„Addig terjed a haza, ahonnan estig haza tudok érni” – beszélgetés Vida Gábor íróval

Új regénye, a Senkiháza nemrég jelent meg, egy újabb Erdély-regényről van szó, amely ezúttal az 1936 és 1946 közötti időszakban játszódik. Vida Gábor folyamatosan Erdélyt írja (újra), függetlenül attól, hogy saját élményekből dolgozik, vagy éppen történelmi regényt, teszem azt erdélyi lektűrt ír, és valóban kevés olyan írónk van, aki ma hitelesebben beszélne a világnak erről a szegletéről, mint ő. A marosvásárhelyi Látó folyóirat főszerkesztője Nyárádgálfalván él, októbertől júniusig nem használ jégszekrényt, mert nincs szüksége rá, ha teheti, az erdőt járja vagy biciklin indul felfedezőútra. Mennyire idétlen állat az ember, mennyire van túlmediatizálva a medveprobléma, meddig terjed a haza, miért teljesíthetetlenek az egymással és magunkkal szemben támasztott elvárásaink, és miért jó, hogy lassan járnak még nálunk a vonatok – többek között ezekről beszélgettünk vele.

A Marosvásárhelyhez közeli Nyárádgálfalván élsz visszavonult vidéki életet. Az írói munka feltétele ez számodra?

Sajnos ez csak látszat visszavonultság, nincs olyan hét, hogy legalább kétszer vagy háromszor ne mennék be a városba. Az írói munka ott ér utol, ahol éppen vagyok – tavaly ilyenkor például a vásárhelyi reptéren folytattam a regényemet –, de a szobámban, a könyveim közt a legjobb.

A város (akár Marosvásárhely, akár egy másik) különben nem vonz, nem is élnél ott szívesen?

Nem vágyom városon élni, de belátom, hogy amiről szívesen beszélek meg írok, mégiscsak a városi kultúrához tartozik, bár ma már városon is leginkább falunapokat tartanak...

Tényleg nincs jégszekrényed? Mennyi fölösleges dolga van manapság az embereknek?

Októbertől júniusig ki van kapcsolva, pincében és kamrában eláll minden, amire szükségem van. Még mindig van tavalyi krumplim, például. Rengeteg fölösleges holmi van, de ha kimegy az ember az ócskapiacra, akkor szembesül azzal, hogy abból a sok kincsből minden darab fontos volt valakinek egyszer. Aztán már nem volt...

„Gyerekként arra eszméltem, hogy kint az erdőben nem szorongok” – mondod egy interjúban, és valóban nagy természetjáró vagy, az erdő, a hegyek szerelmese. Mit ad neked az erdő, az alkotói folyamataidban hasznos-e a természetjárás, és mennyire baj, hogy az emberek jó része ennyire elszakadt a természettől?

Hogy az ember elszakadt a természettől, az nagyon nagy baj, ránk fog dőlni az egész, mielőtt megértettük volna. Én úgy érzem, hogy a gyerekkorom szebbik része kint zajlott, a nyárikonyha másik helyiségében birkák laktak, nem volt villany, kanális meg vízvezeték. Az erdő egy mánia, biztonságot ad. Az ember egy idétlen állat, sem a szeme, sem a hallása nem elég jó, a szaglásról meg ne is beszéljünk, de tanulékony és gondolkodik, megtanulja legyőzni az ösztönös félelmeit. Amit az erdőben elgondolok, azt még sosem tudtam leírni, de valami történik a fejemben, csak szerencsére nem látom, és nem is akarom megfigyelni magamat.

Fotó: Gáspárik Attila

„Ha nagyképű akarok lenni, azt mondom általában, hogy én medvét először erdőben láttam, nem állatkertben és nem a tévében” – mondod egy másik helyen. Gyakran (az utóbbi időben gyakrabban) futsz össze medvével a kirándulásaid során? Mennyire lett veszélyes a természetjárás a medvepopuláció elszaporodása miatt?

A medve ma sem jelent komolyabb veszélyt, mint tíz évvel ezelőtt, viszont vannak óvatossági rendszabályok, amelyeket be kell tartani vele szemben. A magányos kirándulót egy bokaficam vagy valami más „fürdőszobai típusú” baleset nehezebb túlélési feladat elé állíthatja, mint a medve. Túl van mediatizálva a probléma, és főleg olyanok csinálják ezt, akik nem járnak erdőbe.

A biciklizés is az életed állandó része. Mennyit kerekeztél egyszerre a legtöbbet eddig?

A leghosszabb utam kb. 700 km volt, amikor megpróbáltam bejárni Orbán Balázs fényképei alapján a Székelyföldet – de nem jutottam el mindenüvé –, hogy előszót írjak Fekete Zsolt könyvéhez (Az idő fényképe). Az országúti biciklizés is veszélyesebb, mint az erdőjárás, ilyen a közlekedési kultúránk. A bicikli kitágítja az egy napi járóföldet 40 kilométerről 120-ra. Addig terjed a haza, ahonnan estig haza tudok érni. Gálfalvától Énlakáig és vissza egy munkanap.

Beszéljünk még a fennebb emlegetett szorongásról. Az Egy dadogás története című regényedben megírtad, és azóta több interjúban teljesen nyíltan el is mondtad, hogy édesanyád, az „erős székely asszony” folyamatosan „át akart nevelni” gyerekkorodban, egyáltalán, különc létedre nem tudtál megfelelni az általánosan megszokott erdélyi elvárásoknak. Miért van ilyen lehetetlen elvárásrendszerünk, miért sanyargatjuk magunkat, egymást, és hogyan lehet ebből kilépni?

Szegény anyám sosem értette meg, hogy amit ő áldásos nevelői szeretésnek gondolt (azt bünteti, kit szeret), az a tudomány mai állása szerint bántalmazás. Átnevelő táborokból állt a 20. század. A nevelési problémáink abban gyökereznek, hogy a ráfordítás, az elvárás meg a valóság semmilyen viszonyban nincs egymással. A szeretetet ki kell érdemelni és meg kell hálálni, ez a családi viszonyainkba épített kapitalizmus. Ez a 19. század merkantil materializmusa. Ahogy a gázművek zsarol minket, úgy zsaroljuk mi is egymást.

Arról is szoktál beszélni, hogy az erdélyi családok eléggé általános – de tabusított vagy inkább elfogadott – vonása a bántalmazó magatartás. Miből fakad ez?

A bántalmazás az emberi társadalom velejárója, nincs jó társadalom, az élet biológiai szempontból is harc. Tudjuk-e az erőt és az erőszakot értelmes dologra fordítani, vagy sem, ez a civilizációs kérdés. Amikor nem tudjuk, háború van. És hát mindenki azt ural, akit bír. Nem hiszem, hogy az erdélyi vagy a magyar társadalom rosszabb, mint bármelyik, de mi kevesebb ráfordítással próbálunk jobban élni, mint a „smucik” hollandok vagy a „fegyelmezett” németek, és hát a „lusta, igénytelen” románok, ugyebár... Van egy nagyon ostoba „magyaros” versenyszellem, amelynek az elvárásait nem lehet teljesíteni, ebből jön egy sor frusztrációnk, és aztán kompenzálunk, ahogy lehet.

„Falun nincs inkognitó, pisilni sem lehet úgy kimenni, hogy ne tudja az egész szomszédság. Ennek ellenére megvan, hogy miről beszélhetünk és mi az, amiről mindenki mélyen hallgat” – mondod egy helyen. Szerintem ez a hallgatás, a tabuk oltárszentté emelése nemcsak a falura, hanem az egész erdélyi társadalomra igaz. Miért takargatjuk ennyire szemérmesen a hibáinkat és hova vezet ez?

Tabuk mindig vannak, egyet lebontunk, és három másikat emelünk, de nem vesszük észre. Az erdélyi magyar társadalom ma már alapvetően rurális gyökerű, aki polgár volt, az Auschwitzban vagy a Deltában végezte, a maradék elszivárgott. Egy ideig még a városlakók őrizgették a nippeket, a kávéskészletet, a zongorát, aztán elhúztak Svédbe meg Pestre, maradtunk mi. A polgári maradványok a viktoriánus erkölcsöket hímezgették egy kis bécsi makramécérnával, gyűlölték Freud dr. munkáit, és imádták Weiningert, aki tételesen bizonyította, hogy a nőnek nincs is lelke, ahogy a zsidónak sincs... Szamosközi professzor pedig ki is nyilatkoztatta, hogy lélek egyáltalán nincs... Erdélyben különben is mindent, ami rossz, a románok csináltak, ezt minden székely óvodás tudja – Trianon óta. Nincs olyan kritikai értelmiség, amelyik bármilyen szembenézést végig tudna vinni, és a baráti vagy szakmai körén túl ennek hatása volna. Ehhez már nincs egyetem, iskola, sajtó, ez már csak hobbi. Agykutató ismerősöm mondta, hogy van az agyban az ún. középkor-lebeny, csak elég pálinkát kell hozzá inni, és beindul.

„Én ebben a könyvben mindenkit megírtam és magamhoz öleltem. Most már jól van. Még majd az anyám kell ezt a gesztust megtegye felém, hogy béküljön meg ezzel a történettel. Neki nehezebb” – mondtad az Egy dadogás története megjelenése után. Azóta édesanyád – aki neheztelt rád, amiért „kiteregetted a szennyest” – elhunyt. Megtörtént végül részéről ez a megbékélés?

Egy év, amíg a lélek átér a túlvilágra, ezt mondja az Egyiptomi Halottaskönyv, egy év alatt minden megtörténik, ezzel nincs baj. Én ezt álmomban láttam, egy kicsit ijesztő volt, mert én voltam Anúbisz, és anyámat kísértem, vagy Hermész voltam. A túlvilágon rend van, ezt nem győzöm hangsúlyozni, nem én találtam ki. Bár lehet, hogy csak túl sok Jungot olvastam, de az mégis furcsa, hogy napra pontosan egy évvel azután álmodtam ezt, hogy anyám meghalt.

Új regényed, a Senkiháza – egy újabb Erdély-regény, amely az 1936 és 1946 közötti időszakban játszódik – alcíme Erdélyi lektűr, holott az eddigi kritikák és az általam olvasott részletek alapján egyáltalán nem tűnik lektűrnek, könnyed, szórakoztató irodalomnak, hanem egy olyan vállalkozás, ami fikciós volta ellenére nagyon is pontos történelmi kontextusba helyezi a szereplőit. Miért tartottad fontosnak ezt az alcímet és ezt a műfaji meghatározást?

Milbacher Róbert írt egy cikket a próza lektűrösödéséről az ÉS-ben, sok igazság volt abban a cikkben, vitatták is elegen, meg dühösen. Onnan vettem az ötletet és a bátorságot, hogy legyen akkor ez lektűrnek nevezve, fenn is akadt rajta eddig mindenki, működik a dolog...

A cselekmény a Namajd nevű fiktív kisvárosban játszódik, amelyet a Gálfalva melletti Nyárádszeredáról mintáztál. Nagyon beszédes ez a név, sejteti a nagyratörő célokat, de valahogy benne van a saját képtelensége is a nagy célok elérésére. Ma is ilyen Namajdokban élünk?

Kebele, Bere, Selye, Vaja, Kendő, Mája, Márkod, Ilye, Csiba, Namajd, ezek mind településnevek, aki nem járatos ezen a vidéken, nem fogja kiszúrni a kakukktojást. Nyárádszeredában találtam egy vízturbinát, pontosabban a levéltárban, aztán a helyét is megkerestem, a turbinaház megvan még. A juharfa is itt áll, viszont Amerikából származik, nem Kínából. Benne volt a szójáték, de azt csak később fedeztem fel. Nagy összevisszaságban élünk, az biztos. A bukaresti erődrendszerre például még senki nem kérdezett rá, Balcsikra sem járunk, csak a Balcsira...

Milyen ma az író szerepe/státusa errefelé?

Írónak lenni a legkisebb magyar foglalkozás, mondta Parti Nagy Lajos bő húsz évvel ezelőtt.

Mit jelent számodra az erdélyiség?

Hogy a falu kint van a semmiben, két erdő között, és nem az erdő van két város között – a semmiben.

Váradon látszik, hogy volt jövő.

Brassóban látszik, hogy elmúlt.

Meg kell becsülni, míg lassan jár a vonat, mert aztán már csak a semmit fogjuk látni a kerítés mögül, vagy a tengerit, ahogy az Alföldön mondják.