„A zenélést nem lehet abbahagyni, mi nyolcvan évesen is zenélni fogunk” – a kolozsvári Masterpiece zenekar tagjaival beszélgettü

A kolozsvári Masterpiece 2009–től működik Metallica-tribute zenekarként. Ez azt jelenti, hogy koncertjeiken a san franciscói sztárzenekar dalait játsszák, mégpedig nagy sikerrel, ugyanis folyamatosan koncerteznek, járják az országot, fellépnek klubokban, fesztiválokon, motoros találkozókon. A zenekar tagjai: Vincze Szabolcs – gitár, ének, Esztergár Zoltán – basszusgitár, vokál, Marius Surdu – gitár, vokál, Gabi Petrean – dob. Egy kolozsvári kiskocsma teraszán ültünk le Szabival és Zolival beszélgetni arról, hogy milyen Metallica-tribute zenekarként működni, mi a helyzet manapság a rockzenével, kik tartják fenn ma a rock- és metal-színteret, és hogy mi tart össze egy zenekart. Mindketten családos, diplomás emberek – Szabi civilben pszichológus, Zoli beszerzési menedzser egy cégnél –, és nem a zenélésből, hanem a zenélésért élnek. A kolozsvári rockzenei élet régi, közismert figurái, évtizedek óta (együtt) zenélnek és közeli jó barátok, ez viszi előre őket a pályán.   Indításként természetesen meg kell kérdezzem: hogyan tetszik az új Metallica-album? Vincze Szabolcs: Megnéztem a filmet a moziban, és szerintem jó volt, hogy be kellett ülni a terembe, végig kellett nézni a filmet és meghallgatni a teljes lemezt. Mert hogy annak idején, amikor megjelent egy album, összeültünk és meghallgattuk, közben meg kellett beszélni, esetleg visszatekertük és egy-egy részt megint meghallgattuk, tehát széttöredezett az egész. De így tényleg leülsz és elejétől a végéig, megszakítás nélkül meghallgatod. Én nagy Metallica-rajongó vagyok és azt kell mondanom, hogy nem ez a kedvenc albumom és nem is lesz az. Azt érzem, hogy ez az anyag az előző nagylemez, a Hardwired... to Self-Distruct folytatása, mintha maradt volna pár szám, ami arról lemaradt és most megjelentették. A Lux Aeterna egy óriási szám, és a többi dalban is vannak nagyon jó témák, részek, de kicsit egyhangú az egész. Van rajta Black Sabbath-hangulat, van Motörhead-hangulat, és mindent profin összeraktak, a dob, a gitár tökéletes, de van egy kis hiányérzete az embernek. Ennek ellenére én azt tartom a nagy pozitívumnak, hogy a Metallica még létezik és több mint negyven év után még próbálkozik és kísérletezik. Például azzal, hogy nincs lassú szám az albumon, ami elég ritka. Vagy hogy a tempó minden számban szinte ugyanaz. Látszik, hogy ez az album kijött belőlük, nem az elvárásokat követték. Esztergár Zoltán: Az új anyaggal én is ugyanúgy vagyok, mint Szabi, bár én csak két-háromszor hallgattam végig. Sokan azt mondják, hogy többszöri hallgatásra áll össze és kezd működni a dolog. Szerintem az a fontos, hogy a Metallica 34 évente adjon ki egy új anyagot, mert ők így is, úgy is stadionokat töltenek meg. A mostani turnén például egy helyszínen két koncertet adnak, külön setlisttel, és ők a stadionokat úgy is megtöltenék, ha nagyon rossz lemezt adnának ki. A koncerteken úgyis a régi nagy sikeres számokat játsszák, és az emberek végül is a nagy klasszikusokért mennek el a koncertre, a One-ért, a Masterért… De ne feledjük, hogy még egy Master Of Puppets már nem lesz, hiába vár mindenki olyasmit. A nagy klasszikus lemezeknek megvolt a maga korszakuk, amelyben egy csomó mindennek az összjátéka határozta meg, hogy milyen lesz egy lemez. De hát az a korszak lejárt.

Masterpiece: Esztergár Zoltán, Marius Surdu, Vincze Szabolcs, Gabi Petrean.

  Melyik a legjobb Metallica-album? Zoli: Nekem az első, a Kill’em All. Mert nagyon nyers, nincs kísérletezgetés. Meg aztán az, hogy 1983-ban egy thrash-zenekar basszusgitárosa feltesz egy négyperces basszusszólót a lemezre és a társai azt mondják, hogy rendben van... azóta ilyesmi sehol nem történt, ráadásul egy olyan számról van szó, amely hallgatható és dúdolható. Szabi: Rám a Black Album gyakorolta a legnagyobb hatást. Azt az anyagot valahogy nagyon megírták, minden a helyén van. Az előző, az ...And Justice For All túlságosan bonyolult lett, igen sok témával, progresszív hangulattal, a Black Albumra mindent leegyszerűsítettek. Van rajta lassú szám, zeneileg és kompozícióban is ragyogtak a fiúk. Utána aztán elkezdődött a kísérletezés. Persze nagyon szeretem a Mastert és a Justice-t is, de úgy érzem, hogy a Black Albumon találták meg 100 százalékban az identitásukat. Sokszor eszembe jut, hogy ha Cliff Burton basszusgitáros nem hal meg balesetben 1986-ban, akkor a Black Album nem születik meg, mert ő, aki zeneileg vezette a Metallicát, sokkal progresszívebb vonalon mozgott.   Tizennégy éve, 2009-től létezik a Masterpiece, az első és egyetlen romániai Metallica-tribute zenekar. Hogy kezdődött? Hogy alakult meg a zenekar, kinek az ötlete volt? Elsőként Szabit kérdezem, mert ő volt ott az elején, Zoli, te ugye később csatlakoztál. Szabi: Akkoriban, 2009-ben az előző zenekarunkkal, a Voices Of Silence-szal, amelyben Zolival együtt zenéltünk, elég kevés, és egyre kevesebb koncertünk volt. De én mindig is szerettem volna több fellépést. Én gyakorlatilag az Altar zenekarral nőttem fel és jó barátok lettünk Szedlacsek Nimróddal, a gitárossal és Andy Ghosttal (Pákay Csabával), az énekessel. És Nimróddal beszéltünk róla, hogy csináljunk egy Metallica-tribute zenekart, mert ilyen nem létezik Romániában és biztosan sikeres lesz. Zoli: Láttuk, hogy Magyarországon működik a tribute-műfaj, ott volt az Iron Majdnem, az AB/CD, a Kiss Forever és mások. Szabi: Na és akkor Nimróddal és Andy-vel elkezdtük ezt a projektet, kerestünk egy dobost és egy basszusgitárost és elindult a zenekar. És az első perctől láttuk, hogy működik a dolog és fog is működni. Zoli: Én kicsit később kerültem a zenekarba, bár Szabi elsőnek engem hívott bőgőzni. De a fiam akkor volt kétéves, tehát otthon volt rám szükség, ráadásul a Voices is még ment, úgy, ahogy. Mondtam Szabinak, hogy nem tudok két zenekart vinni, mert az plusz próbákat, plusz távollevős hétvégéket jelent. Akkor én kiestem a képből és csak 2017-ben csatlakoztam a Masterpiece-hez, amikor Liviu, az addigi basszusgitáros úgy döntött, hogy a személyes dolgaira akar a továbbiakban koncentrálni. Szabi akkor szólt, hogy jöjjek és én jöttem. 2017 májusában adott 12 számot és azt mondta, hogy június 11-én lesz egy nagy fesztivál Bukarestben, ahol csak tribute-zenekarok játszanak, és addig tanuljak meg mindent. A koncert előtt kétszer próbáltunk, aztán engem belöktek a mély vízbe, egyenesen a nagyszínpadra, négy-ötezres közönség elé. Majd amikor vége lett, Andy azt mondta: ez volt a legjobb eddigi koncertünk.

Szabi és Zoli a színpadon.

  Ti mindketten évtizedek óta zenéltek, megfordultatok több zenekarban, ott volt a Voices of Silence, ahol túlnyomórészt saját szerzeményeket játszottatok. Miért döntöttetek úgy, hogy inkább egy másik zenekar bőrébe bújtok és csak az ő szerzeményeiket játsszátok? Zoli: Logikusan azt mondaná az ember, hogy a tribute-ozás, hogy mások számait játszod, sokkal könnyebb. Ez részben igaz. Amikor saját zenét játszol, sokkal több munka van: meg kell írni a dalokat, rögzíteni kell, több energiát kell a népszerűsítésre fordítani. Viszont mi a Metallica-anyaggal is rengeteget dolgozunk, például hetente próbálunk. Amikor Andy kilépett a zenekarból és külföldre ment, Szabi vette át az énekesi posztot is. Aztán jött a covid, a lezárások, de mi – amikor már lehetett –, bementünk próbálni. Minden héten csütörtökön találkoztunk és próbáltunk. Szabi: Még az sem zavart, hogy nem lehetett koncertezni, örültünk, hogy együtt lehetünk és zenélünk a próbateremben. Zoli: Szóval a munka folyamatos, mivel a setlisten is folyamatosan változtatunk. Mert nem lehet mindig ugyanazokat a dalokat játszani koncerten, főleg ha a Metallicáról van szó. És hát azért csináljuk ezt a tribute-műfajt, mert szeretjük, szeretjük ezeket a számokat játszani.   A Metallica tudja, hogy ti itt tribute-zenekar vagytok? Szokták értesíteni a tribute-zenekarok azt, akinek a zenéjét játsszák? Kell-e tőlük valamilyen engedély? Vagy hogy van ez? Zoli: Mi megkerestük a Metallicát és tisztességesen elmondtuk, hogy tribute-zenekart alakítunk és játszani fogjuk a számaikat. De nem válaszoltak azóta sem. Meg kell azért jegyezni, hogy mi nem adjuk ki ezeket a dalokat, csak koncerten játsszuk. Olyan ez, mint a cover zenekarok esetében, rengeteg zenekar játssza más együttesek dalait. Soha ebből semmilyen gondunk nem volt. Világszerte rengeteg Metallica-tribute zenekar működik, és nem hiszem, hogy ez zavarná a Metallicát, hiszen tudják, hogy ők sokkal nagyobb sztárok ennél.   Arra törekedtek, hogy hangról-hangra lejátsszátok a Metallica-dalokat vagy beleférnek lazább, egyéni megoldások is itt-ott? Szabi: Mivel tribute-zenekar vagyunk, nagyon fontos, hogy próbáljuk minél pontosabban visszaadni azt a zenét, amit játszunk. Egy cover-zenekar esetében nem zavar senkit, ha kicsit módosít a dalokon. De mi igen fontosnak tartjuk, hogy hangról hangra, a lehető legpontosabban azt játsszuk, amit a Metallica. Zoli: Igen fontos a hangzás is. Legyen meg ugyanaz a dobhangzás, gitárhangzás, tehát az instrumentális rész a lehető legjobban közelítse meg az eredetit. A riffek, dallamok ugyanazok nálunk is, mint a Metallicánál, mert hát ettől az ami az egész. Ami kicsit más a mi esetünkben, az a háttérvokálozás, például a refrénekben, nálunk ugyanis ketten is szoktunk vokálozni a színpadon. Szabi: Mi igyekszünk hozni az eredetinek a hangulatát, hogy a koncerteken legyen egy kicsit Metallica-hangulat. Besztercén vagy Székelyudvarhelyen biztosan nem fog koncertezni a Metallica, de mi elvisszük a zenéjüket és a hangulatot oda is. Akik meg eljönnek a koncertre, kicsit Metallicára jönnek, felveszik a zenekaros pólót, a felvarrós dzsekit. És ők kapnak valamit abból, amit szeretnének hallani. Amikor látjuk, hogy a közönség énekli a dalokat és koncert után odajönnek, megköszönik és mondják, hogy még jöjjetek hozzánk, akkor érezzük, hogy ez jó. Zoli: Ez szórakoztatás, entertainment, tehát hangzásilag, látványilag és hangulatában ott kell lennie. Visszük a vizuális részét is, van kivetítős grafikánk, videónk is, hát pirotechnikánk az éppen nincs, de a klubokban, ahol fellépünk, nem is lehetne.   Mennyire nehéz Metallicát játszani? Nehéz-e egyáltalán? Szabi: Én azt mondanám, hogy számomra nem annyira nehéz, mert én az ő zenéjükön nőttem fel és 29 éve zenélek. Viszont nem könnyű összerakni a számaikat. Mert egy dolog otthon megtanulni a saját részed, de zenekari környezetben, amikor ezeket a részeket egybe kell dolgozni, az már nehezebb. Az a mi szerencsénk, hogy a srácokkal nagyon összeszoktunk, és könnyen megy az együtt zenélés. Zoli: Van egy csomó apróságnak tűnő dolog egy-egy dalban, az ütemváltások, a leállások, a belépések, ezeket azért rendesen be kell gyakorolni. Ahogy Szabi mondta, az egyéni részeket megtanulni nem olyan nehéz, de a dal összerakása, hogy jól szóljon, már nem olyan könnyű.   Rengeteget turnéztok, az évek során szinte minden hétvégén, szinte minden romániai városban felléptetek. Ezt azt mutatja, hogy van igény arra, amit csináltok. Milyen a közönség a koncerteken? Zoli: El kell mondanom, hogy a koncerteken az első sorok mindig megtelnek nagyon lelkes fiatalokkal, tizen-huszonévesekkel. Nyilván idősebbek is eljönnek, mert a Metallica hőskora az fiatalságuk idejére esett harminc-harmincöt évvel ezelőtt. Igen, van igény rá, például ha egy városban, klubban megfordultunk már, oda szívesen meghívnak ismét, éppen azért, mert van közönség. A Metallica ugye stadionokat tölt meg, ha ezt levetítjük a mi kis szintünkre, akkor az van, hogy mi is gond nélkül megtöltünk egy klubhelyiséget. Szabi: Az évek során kialakultak szorosabb, baráti kapcsolataink a helyi törzsközönségekkel, ők pedig mindig hoznak újabb embereket a koncertekre. Mi is törekedtünk rá és szerintem elég jól csináljuk a fellépéseink promózását. Annak idején Zolival jártuk éjjel a várost és plakátoltunk, néha a rendőrség is megkergetett. Most ez már nem létezik, mert minden promózás a közösségi oldalakon megy, és mi is erre koncentrálunk. Persze az is nagyon sokat számít, hogy a közönség hogyan érzi magát a koncerten, mert ha jól, akkor visszajön és szól másoknak is. Ez azt jelenti, hogy jól csináltad.   Az biztos, hogy jól érzik magukat, mert például a Facebook-oldalatokon is látszik a fotókon, hogy koncert után elégedetten fotózkodnak veletek. De hadd mondjam el, hogy három héttel ezelőtt, amikor a kolozsvári Apáczai Csere János Líceum gáláján felléptetek az iskola kórusával a Nothing Else Matters-t eljátszani, a közönség nem tudta, hogy a kórus mögött, a függöny takarásában ott van a Masterpiece teljes koncertszerelésben. Majd amikor szétment a függöny, valósággal felzúgott a nézőtér, ahol diákok, szülők, tanárok ültek. Szabi: Igen, azt a nézőtéri váááááá-t az Apáczaiban mi is láttuk és hallottuk. Ezen az iskolai fellépésen azt akartuk, hogy hitelesek legyünk. A fiataloknak igenis szüksége van arra is hogy közelről lássanak rockereket. Én pszichológusként dolgozom, de emellett Szabi vagyok, a zenész. A színpadon kívül a rockzenész is ember, de zenészként királynak kell lenned, látványosnak, ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy egy látványos flying V-gitáron játszol, és Motörhead-pólót viselsz kibontott hosszú hajjal. Mert ezzel is hozzájárulsz a hangulat megteremtéséhez. Így néz ki egy rockzenekar. Felvehettünk volna egy fehér inget sötét nadrággal, de akkor oda az egésznek a hangulata és nem hiteles. Zoli: Szabi, nekem az apáczais fellépés után esett le, hogy a gitárodon azt írja: Fuck it! (nagy nevetés) Egyébként volt már hasonló fellépésünk korábban a János Zsigmond Kollégiumban, akkor egy elemis kórussal játszottunk. Akkor nem Metallica-tribute zenekarként léptünk fel, hanem alkalmazkodtunk, nem is metalt, hanem gyerekdalokat játszottunk, olyan tíz számot, kísérőzenekarként. De most az Apáczaiban Masterpiece-ként léptünk fel, hoztuk a mi formánkat.   Hogyan rakjátok össze a repertoárt, inkább a klasszikus Metallica-nótákat játsszátok vagy mindig van újdonság is? Szabi: A nagy slágerek nem hiányozhatnak, a közönség ezeket mindenképpen hallani akarja. Egy Seek And Destroy, egy Enter Sandman, egy Nothing Else Matters nem maradhatnak ki a programból. Emellett persze mindig játszunk újabb dalokat is, a Moth Into The Flame ilyen, vagy például most a Lux Aeterna a legújabb albumról. Zoli: Mindig attól függ, hogy mennyi időt kapunk a szervezőktől. Egy klubban, ha két órát játszunk, akkor megengedhetjük, hogy akár két, addig még nem játszott számot is beleszőjünk a programba. De a kötelező műsor az olyan 10-12 szám, egyébként a Metallica is ennyit szokott játszani. És persze ők is mindig eljátsszák a kötelező slágereket. Szabi: Negyven év után ők is biztosan unják már a Seek And Destroy-t vagy a Nothing Else Matters-t, de erre van igény, ezt kéri a közönség. Egyszer Aradon játszottuk a Now That We’re Dead számot, új dal volt, akkor jelent meg az új album, a Hardwired... to Self-Destruct. És azt láttuk, hogy az emberek elkezdtek kiszállingózni a teremből. Akkor rájöttünk, hogy valami azzal a számmal nem működött. Pedig jól játszottuk, de az emberek nem ismerték még annyira. Zoli: Egy setlist idővel áll össze, mert ki kell tapasztalni, hogy hogyan válogassuk össze a dalokat. És ha látjuk, hogy az emberek koncert közben mikor mennek ki sört venni vagy cigizni, akkor azt a számot le kell cserélni egy másikra, nálunk ez így működik. Szabi: Emlékszem, hogy a második koncertünk volt az új felállásban, és az első sorban ott volt az egyik barátunk, én pedig őt néztem, hogy mikor kezd unatkozni, szóval ő volt a hangulati mérőeszközöm. Másrészt viszont egy idő után te magad, zenészként is érzed, hogy bizonyos dalokat egy darabig szüneteltetni kell és a helyére mást tenni. Jót tesz a zenekari hozzáállásnak is, ha megjelenik két-három olyan szám, amit addig nem játszottatok. Meg aztán azon is gondolkodunk, hogy esetleg a Big Fourt is megidézzük kicsit, például eljátszunk egy Slayer-, egy Megadeth- vagy egy Anthrax-dalt. Ősszel például Kolozsváron a Motörhead-tribute zenekarral együtt fogunk elnyomni egy közös számot. Ilyesmikkel próbáljuk még vonzóbbá tenni a műsorunkat.   Mit gondoltok, most, 2023-ban milyen állapotban van a rockzene? Néhányan mondogatják, hogy a rock halott, de ti, akik minden hétvégén koncerteztek, mintha nem ezt látnátok… És miben más most, mint 30 éve? Zoli: Sokan, például Gene Simmons a Kissből talán már a nyolcvanas évek végétől mondogatja, hogy a rock halott. Én valahogy nem látom ezt a nagy halált. Folyamatosan jönnek új együttesek, de a régi nagyok is jelentkeznek új anyagokkal és az a helyzet, hogy kiváló új lemezekkel és rendszeresen turnéznak is. Szabi: Persze, a nagy zenekarok közül igen sokan ma már nem a turnézásból élnek, hanem valami másból, de egyszerűen nem tudnak leállni. Ez az egész, a zene, a zenélés, a fellépés, olyan, mint egy durva vírus, ha már a véredben van, már nem lehet onnan kiirtani. És sokan elég nagy áldozatokat hoznak, hogy továbbra is működtessék így vagy úgy a zenekarukat. Zoli: És aztán ott van az új generáció, a fiatalok, és romániai szinten is rengeteg új és fiatal zenekar alakult, létezik és működik. Romániában most egyébként a folk metal és az elektrós kombináció divatos a metal színtéren. De az a lényeg, hogy amíg van igény élő zenére, addig a rock is hiteles lesz. Mi nem a zenélésből élünk meg, van civil foglalkozásunk. Több mint húsz éve zenélünk, de a dobosunk az egyetlen, aki a zenélésből él meg, ő sem a Masterpiece-ből, hanem dobtanár és van egy másik zenekara is. Csak azért mondom el ezt, mert ha mi görcsösen ragaszkodnánk ahhoz, hogy a zenélésből éljünk meg, akkor biztosan nem metalt vagy rockzenét játszanánk. Szabi: Éppen azért tudjuk lelkesen csinálni, mert nem ebből élünk meg. Zoli: Pontosan, és akkor lelkesedésből tudod tovább vinni a rockot, a metalt. Az igaz, hogy ha nem lenne rá igény és a közönség nem jönne jegyet vásárolni, akkor egy idő után már nem tudnád csinálni. Mert a zenekari felszerelés, a hangszerek, a hangtechnika összeállítása, újítása elég nagy befektetés. Például a próbatermünk havi bérleti díja annyi, mint egy garzonlakásé. Szabi: Nagyon sokat számít az is, hogy a közönséget hogyan neveli a koncert rendezője, aki általában annak a klubnak a tulajdonosa, ahol fellépünk. Van például Aradon egy klub, ahol régóta fellépünk rendszeresen, ott a tulajdonos szombaton diszkót rendez, hogy pénzt keressen, és pénteken a saját hobbiját, a rockzenét próbálja éltetni és lehetőséget biztosít zenekaroknak, hogy fellépjenek. A közönség már tudja, hogy általában jó zenekarok mennek pénteken fellépni és minden héten ott vannak, jegyet vesznek, ezzel pedig életben tartják az egészet. Azokban a városokban, ahol nincs egy ilyen rocker szervező vagy klubtulajdonos, ez elsorvad. Zoli: Például Szatmárnémetiben jelenleg nincs ilyen koncerthelyszín, klub, pedig Szatmár 20-25 éve hatalmas rock-központ volt, ott rendezték például a Samrock fesztivált, és klub is működött. Más városokban egyetlen egy lelkes embernek köszönhető, hogy van még rockzenei élet, ő az, aki visz egy kocsmát vagy klubot, ahol koncerteket szervez, ahová zenekarokat hív meg fellépni. Szabi: Ahogy mi annak idején, a példaképeinket utánozva elkezdtünk zenélni, a mostani 16-18 éves fiatalok is szeretnének zenélni, ez természetes. De ha nincs egy ilyen helyi szervező, egy bolond klubtulajdonos, hogy egyrészt zenekarokat hívjon oda, másrészt hogy a helyi fiataloknak is fellépési lehetőséget biztosítson, akkor ez a természetes igény eltűnik és azok a fiatalok valószínűleg soha nem ismerik meg a zenélés örömét. Mert ha egy fiatal zenélni szeretne, akkor az a logikus, hogy az első koncertjei a saját városában legyenek. Ha nincs, aki ezeket a kezdeti lépéseket támogassa, akkor egy idő után az a fiatal abbahagyja az egészet, mert a motivációt a közönség előtti fellépés, a koncert, a nyilvános siker jelenti.   Nagy különbség például az, hogy ma sokkal könnyebben lehet zenéhez hozzájutni, mint 25-30 éve, és egy fiatal gyereknek is könnyebb hangszereket, felszerelést beszerezni, mint nekünk az ő korukban. Ráadásul zenélni tanulni is sokkal könnyebb, rengeteg YouTube-videó, oktatóanyag létezik. Zoli: Igen, ez előny, de hátrány is lehet. Mivel látjuk, hogy például a YouTube-on igen sok fiatal zenész van, akik viszont csak a YouTube-on zenélnek, otthoni környezetben. Ők egy színpadon valószínűleg elvesznének. Az biztos, hogy nekünk 25 évvel ezelőtt nem volt ennyi lehetőségünk, mi loptuk egymástól a tudást, nem nagyon tanított minket senki. Szabi: Viszont nagyobb volt az öröm. Most, hogy elérhető minden egy kéznyújtásnyira, talán nem is tudsz annyira örülni neki. Ez olyan, mint amikor a gyereknek minden játékot megvesznek és egy idő után már semminek nem tud örülni. Emlékszem, én bármit megtettem volna, csak hogy legyen a egy gitárprocesszorom, ezzel álmodtam éjszaka, és komoly áldozatokat hoztunk azért, hogy felszerelésünk legyen. Amikor meglett az első gitárom, egy borzasztó minőségű elektromos gitár, hatvan darab kazettámat adtam oda érte, amit évek alatt gyűjtögettem össze a zsebpénzemből.   Ma pedig a gyerek szülei megvehetik a Gibsont a csemetének 2-3 ezer dollárért, akár első hangszernek... Szabi: Én is kívántam, hogy legyen egy eredeti, amerikai Gibsonom. Volt egy Hohner Les Paul-másolatom, Kolozsváron ez egy legendás gitár volt, a Nimródé volt, gitárosként azzal vette fel az Altar három nagylemezét. És hozzám került a gitár, de nekem az eredetire fájt a fogam. Találtam is egyet Târgoviștén, elmentem érte és megvettem. De még egy hónap után sem találtunk egymásra, pedig játszottam rajta szorgalmasan és győzködtem magam, hogy jó lesz, csak meg kell szoknom. De nem sikerült összebarátkozni, el kellett adnom a hangszert, mert meg sem közelítette annak a másolat Hohnernek az érzését, amit megszerettem. Úgyhogy óvatosan kell kezelni ezt a márkabolondériát. De egyébként igen, ma sokkal könnyebben lehet hangszerhez és felszereléshez jutni, mint amikor mi kezdtük.   Több évtizednyi aktív zenéléssel mögöttetek mit tudnátok tanácsolni a mai tizenéveseknek, akik zenélni akarnak, zenekart alapítani akarnak, hogyan kezdjék, mi a legfontosabb? Hallgassanak sok zenét, vásároljanak felszerelést, gyakoroljanak? Zoli: Értelemszerűen fontos, hogy ha valaki zenélni akar, valamennyire uralja a saját hangszerét, vagyis tanuljon meg zenélni. És nagyon sokat játsszanak együtt, ez a legfőbb titka az egésznek. Szabi: Ha zenekart akarnak, akkor az a legfontosabb, hogy legyenek barátok, alkossanak egy baráti csapatot. Ha jól érzik magukat együtt és szívesen, szeretettel járnak próbákra, akkor csodákra lesznek képesek. Akaraterő is kell, persze, de ez a baráti kapcsolat a legfontosabb szerintem. Hogy működjön a kémia köztük. Zoli: Nálunk is így van, mi Szabival 29 éve játszunk együtt, és egyikünk sem kiemelkedő virtuóz a hangszerén. De nagyon jó a kapcsolat és az összhang köztünk és ez a színpadon nagyon jól hajtja előre a produkciónkat. Az adja az adrenalint, hogy ezekkel a srácokkal együtt zenélünk. Szabi: Ha Zolival a színpadon vagyunk, akkor királyok vagyunk, mert van kémia köztünk. De például én egyedül nem szívesen gitározom egy tábortűz mellett, pedig ismerek vagy ezer dalt és nyilván tudom azt a három-négy-öt akkordot, ami az ilyen tábortűz melletti gitározáshoz szükséges. Szóval mi együtt, zenekarként tudjuk megteremteni azt az igazi jó rock- vagy metal-hangulatot, amiben ott van az öröm, az erő, a büszkeség. És ezt tudnám tanácsolni: hogy a fiatalok is keressék ezt a közösségi érzést, amit egy jól működő zenekar tud adni.   Családos emberek vagytok, gyerekeitek vannak, hogy lehet ezt csinálni a rengeteg koncerttel, hogy az ember hétvégén nincs otthon? Mit szól a család? Támogatnak, eltűrik? Zoli: Én úgy lettem családos, hogy a zenélést a családalapítás előtt is műveltem. Amikor a feleségemmel összekerültünk, mondtam neki is, hogy nekem nagyon fontos a zenélés, ő pedig ezt teljesen elfogadta és most is támogat ebben. Például ha veszek egy újabb hangszert, akkor sincs feszültség, pedig ilyenkor azért szokott morgás lenni otthon, a zenész családjában (nevetés). Igaz, ezek a kiadások nem a családi kasszából történnek, hanem abból, amit a zenéléssel keresek, és ez így is van rendjén. Szabi: Van erről egy zenészvicc: nehogy azon az áron adja el a feleséged a hangszereket, amennyit mondtál neki (nevetés). De az újabb hangszerek, erősítők, hangfalak, effektek beszerzése hozzátartozik a zenészléthez, mert mindig jön valami újabb, jobb és vonzóbb, amit ki kell próbálni. Mi a feleségemmel Párizsban voltunk nászúton, és esküszöm, hogy nem így terveztem meg előre, ott derült ki, hogy a szállodánk utcájában volt Párizs összes zeneboltja. És akkor mondtam a feleségemnek, hogy ne haragudjon, de nekem itt egy kicsit szét kell nézni. Mert muszáj volt na, érted, a vírus…   El tudjátok képzelni, hogy egyszer csak abbahagyjátok a zenélést? Abba lehet-e hagyni egyáltalán? Zoli: Most már rájöttünk, hogy nem lehet. Hacsak egészségügyi okokból nem kényszerülünk arra, hogy abbahagyjuk, folytatni fogjuk. Szabi: Nem lehet nyugdíjba menni a zenélésből. Ha szereted és szívből csinálod, akkor csinálni is fogod, ez ilyen egyszerű. Ha pedig jól csinálod, akkor még az anyagi elismerése is meglesz, de nem ez a legfontosabb, mi sem ezért csináljunk, ahogy korábban mondtam. Mi mindig alig várjuk, hogy zenéljünk, hogy fellépjünk és remélem, hogy nyolcvan évesen Zolival még fogunk zenélni.   Ez végszónak kiváló, el is megyek majd a koncertre! (nevetés)