz beleszólni a folyamat részleteibe. Ebben a rendszerben képtelenség minőségi nyomdaipari munkát végezni.   Tehát ez gyakorlatilag arról szól, hogy van egy hardver, aminek vannak bizonyos képességei, de nem engedi, hogy te maximálisan kihasználd ezeket a képességeket. Ádám: Pontosan. Ezt a hozzáférést tették egyre nehezebbé, és az utolsó modell esetén teljesen meg is vonták. Az előző modellekhez is csak azért tudtam még hozzáférni, mert ismertem a régebbi modelleket, az új modelleknél ki tudtam kísérletezni, miken kell változtatni, hogy működjön. Most jutottunk el oda, hogy kijön az új nyomtató, de már nem működnek a korábbi megoldásaim. Mi Epsonékat jól ismertük 2016-ból, amikor meghívtak a düsseldorfi nemzetközi kiállításon, a Drupán levő standjukra, hogy mutassuk be, mit tud a StudioRIP a nyomtatójukon. Ők is tudták rólunk, hogy mire vagyunk képesek. Tehát voltunk olyan viszonyban, hogy komolyan vegyék, ha mondunk valamit. Úgyhogy írtam nekik egy kétoldalas dokumentumot, hogy magyarázzam el, miért lesz bukás ez a nyomtató, ha így folytatják. Mikroszkópos képekkel illusztráltam, hogy az eddigi nyomtatóikkal milyen jó minőséget tudtam kinyomni, a mostanival pedig sokkal rosszabbat. Pedig itt van a jó hardver, de nem lehet hozzáférni, az ügyfeleim pedig lassan tekintgetnek át a többi gyártóhoz, például a Canonhoz, mondtam nekik.   De az Epsonnak nem érdeke, hogy te ki tudod hozni a jobb minőséget a nyomtatóiból? Ádám: Elvileg igen, de gyakorlatilag számukra ez csak egy kényelmetlenség, hogy jön néhány szemüveges programozó és okoskodik, inkább menjenek a fenébe. Ők azt mondják, hogy csináltak egy jó nyomtatót és mindenki legyen vele elégedett, és a felhasználók 90 százaléka elégedett is. Amit mi csinálunk, csak egy kis szelete ennek a történetnek, csak hát az van, hogy az Epsonnak éppen az az előnye mondjuk a Canonnal vagy a HP-vel szemben, hogy az ő nyomtatóikban van ez az igen jó nyomtatófej, amely alkalmas arra az optimalizációra, amit mi csinálunk. Ez a nyomtatófej az egyetlen a piacon, amely képes ilyen kicsi, éles, kerek tintapöttyöt nyomni, és a nyomtató hardvere egyéb vonatkozásokban is nagyon precíz. Na és a levelemben elmagyaráztam nekik, hogy ti vagytok a Ferrari-gyár, de Fiatot csináltatok a Ferrariból. Ott a Ferrari-motor, és rászereltétek egy Fiat-futóműre. Magatokkal csesztek ki. Ezt elküldtem az Epson Europe holland képviselőjének, aki továbbküldte Japánba. Egy hét múlva írt, hogy „we are progressing”, két hét múlva küldtek egy dokumentációt, minden oldal alatt átlósan egy „For StudioRIP” vízjellel, hogy hogyan kell behajtani ezt az új nyomtatót alacsony szinten, a fúvókákhoz való direkt hozzáféréssel.   Vagyis a ti szoftveretek úgy jön be a nyomdatechnikai láncba, hogy azzal lehet teljes mértékben kihasználni a nyomtató műszaki adottságait, jól mondom? Ádám: Pontosan. Ezek a nyomtatók megfelelő szoftver nélkül alkalmatlanok nyomdai előkészítésre, de egy jó szoftver segítségével alkalmassá válnak kliségyártásra vagy próbanyomat-készítésre. Nem akarok belemenni a technikai részletekbe, de nagyjából úgy kell elképzelni, ahogy egy mai benzinmotor dupla lóerőt produkál fele fogyasztáson egy néhány évtizeddel ezelőtti motorhoz képest, mert egy szoftver sokkal hatékonyabban vezérli. Ugyanígy, ha a nyomtató fúvókáit optimálisan vezéreljük, és a nyomtatandó képet előzőleg megfelelően feldolgozzuk, nagyságrendileg jobb minőséget tudunk elérni, mint a gyári Windows-meghajtó. Ezekről a technológiákról bejegyzett szabadalmunk is van. Ami pedig a új Epson nyomtatóval kapcsolatos sztorit illeti: ha marad a jelenlegi helyzet, akkor a jövő évi Drupa világkiállításon kizárólag mi fogjuk tudni kliségyártásra alkalmas minőségben behajtani ezt az új Epson nyomtatót.   De akkor adódik a kérdés, hogy mindezt miért nem csinálja meg maga a gyártó? Az Epson miért nem foglalkozik vele? Ádám: Mert az Epson, a nagy piacvezető világcég számára ez a piaci szegmens végtelenül kicsi. Én elküldtem nekik egy statisztikát, miszerint a StudioRIP az Epson számára megközelítőleg évi egymillió dollárt hoz. Ez az összeg az Epson bevételeihez képest igen kicsi, de azért nem annyira, hogy ne hajoljanak le érte. Mindenképp kisebb költségnek tűnt nekik odatenni valakit, hogy megírja nekünk az alacsony hozzáférés dokumentációját, mint kockáztatni a bevétel kiesését.   Akkor foglaljuk össze: a StudioRIP-történet pontosan mikor is kezdődött? Ádám: 2000-ben volt a döntő, „lészen ágyú”-pillanat, 2005-ben már Chicagóban részt vettem egy nagy szakmai kiállításon, de még nem bemutatóként, standdal, mert akkor még nagyon kicsi játékosok voltunk. De az angolok akkor már árulták a termékünket. A 2000-es évek legelején adtuk el az első szoftvert Romániában, majd Angliában. Zoltán: Az angol partnereket úgy kell elképzelni, hogy volt két idősebb bácsi, akik korábban az angol légierő mérnökeiként dolgoztak, majd nyugdíjasként kezdtek foglalkozni nyomdatechnikával.   Hogyan és mikor indult be igazán az üzlet? Ádám: Ez nem látványos, hanem egy nagyon lassú folyamat volt. Az egyik fontos pontja ennek a folyamatnak az volt, amikor mi ketten Zoltánnal, 2008-ban először saját kis standdal részt vettünk a Drupán. Összehasonlításként, most egy 20 négyzetméteres standunk lesz, a másfél hetes részvétel pedig standdal, utazással, szállással és egyék költségekkel 20 ezer euróban áll – ehhez képest akkor egy asztalnyi helyet béreltünk, amin egy laptopon be tudtuk mutatni a szoftvert, és alig tudtuk kiszorítani rá az 5000 eurót.   De nyilván benne van, hogy ez a befektetés megtérül… Ádám: Egyrészt igen, másrészt a Drupán akkor is kötelező ott lenni, ha direkt módon nem térül meg, ezt nem lehet kihagyni.   Most hány országban használják a StudioRIP-et? Ádám: Afganisztántól Új-Zélandig és Bangladestől az Egyesült Államokig, tehát gyakorlatilag a világ minden részén. A legnagyobb piacunk az Egyesült Államok, Németország, Spanyolország, Olaszország. De még mindig van hova fejlődni, igazából a júniusi Drupán szeretnénk a felső ligába betörni. A StudioRIP-et egyelőre az olcsóbb árkategóriában tartják számon, sokan azért nem veszik meg, mert attól tartanak, hogy ami ennyire gyanúsan olcsó, az valószínűleg nem is jó. Ebből kell kitörni, és előállni egy drágább, fullextrás változattal is, természetesen megtartva az olcsóbb változatokat is. Most dolgozunk rajta, hogy az utóbbi években megírt technológiákból összerakjuk ezt a verziót.   Van-e még látványos fejlődési, fejlesztési lehetőség a StudioRIP tekintetében? Ádám: Persze, hosszú lista van az új technológiákról, amiket mi is bele akarunk tenni, és ezek az újdonságok folyamatosan jönnek, és nekünk ezekkel foglalkoznunk kell, ha tartani akarjuk a lépést. Zoltán: Egy szoftver soha nem lesz „kész”. A Windows is folyamatosan fejlődik és átalakul, és egy sor más szoftveres eszköz is. Az a nagy előnyünk másokhoz képest, hogy ha adódik valamilyen probléma a szoftverrel, amit meg lehet oldani pár nap alatt, akkor mi meg is oldjuk pár nap alatt.   Ez a kis cégnek az előnye, ugye, a hatékonyság. Ádám: Így van. Kis cég vagyunk, ennek pedig van egy sor nagy pozitívuma. Vagyunk mi ketten Zoltánnal, egy programozó kolléga, egy szervizes kolléga, plusz a könyvelés, számlázás, adminisztráció. Ennyien vagyunk. Amikor ezzel a projekttel elindultunk, volt egy csendestársunk, aki Amerikából jött haza és finanszírozott az elején. Sokszor elmondta, mennyire lenyűgözi, hogy ha például ma felvetődik egy ötlet vagy találunk egy hibát, holnapután már fel is töltjük az új szoftververziót a frissítéssel, tehát igen gyorsan zajlik minden. Mert hogy ez Amerikában a nagy cégeknél úgy történik, hogy első lépésként összehívnak egy értekezletet, elemzik a helyzetet, majd kiadják a munkát a programozóknak, akik aztán hosszasan eldolgozgatnak a problémán. Közben persze ott van a sok főnök, kicsik és nagyok, van projektmenedzser meg mindenféle hasonló, ami rettentően elbonyolítja a dolgokat. Nálunk az az óriási előny, hogy mi egy személyben vagyunk a cégtulajdonosok, és mi vagyunk a tervezők és programozók is, ami nagyon leegyszerűsít egy sor folyamatot. Tehát az, hogy mi egy kis cég vagyunk, egy hatalmas előny az operativitás szempontjából. Néhány ember elvégez egy-két hét alatt egy olyan fejlesztést, amit a Fuji vagy a Kodak harminc-negyven emberrel csinál hónapokig, mert ők nagyvállalatok. Zoltán: Ott van például a Waze, a telefonos navigációs alkalmazás, mindenki imádja és használja. Én rühellem, mert ha például elfordítod a telefont, akkor az alkalmazás felülete nagyon aránytalanul változik meg, és így kényelmetlen a használata. Ha egy ilyen anomáliát nekünk jelezne valaki, hogy változtassunk rajta, akkor egy hét múlva kész lenne. A Waze-nél nem törődnek vele. Ádám: Annyira sem voltak képesek, hogy az igazán bosszantó kényelmetlenségeit orvosolják. De a fórumokon kórusban szidja őket mindenki, és mégsem csinálják meg. Mert nagy cég, nagy a tehetetlenség.   Akkor nálatok tudatos döntés, hogy a cég kicsi és az is marad. Ádám: Igen, tudatos. Egy csapat alkalmazott főnökeként nem tudnék nyugodtan aludni, félnék tőle, honnan teremtem elő a fizetéseket, ha beüt egy válság. Például a 2008-as gazdasági válság vagy nemrég a pandémia idején nagyon lecsökkentek az eladások, de mivel kevesen vagyunk, alacsonyak a kiadások, simán túléltük. Ha ötvenen lettünk volna, nem tudom, mit csinálunk. Zoltán: Ennek a modellnek azért hátránya is van, mert ha valamelyikünkkel valami baj történne, akkor a cégnek annyi. Ádám: Ezért is döntöttünk úgy, hogy mindketten minden munkalépésünket és a megírt kódot igen részletesen dokumentáljuk, adatbázisban. Így ha bármi történik, a tevékenység mehet tovább.   Ez a történet úgy hangzik, mint egy amerikai film, ami arról szól, hogy a Szilícium-völgyben két srác az apjuk garázsában elkezd forrasztani meg programozni, majd felépül egy giga IT-vállalat. Például az Apple is így indult. Ádám: Az lehet, de a mi esetünkben hiányzik a nagyravágyás és az akarat. Vannak emberek, akik imádják, hogy ők legyenek a nagy cég nagy főnökei. Én rettegek ettől. Bőven elég nekem a tudat, hogy van egy saját szoftverünk, ami csak a mienk, azt fejlesztjük. Zoltán: Tíz emberből kilenc a pénzéért hatalmat szeretne. Én szabadságot és időt. Ha ez a kettő megvan, engem nem érdekel a többi. Ádám: Nekünk ebből a kis vállalkozásból megvan mindenünk, amire szükségünk van, hazai viszonylatban nagyon jól élünk. Ennél nyilván több is lehetne, de amennyivel több pénzt lehetne keresni, ha a cég növelésére törekednénk, annyival romlana az életminőségem: akkor én már nem azt csinálnám, amit szeretek, hanem egy nagy céget vezetnék, ami már sokkal több stressz és felelősség, és sokkal kevesebb programozás.   Gondolkodtatok azon, hogy ha nem Kelet-Európában, Romániában vagytok, hanem egy kedvezőbb környezetben, a Szilícium-völgyben például, akkor esetleg másként alakult volna a StudioRIP sorsa? Zoltán: Nem, éppen, hogy ez a kedvező környezet. Ádám: Igen, így van. Itt tudjuk a költségeinket elég alacsonyan tartani ahhoz, hogy két válságot kihúztunk különösebb gondok nélkül. Zoltán: És ugye a jó értelemben vett kelet-európaiság vagy románság, hogy igen, mi vagyunk a cégtulajdonosok meg cégvezetők, a mérnökök is, de egy csavarhúzót nem szégyellünk a kezünkbe fogni. Ez Ausztriától nyugatabbra már nem így van, ha te egy bizonyos szint fölött vagy, akkor már nem ereszkedsz le a csavarhúzó szintjére. Ádám: Egy relatíve kicsi piacról beszélünk, ahol egy nagyobb cégnek irtózatos kiadásai vannak. Például ezen a területen egy mérnöknek Nyugaton 5-10 ezer eurós fizetést kell adni. Amikor épp jól megy a cég, ez összejön, de ehhez a céget mindig a hullám tetején kell tartani és sosem tudod, mikor jön a hullámvölgy. És egy ilyen változékony piacon sajnos sok a hullámvölgy, a piacon folyamatosan hullanak el a nyomdaipari cégek. Zoltán: Nyugati szintű fizetésből Románia legjobb részén élni, van ennél jobb?   Akkor eszetekbe sem jutott, hogy külföldre költöztessétek a céget. Ádám: Nem, abba szerintem beledöglenénk. A StudioRIP piaci előnye többek közt épp abból származik, hogy alacsonyak a költségeink, ez az előny Nyugaton megszűnne, és nem biztos, hogy ki tudnánk gazdálkodni. Ne feledd azt sem, hogy egy limitált piacról beszélünk. A Microsoft a világ egymilliárd számítógépére eladja az operációs rendszerét, ez egy hatalmas piac. De a nyomdaipar jóval kisebb ennél, egy Kolozsvár méretű városban néhány helyen fut a szoftverünk.   Ha most, 2023-ban kezdenétek a pályátokat a szakmában, mivel foglalkoznátok a legszívesebben? Ádám: Én szoktam azon gondolkodni, hogy ha annak idején folytatjuk komolyan a kottaszerkesztő program fejlesztését, akkor lehet, hogy ma egy idegbeteg alkoholista lennék, aki abban reménykedik, hogy na most aztán jön az áttörés, a jövő hónaptól tényleg sikerül eladnom azt a szoftvert, és járnám a világot, vásárlót keresve neki. Nagyon nagy szerencsénk volt azzal, hogy egy olyan szoftvert találtunk, amit tényleg el lehet adni. A kottaszerkesztőből valószínűleg nehéz lett volna pénzt csinálni. Na de mi is futtatunk párhuzamos projekteket, és valószínűleg megtaláltuk volna a számításainkat más területen is. Például a fűtéstechnika egy nagy piac, de a hazai lakások túlnyomó többségeben borzalmas minőségű technika van: nem lehet a szobák hőmérsékletét külön állítani, általában a házban egyetlen termosztát van, jobb esetben a szobák radiátorain egy-egy termosztatált szelep. Amikor a házamat terveztem, a piacon lényegében nem volt megfelelő minőségű technika elérhető áron, úgyhogy a házamban én terveztem a fűtésrendszert úgy, hogy minden szoba hőmérséklete külön szabályozható, akár mobiltelefonról is. Annak idején komolyan gondolkoztam rajta, hogy ebbe is belevágjunk, de a StudioRIP mellett nem volt rá időnk. Zoltán: Megerősítem, nekem is ez a terület lett volna az egyik. A másik pedig, amivel szemezgettem, a 3D-nyomtatás, ami akkor, amikor mi kezdtük az ipart, még nagyon gyerekcipőben járt. Úgyhogy ebbe érdekes lett volna beszállni. És amiről Ádám is beszélt, a háztartási automatizálás. Ott van például az Arduino-rendszer, amiben különféle, a háztartásban hasznos funkciókat ellátó modulok (például fűtésvezérlők, füstdetektorok stb.) összekapcsolásával egy rakás érdekes dolgot lehet csinálni, ezzel a világgal szívesen foglalkoznék, ha nem a StudioRIP-en dolgoznék.