„A színpadon a legénebb én lehetek és falhatom az életet” – interjú az 8 Light Minutes zenekar énekesével

">Survolaj zenekar alapítója, gitártanár. Nem nehéz arra következtetni, hogy nálatok megszokott dolog volt odahaza a zene, a zenélés.

Az érdekes az, hogy ezen pont a napokban kezdtem el gondolkodni azon, hogy én tulajdonképpen belenőttem a zenébe. S feltevődött bennem a kérdés: vajon akkor most a zene választott engem, vagy én őt? Aztán persze hamar megnyugtattam magam, hogy ez nem így működik. Nyilván pici koromtól megtapasztalhattam azt, hogy milyen a zenészélet, de ez nem tudatosult bennem mostanáig úgy igazán. Odahaza szinte mindig üvöltött valami zene a hangfalakból, s ez valamennyire meg is határozta a későbbiekben azt, hogy én milyen zenei stílust követek. Viszont azért végtelenül hálás vagyok, hogy a szüleim soha nem mondták, hogy nekem „ezt kell” hallgatnom, vagy azt, hogy „ez a jó zene, amaz meg rossz” – hagyták, hogy kialakuljon a saját stílusom és ezt köszönöm a szüleimnek.

Temesváron mindig is nagyon komoly rockzenei szcéna volt, itt alakult meg a Phoenix, a Progresiv TM, a Quo Vadis, az Implant Pentru Refuz vagy a Cargo. És persze édesapád zseniális zenekara, a Survolaj. Fontosnak érezted, hogy ezeknek a „nagy öregeknek” a zenéivel valamilyen szinten megismerkedj? Gondolom, hogy édesapád zenei projektjeit biztosan sokat hallgattad...

Talán nem is fontosnak, hanem sokkal inkább természetesnek éreztem mindezt. Persze hallgattam mindegyik zenekart, melyet említettél és valószínűleg hatással voltak rám, ha nem is tudatosan. Nagyon szeretem amúgy Temesvárt, imádom, hogy idekötött a gyerekkorom, de lévén, hogy mi egy magyar szövegközpontú zenekar vagyunk, elég nagy hátránynak számít, hogy kevés magyar él a városban.

Fel tudod idézni az első zenéhez kötődő emléked?

Hát ha az zenei élménynek számít, hogy babaként pengettem apukám gitárhúrjait, akkor ezt mondanám. De az első alkalom, amikor úgy igazán éreztem, hogy számomra a zene olyan élményt nyújt, ami egyszerűen nem helyettesíthető, az akkor volt, amikor kisiskolásként elkezdtem népdalversenyekre járni és egyre több alkalommal szerepeltem sikeresen. Nem feltétlenül ez érdekelt – s ezt nem szerénykedésből mondom –, inkább csak szükségem volt a külső megerősítésre. Hogy választ kapjak a bennem felmerülő kérdésre: oké, van ez a viszony a zene és köztem, de vajon ez jó is? Vagy egyáltalán mi ez? Aztán tudatosult bennem: ha ez nekem jó, akkor folytatni fogom, csinálom tovább. Majd megalakult a zenekar, ami egy teljesen más megvilágításba helyezte ezt az élményt.

Na igen, elérkeztünk az alapítás körüli időszakhoz. Ha jól tudom, az aktuális zenekarodnak volt egy korábbi verziója is, igaz?

Nagyjából hét éve jött létre a zenekarunk, a mostani 8 Light Minutes, amely a kezdetben Funky Hats néven indult. Ez az apukám által létrehozott, Artsoma nevű zeneiskolában alakult meg, amolyan gyerekzenekarként, már ha egyáltalán van ilyen. Mondjuk szívem szerint én most is inkább gyereknek mondanám magam, de lehet, hogy csak menteni akarom magam a felnőttkortól. Akkor még csak feldolgozásokat játszottunk, de szerintem a mai napig nagyon meghatározza a zenekar működését ez a korszak, és nagyon szerencsések vagyunk, hogy volt terünk, lehetőségünk a szárnybontogatásra. Ekkor tanultunk meg együtt dolgozni, ekkor írtunk az első számunkat, ott alakult ki a próbák rendszeressége is, ekkor ismertük meg egymást sokkal de sokkal jobban, ami szerintem a mai napig élteti, egyben tartja a zenekart. Tényleg nyálasan hangzik, amikor azt mondják, hogy „mi már egy család vagyunk, nem csupán zenekar”, de úgy gondolom, ahhoz, hogy jól együtt tudjunk működni, nagyon jól kell ismerjük egymást kívül-belül, pontosan úgy, mint egy családban. Ezzel igenis tudatosan, következetesen kell foglalkozni, mert legalább annyira fontos, mint a zenei fejlődés. És csomó áldozattal jár ez, nyilván. Amúgy két évvel ezelőtt volt egy gitáros/énekes-tagcsere a bandában, ami teljesen zökkenőmentesen lezajlott – ez a változás is nagyban segítette szerintem azt, hogy tisztábban meghatározzunk az együttes zenei irányultságát.

Említetted, hogy csomó áldozattal jár a zenekarosdi, ráadásul az énekesi teendők mellett a zenekar menedzsmentjével is te foglalkozol. Ez mekkora melót igényel?

A fiúk mind Temesváron élnek, én Budapesten tanulok, de rendszeresen, nagyjából 2-3 hetente hazajárok, hogy tudjunk próbálni. Az áldozathozatalt arra értettem, hogy néha iszonyú mennyiségű logisztikát, tervezést igényel az, hogy össze tudjuk hangolni a próbákat úgy, hogy az mindenkinek oké legyen. Néha érezzük is a rendszertelenség hátrányát, de ezt még tanuljuk kezelni, ahogy még csomó egyebet is. Vagyunk néha lent és vagyunk néha fent is. De ilyen ez. Azt mindenképp fontosnak tartom, hogy mindenki egyformán prioritásként kezelje a zenekart. Ebből indul ki minden. Emellett még anyagi szinten is sok áldozattal jár ez az egész, mert kezdő zenekarként nagyon sokat kell eleinte belefektetni stúdiófelvételekbe, felszerelésbe, néha a koncerttel járó utazásokba s még sorolhatnám. Ez csak később térül meg, ha egyáltalán megtérül. De ha arra gondolok, hogy más szempontból mennyit nyerek én ebből, akkor már tulajdonképpen semmi nem számít áldozatnak.

Meg tudnád fogalmazni, mit nyújt számodra a színpadi jelenlét, a kreatív munka?

Soha nem tudtam ezt pontosan megválaszolni magamnak sem, de talán azért, mert részben úgy érzem, nem is akarom megmagyarázni, hiszen csak ezáltal marad kizárólag az enyém az, amit nekem a zenélés, az éneklés, a dalszövegírás nyújt. Élvezem benne ezt a titok-érzést. Annyiban viszont biztos vagyok, hogy számomra a zene az érzéseim legmélyebb szintű, szabad megélését jelenti. Úgy érzem, a színpadon bárki lehetek, abszolút semmi feszültség nincs bennem ilyenkor, nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások: a legénebb én lehetek és csak úgy falhatom az életet. S még ha néha szar is – mert néha az, mondjuk ki –, hihetetlenül örülök, hogy benne vagyok. Erről még nagyon sokat tudnék mondani, de úgy érzem, itt kell kitennem azt a bizonyos vesszőt, amely után már az a rész következne, ami az én titkom.

A zenekar neve 8 fénypercet jelent, ennyi idő alatt érnek el a Nap sugarai a Földre. Te mikor érezted először, hogy kisütött a nap a zenekar utcájában, hogy „megérkeztetek"? Ezt akár úgy is kérdezhettem volna, melyek voltak azok a nagy pillanatok, amikor azt érezted, „igen, erre vágyam, amikor zenekart alapítottam"?

Szerintem az visz előre egy zenekart, ha soha nem érzi azt, hogy megérkezett. Van egy egészséges elégedetlenkedés is bennünk. Ezt úgy kell érteni, hogy nyilván sokszor gondoljuk azt, hogy „hú, ez mennyire jól szólt, s milyen profik vagyunk”, vagy „na ez volt az eddigi legjobb koncertünk”, de mindig felmerül, hogy lehetett volna jobb is – ez pedig nem hagyja, hogy elbízzuk magunkat. Néha ez le is tudja rombolni az önbizalmunkat, de meg kell találni valahogy ebben is az egyensúlyt. Persze akadtak olyan nagy pillanatok is, melyek mérföldköveknek számítanak a zenekar életében: ilyen volt például az, amikor az udvarhelyi Siculus tehetségkutatóról elhoztuk a fődíjat, vagy amikor 2021-ben megjelent az Ébredj fel című első albumunk, vagy amikor a 30Y előzenekaraként léphettünk fel Pécsett. Ők óriási löketet adtak a zenekarnak, s azóta is mindenfélében számíthatunk rájuk, sőt, ha minden jól megy, a második lemezünket is Pécsett fogjuk felvenni, de ezt még nem szeretném elkiabálni.

2021-ben jelent meg az Ébredj fel című albumotok, mely fele-fele arányban tartalmaz angol és magyar nyelvű dalokat. Tudatos döntés volt ez a kétnyelvűség, vagy egyszerűen így alakult?

Eleinte nem volt tudatos, viszont később – ha jól emlékeszem –, amikor még pontosan egy dal hiányzott az albumról, s összeszámoltuk, hogy hány magyar és angol szám készült el eddig, akkor úgy döntöttünk, hogy tegyünk hozzá még egy angol nyelvűt, hogy legyen meg a fele-fele arány. Ezt azért is alakítottuk így, mert nem csak az itteni kis magyar közösséget akartuk megszólítani, hanem a román közönséget is. Jelenleg viszont már letisztult bennem, hogy a magyar nyelvű dalszövegek írását sokkal inkább magaménak érzem, így a következő albumon ez az arány változni fog.

Érintettük korábban, hogy a zenekar menedzsmentjét is bevállaltad. Milyen célokat szeretnétek kipipálni a zenekarral az elkövetkezőkben? Mit gondolsz, inkább a magyar piac fele érdemes „kacsingatni”, vagy egyszerre a hazai pályán és a határon túl is terjeszkednétek?

Jelenleg a legfőbb cél a második albumunk elkészítése, erre akarunk most fókuszálni. Szeretünk itthon zenélni, de az igazság az, hogy úgy éreztük, Magyarországon és Székelyföldön jobban értik, jobban érzik a zenénket, de ez lehet, hogy nagyrészt a nyelvi behatároltság miatt van.

Otthon kezdtük, fejezzük be otthon. Láttam, hogy édesapáddal közösen is készítettetek néhány duett-videót. Tervezed egyébként, hogy egyszer majd közösen is rögzítetek közös dalokat stúdiókörülmények közt, vagy egy nagylemezt is akár?

Hát csodás lenne, ha megvalósulhatna egy ilyen, én nagyon szeretném, s már volt is szó ilyesmiről. De egyelőre nem szerepel a konkrét tervek közt. Főként az időhiány miatt van ez így, de persze tudom, hogy bármi megvalósulhat, ha igazán szeretném. Most viszont a második 8 Light Minutes-album elkészítése az első számú prioritás, erre nagyon rá vagyok pörögve, aztán meglátjuk, mi lesz később. Az biztos, hogy még fogok apukámmal is zenélgetni, s majd egyszer remélem sikerül megvalósítanom legalább a felét azoknak a zenei ötleteknek/együttműködési projekteknek, melyek a fejemben már megszülettek.