„Én ebben az állami intézményi keretben szocializálódtam: hogy nem lehet.”

Székely Sebestyén György 1978-ban született Kolozsvárott. Iskolái elvégzése után művészettörténeti tanulmányokat folytatott. Muzeológusként dolgozott a kolozsvári Művészeti Múzeumban. Generációja számára a Soros Alapítvány ösztöndíjai és az Erasmus program tették lehetővé az utazást, külföldön tanulást. Ezeknek köszönhetően több közép-kelet európai tanulmányutat tett, majd a Roberto Longhi Alapítvány ösztöndíjasaként egy évet tölt Firenzében, aztán a Fulbright Junior program keretében New York-ban kutatott. 2008-ban többedmagával megalapította a Quadro Galériát, amelynek ma is vezetője. Művészetről, műkincspiacról beszélgettünk egy alaposat vele.

Mesélj kicsit arról, mikor, hogyan és főleg miért alapítottátok a Quadro Galériát.

Székely Sebestyén György: Azonosítottunk bizonyos kulturális igényeket, melyek kielégítésére egy adott ponton a lehetőség is megszületett. Az egyik alapvető igényem az volt, hogy minőségi, muzeális kiállításokat rendezzünk. A galéria alapítását megelőző tíz évben sokszor tapasztaltam ugyanis, hogy erre nincs lehetőség a létező keretekben. A kolozsvári múzeumban az volt a szabály, hogy nem lehet szeget beverni a falba. Nici un cui, nici un lipici! (Egy szeget se, ragasztót se! – a szerk.), ez volt a szlogen. Jó, mára ez már megváltozott. Ehhez hozzátevődött az is, hogy a kiállítások nem rendelkeztek költségvetésekkel. Bennem erős frusztráció alakult ki emiatt. Mondok egy példát. Sikerült meghívni Keserü Ilonát Kolozsvárra, aki az egyik legjelentősebb kortárs magyar művész. Ő pedig örömmel elfogadta a meghívást. Korábban ilyen nagynevű alkotó ritkán mutatkozott be Kolozsváron. Ennek a kiállításnak a plakátja is elkészült, megvan az archívumunkban… a kiállítás azonban végül nem valósult meg. Az utolsó pillanatban kiderült (ami mellesleg egyértelmű kellett volna legyen), hogy biztosításokat kellett kötni a művekre. De nem volt rá költségvetés. S akkor? Nem lehet! Én ebben az állami intézményi keretben szocializálódtam, hogy nem lehet. Nem lehet szeget verni, nem lehet pénzt szerezni satöbbi. És ez egyáltalán nem tetszett. Éreztem, hogy képes lennék jó kiállításokat rendezni, illetve láttam, hogy jó művészek eljönnének ide kiállítani. A lehetőségek tehát adottak voltak, csak abban a keretben nem voltak megvalósíthatóak, ezért úgy gondoltam, létre kell hozni a megfelelő keretet, magánkezdeményezésként. Ez volt részemről a galéria elindításának indítéka. A gondolattól a tettekig azonban még eltelt vagy öt év, amíg konkretizálódott a galéria alapítása. Amikor összeálltam három üzletemberrel és mecénással, a koncepció annyiban módosult, hogy lett egy üzleti része is. Egy gazdaságilag önmagát fenntartó galériáról van szó. És ezt hogyan lehet megoldani? Aukciók szervezésével. Hát így indult a Quadro.

Persze, véletlenek is akadtak. 2007-ben hazajöttem Amerikából és tulajdonképpen lézengtem. Még a múzeum munkatársaként indultam a tengerentúlra, de mielőtt hazajöttem volna, faxon elküldtem a felmondásomat. Tudtam, hogy ha hazajövök és kicsit is szorul a kapca, visszamegyek a múzeumba. És ezt nem akartam, tehát felégettem magam előtt a hidakat. Szóval, néhány hónapig munkanélküliként tengtem-lengtem. Aztán úgy esett, hogy meghívtak az Euréka Klub báljára, hogy levezényeljek egy aukciót. És akkor azt mondtam: jó, de csináljunk ebből az aukcióból egy picit többet. Ne csak olyan művek legyenek, amiket az emberek odaadnak, mert nem kell nekik, hanem olyan művek is, amelyekre az emberek vágynának és meg is vennének. És csináljunk egy katalógust is. Ha nem tévedek, ez volt az első hazai aukciós katalógus. Az aukciónak hatalmas sikere volt. Voltak olyan képek, amelyek 1000 euróért indultak és végül 4000 euróért keltek el. Korábban az volt a szokás, hogy a szervezők örültek, ha egyáltalán megvették a képeket a kikiáltási áron. Ekkor aztán többen is felfigyeltek arra, hogy ebből akár fenntartható üzlet is lehetne. Így aztán négyen összeálltunk és létrehoztuk a Quadro Galériát… és mire az első aukciót megszerveztük, jött a 2008-as gazdasági válság. (Nevet.)

De túléltétek, nem?

Igen. (Nevet.) Szóval, a galéria annak köszönheti létrejöttét, hogy 2008 előtt volt egy nagy robbanás, amikor az ember azt látta, hogy van pénz és van is mire költeni, vagyis esetünkben művészeti alkotásokra. Mire létrejött a galéria, ez a pénz szépen elült és néhány nehéz év következett. Hálás vagyok a társaimnak, hogy támogatták a galériát, ezért tudott fennmaradni. Ha ki kellett fizetni a lakbért, kifizették, mert az eladásokból nem tudtuk mindig megtenni. Azt szokták mondani, jó, ha az elején nehéz, mert megtanul az ember dolgokat. Hát mi is megtanultunk dolgokat.

Most is nehéz?

Most is nehéz. (Nevet.) Csak másképp. Akkoriban a kiszámíthatatlanság volt a fő baj. Rendeztünk egy aukciót és egyáltalán nem tudtuk, hogy mondjuk száz képből kettőt adunk el vagy tízet. Ma ezt már tudjuk: egy-egy aukció képeinek legalább felét eladjuk. Szóval ez a része kiszámíthatóvá vált. És az az érdekes, hogy ezt a „minimum a felét” mindig más vevők jelentik. Nem az van, hogy egy állandó műgyűjtői bázis hozza ezt az eredményt, hanem minden aukción új emberek is lépnek az arénába, no meg ki is belőle, persze.

Amikor a Quadróra gondolok, mindig az jut eszembe, ez egy erdélyi magyar galéria. Helyes ez? És ha igen, mitől erdélyi magyar ez a galéria?

Az, hogy erdélyi, teljesen egyértelmű. Meghatározó alapgondolat számunkra, hogy erdélyi képzőművészekkel foglalkozunk. Ez a kutatási területünk, a gyűjtő- és eladási területünk. A gyűjtőink is erdélyi műveket vásárolnak, bárhol is élnek. Kimondottan arra álltunk rá, hogy Budapest és Bukarest között itt van Kolozsvár, Erdély, amely sajátos művészettel rendelkezik és ennek létrehozzuk a piacát és növeljük a presztízsét. Ezt a művészetet nem tudja elég jól reprezentálni a két főváros. Nincsenek meg a megfelelő kötődéseik. Csak egy-egy alkotót tudnak kiemelni. No de a többivel mi van? Nálunk az egyes szerzők organikusan értékelhetőek az erdélyi művészet sajátos kontextusában. És az utóbbi években sikerült létrehozni egy piacot az erdélyi művészet számára. Itt a falon is van egy csomó olyan kép, amilyeneket a kolozsvári polgári lakások falain látni lehet és látni lehetett korábban is. Viszont korábban, mondjuk tíz évvel ezelőtt egész egyszerűen eladhatatlanok voltak ezek a képek, mert egy budapesti vagy bukaresti aukciósház nem volt mit kezdjen velük. Most pedig ezek a művészek ismertebbé váltak és sok esetben egész jó árfekvésük lett.

Incze János Dés Utca lépcsőkkel és Györkös Mányi Albert Tél című festménye, a Quadro Galéria 39. aukciójának anyagából.

Tehát, ha jól értem, szerepet játszottatok abban, hogy ezek a korábban eladhatatlan képek felfutottak?

Mások mondták nekem ezt, ezért is merem ismételni: a Quadrónak megvan ez a kulturális szerepe, hozadéka, hogy az elfekvő értékeket felszínre hozza, leporolja és méltó helyükre tegye. Vagyis amit csinálunk, nem csak üzleti tevékenység, hanem értékmentés, értékápolás is.

Térjünk vissza picit az erdélyi magyarra. Azt mondtad, biztos, hogy a Quadro erdélyi galéria. Mi van a magyarral? Nem biztos?

A magyar ilyen latens dolog, igazából. Számomra, aki erdélyi magyar vagyok, kétségtelenül van egy olyan identitáselem benne, ami a progresszióról szól. Értékápolás és…

Mit értesz a progresszió alatt?

A jövőbe tekintünk. A meglévő értékekre odafigyelünk. És új értékeket fedezünk fel. Sőt... új értékeket hozunk létre. Például úgy, hogy minden kiállítás értékteremtés. Tehát ilyen értelemben erdélyi magyar a galéria. Bennem létezik egy olyan erdélyi magyar modell, ami nem a megmaradásról szól, hanem a fejlődésről. Ami azt is jelenti, hogy sikeresek vagyunk bizonyos területeken.

Említetted Budapestet, Bukarestet. Mekkora a verseny, a konkurencia ma a galériák között?

Van verseny, persze. A jó darabokért verekedni kell. Az is van, hogy az emberek most már tájékozottabbak, például az online aukcióknak köszönhetően, az árak is átláthatók. Tehát tudják, hol lehet egy-egy művet jól eladni. Ebből következik, hogy komoly a versengés. Példa: egy dicsőszentmártoni polgár most már eldöntheti, hogy itt adja el a birtokában levő művet, Bukarestben vagy Budapesten. Nekünk az a dolgunk, hogy a legjobb árakat érjük el. Az erdélyi művészek többségének esetében pedig ez nekünk sikerül.

Ennek oka lehet az, hogy egy erdélyi magyar gyűjtő jobban figyel, több pénzt hajlandó kiadni egy erdélyi magyar műért? Vagy a marketing az oka?

A marketingünk nagyon minimális. Nem vagyok az agresszív marketing híve. Ehhez a témához szerintem igazából nem is talál. Az erdélyi művészet nem harsány, törtető művészet, ami indokolná, hogy az útszélen bannereket állítsunk fel. Ennyi. Tulajdonképpen arról van szó, hogy abban a kontextusban, amelyben a műveket bemutatjuk, ezek a művek jobban élnek. Az erdélyi művészet eléggé realista, látványhű. Ha például áttennénk egy ilyen művet egy absztrakt környezetbe, már nem működne annyira.

Azt azért hozzátenném: nem csak erdélyi gyűjtők veszik ezeket a műveket. Egyszer összeszámoltuk: 13 országból vásárolnak tőlünk s a gyűjtők között meglehetősen sok olyan van, aki nem rendelkezik erdélyi identitárius kötődéssel, tehát nem azért vásárolja az erdélyi műveket, hanem egyszerűen azért, mert jó műalkotások.

Sokan mondogatják, hogy a műkincsek az elmúlt évtizedek során eltűntek a piacról. Amit fel lehetett vásárolni, megtették. Amit el lehetett adni, eladták. Tényleg kiürült a piac?

Az biztos, hogy a mai helyzet teljesen más, mint például húsz évvel ezelőtt. Főleg, ami Erdélyt illeti. A kilencvenes, de akár a kétezres évek elején is Erdélyben még rengeteg műtárgy volt, ami hirtelen a piacra került. Mert korábban, ugye, egyáltalán nem volt piac. Hatalmas kulturális termés került a felszínre. Elsősorban a nagybányai művészetről beszélek. Ami, ha tetszik, vagonszámra hagyta el Erdélyt. Az is számított, hogy hatalmas gazdasági eltérés volt Magyarország és Románia között, ami lehetővé tette, hogy a műveket kiszippantsák innen. A budapesti piac vitt szinte mindent, illetve a külföldön élő magángyűjtők. A nagybányai művészet budapesti sikerét pedig az tette lehetővé, hogy a modern magyar művészet gyökereiről beszélünk. A későbbi, első világháború utáni nagybányai művészet iránt például nem sikerült megfelelő érdeklődést ébreszteni Magyarországon.

Akkor volt egy olyan robbanás, ami megismételhetetlen. Körülbelül olyan volt, mint amikor például a 19. században hirtelen felfedezték az olasz primitíveket. Olaszország tele volt 13., 14. századi festményekkel. Csak korábban senkit se érdekelt. Ott voltak, de senki se gondolt rá, hogy el lehetne őket adni. És akkor megjelentek az amerikai vevők, múzeumok. Ömlöttek a képek a piacra. Ez történt nálunk is a nagybányai művésztelep alkotásaival. A nagybányai termés hatalmas volt. Azt lehetne mondani, hogy minden nagybányai bányászházban volt legalább öt jó kvalitású festmény. Ez például Kolozsváron csak a nagyon jó polgári lakásokról volt elmondható abban a korban. A jelenség nem csak a polgárságról szól, vagyis arról, hogy hány műgyűjtő polgár élt egy városban, hanem arról is, hogy Nagybányán rengetegen festettek és képekkel fizettek sok esetben még a lakbérért vagy kosztért is. Nagybányán mindenki egy kicsit a festészet bűvkörében élt. Ez más közép-kelet-európai városról nem mondható el ilyen mértékben. A mai napig ez a helyzet, ami egyszerűen hihetetlen: azok után, hogy számtalanszor „kirabolták” Nagybányát... azt is mondhatjuk, megvolt a nagybányai sacco di Roma... (nevetünk mindketten)… szóval, még ma is elképesztően izgalmas képek kerülnek elő onnan.

Ion Irimescu Parasztasszony és Benczédi Sándor Ülő nő című kisplasztikája, a Quadro Galéria 39. aukciójának anyagából.

Akkor… várj… akkor ez azt is jelenti, hogy amit a Quadro az elmúlt 15 évben csinált és csinál, az egyfajta visszatartása, szülőhelyén való megtartása is az erdélyi műkincsállománynak?

Bennünk van egy ilyen törekvés, hogy úgymond, hazahozzunk műveket, de ennek az ellenkezőjére is törekszünk. Tehát egyrészt szeretnénk, hogy az erdélyi művek hazakerüljenek, viszont annak is örülünk, ha egy német, amerikai vagy akár brüsszeli gyűjtő vásárol jó erdélyi műveket. Nyilván fontos, hogy legyen külföldi érdeklődés az erdélyi művészet iránt. És ez nem csak a diaszpórára vonatkozik. A magam részéről minden gyűjtőnek nagyon örülök, de azoknak a gyűjtőknek különösen, akiknek nincs semmiféle kulturális kötődése a mi műveinkhez és megveszik őket, mert ez azt jelenti, hogy ezek a művek más kulturális háttérrel rendelkezők számára is relevánsak tudnak lenni.

Ki az, aki ma képzőművészeti alkotásokat vásárol azért, hogy otthon tartsa? Ha tetszik, mi a gyűjtő profilja?

Nézzük: az életkor 20 és 80+ év között mozog, férfiak is, nők is. Inkább férfiak azért, főleg az idősebb generációkból. A fiatalabb generációk szintjén a nők aránya megnőtt.

Gondolom, azért, mert itt is végbement egy progresszió. A nőknek lett pénzük.

Talán… Aztán, középosztályról beszélünk, vállalkozókról és jól kereső értelmiségiekről. A jól kereső értelmiségi fogalma az elmúlt évtizedekben eltűnt, de most újra kezd megjelenni. Humán és reál értelmiségiek is vásárolnak. Nemzetközi egyetemeken tanító, innen elszármazott egyetemi tanárokra gondolok. De a hazai egyetemeken dolgozó értelmiségiek is megjelentek.

Olyan emberekre gondolunk itt, akik három-négyezer eurót ki tudnak adni…

Nem, nem. Mondjuk, olyan ezer eurót. Legtöbb háromezret. Ők egy számunkra nagyon értékes gyűjtői kategóriát képviselnek. E csoport tagjainak műveltsége nagyobb, mint az anyagi lehetőségeik. Az ő erejük az, hogy nagyon jól tudnak választani. Ezzel egyúttal partnerek a műkereskedelem kulturális funkciójának teljesítésében, hiszen ők azok, akik az olyan értékes művészek műalkotásait is gyűjtik, akik nem föltétlenül divatosak vagy dekoratívak.

Van olyan is, hogy valaki más célból vesz műalkotásokat, mint a gyűjtemény gazdagítása? Például befektetés?

Ez normális. Az emberek szeretik olyasmibe helyezni a pénzüket, ami értékőrző. Tehát, nem feltétlenül nyerni szeretnének rajta.

Hogyan, honnan indultál el a pályán?

A Monostorról. Az életem regényének ez lesz a címe: A Monostortól a Főtérig. Meg a Főtérbe. (Nevetünk.) A művészet iránti érdeklődésem a családból származik. Odahaza láttam művészetet, a nevelőim, Balázs Ilona és János, keramikusok voltak. Nagybátyám szobrász is volt és nagybányai festőcsaládból származott. Ötödik osztályig a 23-as általános iskolába jártam, utána pedig szaklíceumba, ahol kerámiát tanultam. Ez több előnnyel járt: az egyik, hogy megtanultam egy mesterséget, a kerámiát, a másik, hogy elég jól megtanultam románul. A harmadik előny az volt, hogy megismertem Bánfi Gézát, aki egy nagyszentmiklósi származású, Abraham Lincolnra emlékeztető filozófia tanár volt. Na, ő rengeteget foglalkozott velem. Benne élt a hatvannyolcas forradalmi eszmeiség, Bartók Béla és Karl Marx és a teljes hippi kultúra.

A pályám egyébként a kilencvenes évek Romániájának egy tipikus mozzanatával indult: mivel iskolaelsőként végeztem, automatikusan felvettek volna az Iris porcelángyárba. Ennek örültem is, csakhogy a technológia tanárom, aki sokat tett azért, hogy én jól teljesítsek, megsúgta, inkább ne menjek oda, mert a gyár hamarosan be fog zárni. Tehát, valamiféle szükségtelenség-tudattal indultam. Kiképeztek, aztán annyi. Így aztán művészettörténetet kezdtem tanulni az egyetemen. Elsősorban a történelem érdekelt, ami illeszkedett a kolozsvári művészettörténeti képzés profiljába. Aztán fokozatosan mozdultam el a művészet felé. Olyan véletlenek és döntések tereltek fokozatosan a vizuális művészet irányába, mint az, hogy a firenzei Longhi Alapítvány ösztöndíját úgy kaphattam meg, ha festészettel foglalkozom. Akkor nehezemre esett lemondani korábbi reneszánsz építéstörténeti érdeklődésemmel, azonban ezt felülírta az, hogy még jobban szerettem volna Firenzében tanulni, kutatni. És az egy csodálatos év volt! Aztán a kolozsvári művészeti múzeumba kerülve, muzeológusként, elkezdtem művészekkel találkozni. Elég hamar odakerültem egyetem után, ami szerencse, mert nem kallódtam el, nem lett belőlem idegenvezető Egyiptomban (ami reális opció lett volna). Szerencsém is volt azért, mert akkoriban ritkán adódtak ilyen munkahelyek.

Eugen Gâscă Menekülés Egyiptomba című alkotása a Quadro Galériában.

Ahogy ma is…

Ma is, de azért több a lehetőség. Szóval, fontos volt, hogy megismerkedhettem képzőművészekkel. Például Kusztos Endrével, akinek kiállítást is rendeztem, vagy Sipos Lászlóval. Vagy Lövith Egonnal, akihez rengeteget jártam is. Nekem már kopogtak a szemeim az éhségtől, dőltem le a székről, az öreg pedig mesélt tovább, rendületlenül, a mexikói élményeiről vagy a lágerről. Ezek a találkozások meghatározóak voltak számomra. Aztán jött a firenzei kanyar, ott láttam először, hogy foglalkozik igazán a szakma a képzőművészettel. Hogyan néznek egy képre, hogy elemzik a képet. S ott volt a firenzei Német Intézet hihetetlen archívuma, amelynek Boskovits Miklós munkatársa volt. Azokban az években kezdtem el a doktori tanulmányaimat Budapesten, az ELTE-n (és ott is hagytam abba). Ott a legfontosabb a Beke Lászlóval való találkozásom volt, akivel sok éven keresztül szoros kapcsolatot tartottam fenn. Ő igazi mentor volt, a kapcsolatteremtés és -tartás nagymestere. Sokat köszönhetek neki, elsősorban betekintést és rálátást a közép-kelet-európai neoavantgárd történésekre.

Aztán jött a Fulbright ösztöndíj és New York. Ott azt tanultam meg, hogy mennyiféleképpen lehet kultúrával foglalkozni. Persze ebből olyan luxusszintű példákra emlékszem, amelyek ott a normalitás részét képezték. Például Slavoj Žižek felvezetőjére a Marx testvérek Duck soup című remekművének vetítésekor a MOMA-ban, vagy a művész lányának tárlatvezetésére a Moholy-Nagy László kiállításon. Vagy ott volt a csodálatos Anthology Film Archives, egy aprócska moziteremmel, ahol a múlt század hetvenes éveinek alternatív filmjeit lehetett megnézni, sokszor a rendező vagy szereplők jelenlétében. Ezek az élmények igényeket és kulturális vágyakat ébresztettek bennem, hogy jó lenne ezekhez hasonló dolgokat nálunk is lehetővé tenni. S bár ilyen terveink továbbra is vannak, a mi vidékünkön a mai napig nehezen fenntarthatóak az ilyen kulturális események.

Kik a te kedvenc művészeid, ha vannak ilyenek, és miért?

Nagy István az egyik kedvencem, fél éve teljesen beszippantott. Mindenkinek ajánlom a Csíkszeredában augusztus végéig megtekinthető életmű-kiállítását. Jelenleg készül a kiállítást kísérő katalógus. Nagy Albert a másik kedvencem, szeretnék vele is többet foglalkozni. Nagy nemzetközi potenciál van benne, mostanában Olaszországból kezdtek iránta érdeklődni. Remélem, tudunk nyitni abba az irányba és be tudjuk mutatni a művészetét Olaszországban is. És a kortársak, akiket szeretek s akiktől sokat tanulok. Néhány nevet említek: Antik Sándor, Ana Lupaș, Kerezsi Nemere, Ciprian Mureșan, Laurențiu Ruță.

Létezik olyan, hogy transzilvanista képzőművészet? Ha igen, honnan ered, hol tart ma?

Hát, nehéz ügy ez a transzilvanista művészet. Erdélyi művészet kétségtelenül létezik, földrajzilag is, tematikusan is. Ilyen értelemben elmondhatjuk, hogy létezik egy képzőművészeti transzilvanizmus. Voltak olyan művészek, akik erre törekedtek. Mint például Kós Károly. Viszont a művészek nagy része nem törekedett erre. Az a művész, akiről Kós Károly azt mondta, hogy a legerdélyibb – Nagy Istvánról van szó –, na, őt nem érdekelte a transzilvanizmus, csak festett teljes gőzzel.

Szóval művészettörténetileg nem tudunk letapogatni egy transzilvanista irányzatot…

De, le tudunk. Csak azt mondom: nem hiszem, hogy ez volna a legkreatívabb irány. Kós Károlynál lehet érezni ennek a területnek a határait. Ő egyedül, a saját művészetében ezt meg tudta csinálni. Akkor ütött, és ma is megvan az érvényessége. Azt viszont nem tudom, van-e értelme ma transzilvanista művészetet csinálni. Mert a művészet mégis egyetemes érték.

Na de akkor érvényes ez más ideológiák művészi alkotásokba való beletuszkolására is?

A művészi alkotásoknak elsősorban művészileg kell megállniuk a helyüket. Nagy Albertnél például jelen van a transzilvanizmus, ahogy Bartók műveiben is, de magas szinten. És innen már érdekes a művész transzilvanizmusa. De attól, hogy székelykapukat, fiatornyos templomokat odarakunk, attól még nem jutunk előre.

Itt, a szomszéd teremben valami készül. Micsoda?

Szeretnénk egy újabb helyet létrehozni, a galériától és annak tevékenységétől függetlenül. Ez a hely elsősorban kiállítóterem lesz, ahol hosszabb, ráérősebb, talán múzeumi jellegű kiállításokat szeretnénk létrehozni. És van még valami: több szakterületet szeretnénk együtt szerepeltetni. Hogy ne maradjunk meg szigorúan a képzőművészetnél. Például bevonnánk a természettudományokat, történelmet, szociológiát. Vagyis össze szeretnénk hozni a különböző tudásformákat. Úgy érzem, manapság a művészet sokkal jobban él a más területekkel való dialóguson keresztül. A művészet eddig érvényes különválasztása már nem annyira releváns. Ahhoz képest, hogy a világ mennyi mindenről szól. Ilyen értelemben szeretnénk, hogy egy-egy témát, problémát több különböző szempontból lehessen megközelíteni. És a művészet csak az egyik szempont a sok közül.

Ez annyira izgalmasnak hangzik, hogy pillanatnyilag el se tudom képzelni.

Nos, csak néhány évet kell várni és akkor tisztán látszani fog.

Mikor nyílik meg az új tér?

Májusban lesz az első kiállításunk, Ciprian Mureșannal. Azt szeretnénk, hogy szervesen épüljön fel ez a történet. Nem akarunk berobbanni vele sehova.

Fotók: Szántai János.