„Egy költő akár valamiféle sámán is lehet” – beszélgetés Karácsonyi Zsolt költővel

Két mandátum után a közelmúltban köszönt le az Erdélyi Magyar Írók Ligájának éléről, de tíz éve vezeti főszerkesztőként a kolozsvári Helikon folyóiratot is. Hét verseskötet után hamarosan megjelenik az első regénye, amely jelenidejűvé teszi, egy pontba sűríti az elmúlt ötezer évet, Karácsonyi Zsolt ugyanis úgy gondolja, hogy az írott szó által mindannyian képesek vagyunk az időutazásra. Milyen értelemben sámánok a költők, léteznek-e sárkányok, miért vannak eltűnőfélben a természetes kimondás gesztusai, hogyan veszélyeztetik a művészetet az ideológiák, éltetni kell-e az erdélyiség mítoszát, mikor tör ki tűzhányó Temes megyében – többek között erről beszélgettünk vele.   Vannak még manapság sámánok? Vannak, mint ahogy sárkányok is léteznek, csak velük nagyon ritkán lehet találkozni. Annyit elárulhatok, egyszer láttam egy sárkány nyomát Szatmár és Zilah között egy domboldalon.   Azért kérdeztem, mert volt egy Bréda Ferenc nevű kedves közös ismerősünk, aki gyakran mondogatta, hogy a költők tulajdonképpen egyfajta sámánok. Ezzel viszont egyetértek: egy költő akár valamiféle sámán is lehet, olyan értelemben, hogy a különböző dimenziók közötti kapcsolattartásnak kiemelt szereplője. A költő valóban kapcsolatot tud teremteni olyan rétegekkel a nyelvből, a kollektív emlékezetből, amihez egyébként a hétköznapi ember nem fér hozzá. Ilyen értelemben tehát a költők is sámánok, bár manapság igen jelentős költők nagy meglepetésemre még a költő megnevezéssel sem békülnek ki teljesen.   Miért, mi a baj a költő megnevezéssel? Amikor valakinek baja van ezzel, általában csak azért, mert a vátesz költő, az egész magyarságot, az egész törzset megmozgatni akaró költő attitűdtől próbál eltávolodni, a költőnek valamiféle romantikus, megmondó ember attitűdjétől igyekszik távolságot tartani. Szerintem ez az oka annak, hogy ilyeneket mondanak jeleseink vagy akár fiatal, pályakezdő szerzők is. Miközben Hamvas Béla is azt mondja, hogy a szent költőnek vannak bizonyos feladatai: ha nagyon muszáj akkor egyszerre hadvezér is kell legyen, pap is kell legyen… A magyar irodalomban a költők időnként valóban rákényszerültek arra, hogy egyszerre több szerepet is eljátsszanak. Ha nem is feltétlenül lettek hadak vezetői, mint Zrínyi vagy nem úgy harcoltak a magyarságért, mint Balassi, de azért gyakorta előfordult, hogy belekényszerültek mindenféle szerepekbe, és akkor most a 21. század elején gondolom ettől próbálnak távolságot tartani egyesek. Persze azért is tarthatnak távolságot, mert azt gondolják, hogy a költő az, aki reggeltől estig költő. A 21. században az, hogy valaki folyamatosan költőként tartsa meg magát a hétköznapokban is, ez eléggé ritka, talán már lehetetlen is. A zöldségesboltba bemenvén nem biztos, hogy ez sikerül. Lehet, hogy egy kávéházi asztal mellett vagy egy biliárdszalonban ez még megtartható, de vannak olyan rétegei a mai világnak, ahol nem lehetséges.   Vannak még olyan költők, akik meg tudnák mozgatni az egész magyar nemzetet? Hogyan alakult át a költő státusa? A 20. században, még a második felében is voltak olyan költők, írók, akik a szélesebb rétegekre is hatást tudtak gyakorolni akár egyetlen verssel, egyetlen kijelentésükkel. Mostanság is tudnék olyan költőket mondani, akik erre képesek lennének, erejük lenne rá, csakhogy mindeközben nagyon megváltozott az egész Kárpát-medencei magyar világ. Egy olyan mondat vagy vers kéne hozzá, ami egyszerre szétsugároz, mint mondjuk annak idején egy Petőfi-vers. De ez a természetes szétsugárzás igen nehézkes manapság, annak ellenére, hogy rengeteg technikai eszköz került birtokunkba. Ahhoz, hogy valami leülepedve beépüljön az egész magyar nemzet tudatába, ahhoz időre is szükség van, és valamiféle előkészített talajra is: legyen ismert a szerző, elfogadott is legyen az illető széles rétegekben, vagyis mielőtt kimondana valami fontosat, már azelőtt is el kellene jusson a szélesebb rétegekhez, és nemcsak az olvasókhoz, hanem valóban a Kárpát-medencei magyarság egészéhez ahhoz, hogy meg tudjon változtatni bármit.

Fotó: Szentes Zágon

  Meg tud változtatni egy vers bármit a közügyekben? Előfordulhat, de csak akkor, ha a vers szövegkörnyezete olyan, hogy abból botrány lesz, ha sokakat kimozdít a kényelmes hátradőlésből. Persze korábban is kellett valami botrány ahhoz, hogy egy vers bármit megváltoztasson. Ha az egész társadalmat nem is, de a kultúrának, jelesül az irodalomnak egy szeletét meg tudja változtatni akár még ma is egy vers vagy verseskötet, de ez egyre ritkább. Nem tartom kizártnak, hogy egy ilyen vers megszülessen, de nagyon keskeny az a sáv, ahol ma mozogni tudna. Abban viszont biztos vagyok, hogy a vers egy ember életét meg tudja változtatni. Sokszor elég egy, akár közepes színvonalú versben egy nagyon jó sor, amit, ha valaki elolvas, akkor megváltozik valami benne, vagy akár egy radikális életmódváltás is bekövetkezhet, tehát a rilkei „változtasd meg élted” történet valóban bekövetkezhet. Mint ahogy vannak is történetek arról, hogy mondjuk a kommunizmus idején valaki azért tartott magánál egy verseskötetet, jelesül egy Király László-kötetet, hogy ne féljen. Vannak olyan versek, olyan sorok mind a mai napig, amik segítik az embereket abban, hogy jobban, szebben, erősebben, boldogabban vagy félelem nélkül tudjanak élni a hétköznapokban. Salvatore Quasimodo írja: „elég egy nap, s a világ helyrezökken”. Úgy is mondhatjuk: elég egy verssor, és a világ helyrezökken. Hogy ez egy emberben vagy több emberben történik meg, azt nem lehet bemérni, de jó esélye van minden jobb versnek, hogy ilyen hatást gyakoroljon valakire.   Épp az este olvastam egy általam nagyon kedvelt ír dráma- és forgatókönyvíró, Martin McDonagh méltatlankodását, akinek a színházak a PC jegyében elkezdték visszautasítani az újabb darabjait, illetve csak akkor hajlandók megvásárolni őket, ha a szerző átírja a nyelvezetet úgy, hogy kevésbé zaklassa fel a közönséget. Ő azt mondja, hogy ez egy nagyon rossz kor az írók számára, a fiatal szerzőknek pedig azt tanácsolja, hogy szálljanak le a közösségi médiáról – ahonnan ezek a kifogások elindultak – és tiltakozzanak a karrierjük jövője érdekében. Szerinted milyen hatást fog gyakorolni a művészetre ez a jelenség, ha így folytatódik? Egy kicsit hallgattam itt a kérdés után… Ez egy régi történet. Ha elindulunk visszafele a történelemben, akkor mindjárt itt van a kommunizmus és a fasizmus a közvetlen közelünkben, és az egész cenzúravilág, ami akkor lejátszódott, vagy a 18–19. századi cenzúravilág, amiben azért még tudtak mozogni a szerzők, de visszamehetünk egészen a képrombolókig, esetleg addig, hogy valamelyik fáraó az ókori Egyiptomban nem volt „PC”, és akkor, ahonnan csak lehetett letörölték a nevét… A mostani politically correct történet – legalábbis én azt látom – egy ideológiai történet, ami arra kényszerítené az emberek többségét, hogy bizonyos skatulyák szerint éljenek, gondolkodjanak. De ha bárki bármilyen ideológia szerinti skatulyákba elkezdi behelyezni, szándéka szerint, az emberek minél nagyobb tömegeit, akkor én kénytelen vagyok szembefordulni vele, mert így voltam nevelve. Neveltetésem, gondolkodásom, meg egyáltalán az egész eddigi háttér, ami az én személyes világomat megformálta, szemben áll minden olyan törekvéssel, ami ilyen mértékű beskatulyázásra készteti a hétköznapokban való mozgástól egészen a gondolkodásig az embereket. Nem tudom elfogadni. Mert semmi köze például olyan korábbi szavakhoz, mint tisztelet, rendtartás, helyénvalóság, udvariasság. Ha ez a „politikai korrektség” valamiféle globális szintű divatként még nagyobb erőre kap, akkor megjelennek olyan versek, amilyeneket mondjuk a tisztelt szerzők a ’60-as, ’70-es, ’80-as években írtak Kelet-Európában vagy akár máshol is, és amiket így is lehetett érteni, meg úgy is; vagyis a sorok közötti olvasásnak a technikái – amik ugye a diktatúrák világára jellemzők – megint elkezdenek fölbukkanni. Elkezdenek ilyen versek, prózák és drámák születni, ahol a kikacsintás mindig megmarad, és ebbe fognak kapaszkodni a tisztelt szerzők és olvasók. Csakhogy ennek megint van egy veszélye: az igen erős szerzőket leszámítva az irodalomnak egy része elkezd majd gyengülni, silányulni, mert az olvasók elkezdenek a kikacsintós üzenetekre vadászni, és már nem elsősorban a jó irodalmi műveket keresik, hanem egyszerű, hétköznapi kapaszkodókra vágynak majd, hogy valamiféleképpen a skatulyán kívüli gondolkodásuk megmaradjon. Tehát a kevésbé minőségi segédeszközöket is igénybe fogják venni, hogy a gondolkodásukat valamiképpen szabadon tartsák, és lehet, hogy sok ilyen szöveg megszületik. De közben továbbra is, bármilyen körülmények között létre fognak jönni azért a jelentős irodalmi művek is. Mi hozzászoktunk vagy azt gondoltuk, hogy hozzászokhattunk egy olyan világhoz, ahol mindent ki lehet mondani az irodalmon vagy egyáltalán a művészeten belül, de ez most már tűnőfélben van. Egy dolog a cenzúra, és egészen más egy ideológia, ami, miközben önmagát felszabadítóként próbálja aposztrofálni, aközben rátámad emberekre. Nem is a főideológusok, hanem akár az egészen hétköznapi emberek kezdenek egyfajta boszorkányüldözésbe, mert akár egy falusi közösségben, akár a világháló nagy falusi közösségében mindig vannak olyanok, akik, ha lehetőségük van rá, akkor a régi boszorkányüldözéses vagy keresztényüldözéses vagy indiánüldözéses technikákat örömmel előveszik. A tömegekre való hatása veszélyes ennek, mint ahogy az irodalomra való hatása is veszélyes lehet. Én még reménykedem abban, hogy ez a divat azért csak lecseng. Az idősebbek úgy mesélték, hogy a ’60-as, ’70-es években nyugodtan ki lehetett mondani bizonyos dolgokat, akár a nemzetiségre vagy a vallási hovatartozásra vonatkozó kifejezéseket is, mondjuk, hogy milyen buta marslakó ez az illető – most hirtelen, az eredetit cenzúrázva kerestem egy példát –, de ettől az illető, aki történetesen marslakó volt, nem sértődött meg, amiért őt lebutmarslakózták, mert olyan volt a szövegkörnyezet, hogy nem sértődhetett meg. Ez a szövegkörnyezet egyre inkább eltűnőfélben van, márpedig a másik identitásának a tiszteletben tartásához például a humorra, a derűre is szükség van és arra, hogy emberként működjünk, ne folyamatosan valamiféle szilánkokat és kommunikációs gránátrepeszeket kerülgessünk. A természetes kimondásnak bizonyos gesztusai eltűnőfélben vannak, ezért vagyok kénytelen ezt a buta marslakó kifejezést is használni, hogy ne sértsek meg vele senkit, mert itt az interjú szövegkörnyezetében lehet, hogy nem sértenék meg senkit, ha konkrétabb példát használok, de az interjút körbevevő szövegkörnyezet (értsd: világháló) már nagyon más. Ma már gyakorlatilag csak szűk körben mondhatnám el azt a kifejezést, ami a ’60-as, ’70-es években még gond nélkül elhangozhatott.

Bréda Ferenccel (Fotó: Behlendi Tamás)

  A magyar, illetve konkrétan az erdélyi közegben mennyire érezteti a hatását ez a jelenség, akár az irodalomban is? Itt van. A beszélgetés-, a dialóguskultúránkra már amúgy is eléggé rossz hatást gyakorolt a különböző ideológiák mentén való gondolkodás, és akkor még hab a tortán módon megjelent a PC-történet is. Magyarországon eléggé tetten érhető és ennek vannak nyomai Erdélyben is. Az irodalomban, én úgy érzem, még nincs jelen. De láttam már olyan megjegyzéseket – és itt már a sajtóról beszélek –, ahol fölvetődött kérdésként, hogy például egy művészeti intézményben hány hölgy és hány úr van jelen, ez mennyire kiegyensúlyozott, és így tovább. Na de hogyha egy művészeti intézménynek az összes munkatársa hölgy (vagy úr), akkor azzal mi a gond, ha szakmailag megfelelően el tudják végezni a feladatukat? Amikor irodalomról van szó, akkor a fő az, hogy bizonyos szakmai színvonalon működjön, bizonyos szakmai értékek mentén hozzon létre újabb értékeket, ilyen értelemben pedig nem lehet figyelembe venni, hogy valaki hölgy-e vagy férfiú.   Mit jelent számodra az erdélyiség? Ha azt mondjuk, hogy erdélyi, akkor a fogalomba mostanság a bukaresti magyar és a csángó is beletartozik, ha tág értelemben nézzük a dolgokat. Aradi születésű vagyok, bánsági kötődésem is van. A középiskolai kollégáim jelentős többsége inkább Magyarországi vagy még távolabbi nyugati központok felé indult egyetemet keresni, én pedig bevándoroltam Erdélybe. Erdélyinek érzem magam. Itt vagyunk egy olyan világban, ami már a dinoszauruszok óta egy egészen sajátos mikroklímát hozott létre, ahol néhány száz éve szabadon lehet gondolkodni sok mindenről, például a vallásról. Át lehet lépni bizonyos határokat, nemzetek közötti határokat, világlátás közötti határokat úgy, hogy mindeközben erdélyiek is tudunk maradni. Egy olyan mikroklíma az Erdélyben-lét, az erdélyiség, ami lehetővé teszi talán mind a mai napig – bár egy kicsit kezd ez repedezni –, hogy beszélgessünk. Hogy a csíkszeredai kávéház teraszán ülve vagy a kolozsvári Sétatéren lépdelve megbeszéljünk dolgokat. A beszélgetésnek és a megbeszélésnek, az együttélésnek a kultúrája az, ami Erdélyt Erdéllyé teszi, miközben nagyon nagyok a különbségek akár két magyar falunak vagy két jelentősebb magyar lakossággal rendelkező városnak is a gondolkodásmódja, szokásrendszere, kapcsolatrendszere között is. De azt gondolom, hogy létezik erdélyiség, miközben sokan azt mondják: ilyen, hogy Erdély és erdélyiség szellemi értelemben már nem is feltétlenül létezik, ez egy lejárt lemez, aki erről beszél, az valamiféle mítoszvilágban él. Én viszont azt látom, hogy az erdélyiségnek a mítoszát tovább kellene éltetni. Mint ahogy például Szőcs Géza tette, aki megírt egy egész novellafűzért a Ha polip szuszog Kolozsvárott című kötetében, aztán utána számomra meglepő módon azt írta az utószóban a könyv hátlapján, hogy márpedig az Erdély-mítosz már gyakorlatilag nem létezik. Miközben ő volt az egyik legnagyobb újrateremtője az egész Erdély-mítosznak. Talán éppen ez is az erdélyiség: nagyon sok elemből áll, de éppen ettől a sokirányúságtól, sokosztatúságtól tud jól működni – remélem, hogy mind a mai napig.   Az irodalomban ez hogyan nyilvánul meg, mennyire sajátos az erdélyi magyar irodalom az egész magyar irodalmon belül? Ha irodalomról beszélünk, akkor vagy a hangvétel, a beszédmód, a forma a stílus okán beszélhetünk arról, hogy valami teljesen különálló tud lenni – vagy a témaválasztás okán. Nem lehet kijelenteni, hogy nincs erdélyi irodalom. Létezik, sokkal inkább szerves részeként az összmagyar irodalomnak, mint korábban, de létezik, mint ahogy a vajdasági irodalom is létezik vagy a kárpátaljai irodalom, mert olyan sajátos helyzetben vannak a szerzők, hogy bizonyos sajátos témák egyértelműen jelen vannak az írásaikban is. Ha például egy pesti szerző a 8. kerületben nő fel, akkor egyértelmű, hogy a szövegeire is hatással van ez. Mi sem tudunk eltekinteni attól, hogy nem egy sivatag közepén élünk három tevével és egy tőlünk 20 kilométerre lévő kúttal, hanem itt élünk, ahol élünk. És ez igenis létrehozza az erdélyi irodalmat fenyők és folyók számától viszonylag – hangsúlyozom: csak viszonylag – függetlenül.   Két mandátum erejéig az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E–MIL) elnöke voltál. Mik voltak a szervezet legnehezebb pillanatai ezalatt a 8 év alatt? Két nehéz pillanat volt. Az egyik a járványidőszak, amit azért sikerült megoldani olyan értelemben, hogy a korábbi évektől eltérően hihetetlen mennyiségű online anyag jelent meg az erdélyi magyar írókról, beszélgetések, felolvasások – ezek most is megtalálhatók a világhálón –, illetve a televízió nyilvánossága felé is egy jelentős nyitás történt az Alter-Tanterv nevű programunkkal, amit a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal, az Erdély TV-vel és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségével együtt valósítottunk meg. Ezzel a személyes találkozásokról sikeresen átváltottunk az online térbe, ezzel pedig a járvány jelentette kihívást elég jól tudtuk kezelni. A másik ahhoz kapcsolódik, hogy az E–MIL választmánya 2020 decemberében kiadott egy szerintem elég távolságtartó nyilatkozatot egy akkori botrány kapcsán, ennek pedig az lett a következménye, hogy többen is kiléptek a szervezetből. E két negatívumon túl, az elmúlt 8 évben azért rengeteg pozitívum is volt, folyamatosan jelentkeznek új tagok, fiatalok, idősebbek, rendszeresen zajlanak a rendezvények, még ha a legutóbbi sötét háttér, a szomszédunkban zajló háború következményei okoznak is döccenőket. Az E–MIL tagság és a meghívottak jelenléte erős volt a jelzett időszakban, elsősorban az erdélyi irodalmi térben. Szervezőként annak örültem különösen, amikor Máramarosban eljutottunk egy olyan településre, ahol az ott élők tudomása szerint még soha nem volt irodalmi rendezvény. Egy telefonhívás ereje elég volt hozzá, hogy megszervezzék, kitalálják a helyszínt – mi csak a plakátokat küldtük el, és elvittük a szerzőket –, és huszonvalahány fős közönség jelenlétében kárpátaljai szerzők léptek föl. Ez is egy olyan példa, ami megmutatja az irodalom mindenkori erejét, hogy erre igény van a hétköznapi emberek részéről. Apró történet, de számomra nagyon fontos, ami azt mutatja meg, hogy figyelni kell az ilyen helyekre, ahol még Kányádi Sándor sem járt. Pozitívum az is, hogy miközben számos, elsősorban a középnemzedékhez tartozó író hagyta el Erdélyt, jönnek a fiatalok, köszönhetően például az elmúlt nyolc évben két alkalommal is meghirdetett Méhes György tehetségkutató pályázatnak. A tavaly meghirdetett pályázatra közel másfélszáz pályázat érkezett és jó esély van rá, hogy ők is szerves részeivé váljanak az összmagyar irodalomnak, akárcsak a korábbi évek nyertesei.     Hét verseskötet után jelenleg egy regényen dolgozol, amiről azt mondtad korábban, hogy a cselekmény ötezer évet ölel fel. Hogyan kell ezt elképzelni? A regény címe Belső tízezer, és most már a borítóterv is elkészült, május

Bogdán Lászlóval és Bálint Tamással (Fotó: Toró Attila)

elején megjelenik a könyv a Bookart Kiadó gondozásában. Azért ötezer év, mert a főszereplő egy adott ponton odáig megy vissza az időben. De nem ez a helyes kifejezés, hogy visszamegy az időben, mert gyakorlatilag ugyanabban a korban van folyamatosan. Vagyis az egész elmúlt ötezer év a jelen pillanatban történik. Mert istenek és istennők is szerepelnek benne, a kezdet az idők homályába vész… De nemcsak a regény szereplőinél történik így minden, sajátos jelenidejűségben, hanem számomra is. Nem azt akarom mondani, hogy időutazó vagyok, de bizonyos értelemben mégis mindannyian időutazók vagyunk, mert abban a pillanatban, hogy elővesszük a régi irodalmi műveket vagy szent szövegeket, visszamegyünk az időben. A legkorábbi ismert szövegek időszámításunk előtt 3000 körül íródtak, vagyis az elmúlt ötezer év együtt van valamennyire a tudatunkban. Gyakorlatilag az elmúlt ötezer év szavait használjuk. Ma azt is tudhatjuk tehát, hogy Mezopotámiában időszámításunk előtt 3000-ben az illető szerző mit gondolt, meg azt is, hogy a szomszédunk mit gondol, hiszen mind a kettőhöz többé-kevésbé hozzáférünk, ennek okán valamiféle jelenidejűségről is beszélhetünk, amikor ötezer év távlatait figyeljük. Így a regényben is valamiféle jelenidejűség van, amikor az elmúlt ötezer évről beszélünk. Sőt egyébként – a regényben ez nincs benne – én szeretek eljátszani azzal a gondolattal, hogy tízezer évben is lehet gondolkodni. Eszembe jut egy 8–10 évvel ezelőtti újságcikk, amiben leírták, hogy nagy valószínűséggel Temes megyében ötezer év múlva kitör egy vulkán. Vagyis vannak olyan jövőbeli események, amelyek nagy valószínűséggel megtörténnek, mint ahogy bizonyos régi események is nagy valószínűséggel, nagyjából úgy, ahogy tudunk róla, megtörténtek, tehát akár tízezer évben is lehet gondolkodni, amikor lépegetünk az utcán, vagy bemegyünk a zöldségesboltba. Ez még nem jelenti azt, hogy ki kell lépnünk 2023 áprilisából, benne lehet lenni, de azt gondolom, hogy az egész hagyományhoz való viszonyunkat, legalábbis az én viszonyomat mindenképpen segíti, ha nemcsak a Helység kalapácsára, hanem a Gilgamesre is gondolok például, mint kortársi szövegre.   Az évek során több román regényt is lefordítottál. Hogyan jött ez be az életedbe? Fordítottam verseket is, viszonylag rendszeresen, de sosem kötetben gondolkodva, nem kiadói felkérésnek eleget téve. Azt történt, hogy 2006 tájékán elolvastam Mihai Măniuțiu A sintér emlékiratai című kisregényét, és azonnal le akartam fordítani. Fordítói tervként le is adtam több kiadónak, az egyik kiadó meg is jelentette a könyvet, a másik pedig fölfigyelt rám ennek okán fordítói minőségben. A Filip Florian-regényeket (Kisujjak; A király napjai – a szerk.) vagy Lucian Dan Teodorovici regényét (A bábmester börtönévei – a szerk.) már így fordítottam le, felkérésre. Matei Vișniec Pánikszindróma a Fények Városában című regényének fordításához szintén én kerestem kiadót, mert gyakorlatilag az elolvasás közben már elkezdtem fordítani a szöveget fejben. Itt azért több ezer lefordított oldalról van szó, összesen tíz kötetről (hat regény, négy esszékötet), ezek is segítettek abban, hogy lássam magának a prózának a működését, ezekből a fordításokból nagyon sokat tudtam tanulni.   Tíz éve vagy a Helikon folyóirat főszerkesztője. Hogyan látod most egy irodalmi folyóirat szerepét, illetve erejét. Az irodalmi lapok ereje, és a Helikoné is azon múlik, hogy milyen szövegeket tudunk létrehozni, létrehozatni, a lap köré gyűjteni, és hogy ez milyen műhelymunkával társul. A műhelymunka az, ami meghatározó, az, hogy a fiatalok, az irodalomtörténészek, a kutatók, írók, költők itt legyenek a lap körül és az idősebb nemzedék is mindenképpen. Műhelymunka kell, ami a legfiatalabbakat illeti, illetve, ahogy az előbb is mondtam, a személyes kapcsolattartásnak egy emeltebb szintje, mert ez a célunk, hogy ezt az együtt létrehozott értéket, amit a Helikon jelent, az olvasóknak felmutassuk.   Teatrológiát tanultál. Színház az egész világ? Igen. Az elmúlt pár száz évben egyre inkább színház az egész világ. Korábban is így volt, de aztán a reneszánsztól kezdve ez különösen igaz. Ha valaki a mai hagyományos hétköznapoktól eljut az internet hétköznapjaiig, és a kettőt összehasonlítja, akkor egyértelmű, hogy milyen nagy mértékben színház az egész világ, mennyire a hírnévre, a pillanatnyi gesztusokra figyelünk oda, és a színházi maszk, a jelmez, az alakoskodás mennyire meghatározó. Azt gondolom, hogy még színházibb a világ, mint korábban.