„A slam inkább Petőfi, a vers inkább Arany” – interjú André Ferenc költővel

André Ferenc volt erdélyi slambajnok, Horváth Benji mellett ő a Beatwándor nevű audiovizuális költészeti formáció másik tagja, de a nemrég megjelent második, Kepler horoszkópírás közben letér a pályájáról című verseskötete kapcsán is ismerős lehet a neve, hiszen több erdélyi városban is bemutatták a közelmúltban. Nemrég vette át a versrovat szerkesztését Kovács András Ferenctől a marosvásárhelyi Látó irodalmi folyóiratnál, akinek bele akar nőni a kalapjába. Hol marad le a szójáték a verstől, miért szereti a problémás erdélyi létezést, mi a tüzes istennyila az a metamodern, miért exhibicionista Kolozsvár és neurotikus Budapest, mi köze Petőfinek a slam poetryhez – többek között erről beszélgettünk vele.

Aki ismer, tudja rólad, hogy ontod a szóvicceket, szójátékokat. Hol ér véget a szójáték, hol kezdődik a vers? Milyen a jó vers számodra?

Hát igen, én már csak ilyen nyelvetemült vagyok. Abban rátapintottál a lényegre, hogy a szójáték és a vers közös tőről fakadnak: egy szójáték önmagában nem tud igazán hatni, meg kell neki teremteni a kontextust, az értelmezési mezők egymásba csúsztatását. Márpedig a jó költészet is valami ilyesmit kéne műveljen: megtalálja a nyelvben azon jelentéseket, amelyek első ránézésre rejtve maradnak, azokat felfedje és felrajzolja az összefüggések eredeti hálóját. Akkor tetszik egy mű, ha van benne humor. És humor alatt nem a vicceskedést értem, nem az a cél, hogy feltétlenül nevessek olvasás közben. A humor számomra inkább az a látásmód, ami létrehoz egy olvasói elvárást, aztán fogja magát és teljesen ellene megy, kifordítja, átkontextualizálja azt. Valami olyat láttat, gondoltat el velem, amit addig, magamtól nem. Lehet valaki úgy kiváló költő, hogy nem ért a szójátékokhoz, elvégre az a nyelvi működés nagyon sajátos szelete. Viszont akinek kiváló érzéke van a szójátékokhoz, abban kell lappangjon valami költői érzék. De itt kimondottan a szofisztikált, jól eltalált, igazán leleményesnek nevezhető nyelvi humor művelőit értem, a szójáték, ha szar, akkor szar, nincs mese.

Miben látod az erdélyi irodalom (ezen belül a líra) sajátosságát az összmagyar irodalmon belül?

Régi kérdés, eddig sem sikerült senkinek kielégítően megválaszolni, én sem fogom. Ehhez eleve meg kéne határozni, mi az erdélyi irodalom, ami önmagában lehetetlen vállalkozás. Az is nehéz ebben, hogy nem lehetek biztos, az egyes erdélyi szerzők mennyire táplálkoznak az erdélyi identitásukból, és mennyire az identitásaik egyéb komponenseiből. Ráadásul erdélyi szerzők is vannak bőven, sokan sokfélék, mindenféle generációkból. Na meg az is komplex filológiai munka volna, hogy felmérjem, mi a közös teszem azt, Markó Béla, László Noémi, Sánta Miriám és mondjuk Ferencz-Nagy Zoltán verseiben.

Mindenesetre az feltűnő, hogy az erdélyi költészetben fokozottabban van jelen a zeneiség, a szöveg akusztikájára való odafigyelés, mint más irányzatokban. Ugyanakkor szintén látványos, bár ez nem csak az erdélyi költőkre jellemző, de itt mindenképp feltűnően, a népies-mágikus motívumokhoz való visszafordulás – és ez főképp a fiatal alkotóknál. Ez magyarázható egyfelől a Hervay Gizella költészetéből való inspirációval is, de azért ez ennél jóval összetettebb. Megfigyelhető úgy az oralitás hatása, mint egyéb népek kultúrájából való merítkezés egyaránt érzékelhető. Például Sánta Miriám, Biró Sára, Burján Kinga, Ferencz-Nagy Zoltán, Fancsali Kinga, Serestély Zalán, Kali Ágnes vagy Lázár Kinga költészetében mind jelen van a természeti, mitológiai, biblikus vagy mágikus motívumok egyfajta konstellációja, de roppant izgalmas, hogy mind másféleképp nyúlnak ezekhez, ahogy ki alanyisággal ötvözi, ki az urbánus terekkel olvasztja össze, ki a tárgyiasság felé mozdítja el ezt közben, mégis mintha sok, hasonló kérdésre adnának különböző válaszokat.

Teszem azt, Kali Ágnes a vallomásosság és autoreferencialitás egyik legizgalmasabb képviselője, Sánta Miriám viszont egy sokkal kimértebb, hermetikusabb beszédmódot folytat, miközben ő sem oldódik fel az objektív nézőpontban, iróniája pedig külön eredetivé teszi megszólalását. Ferencz-Nagy Zoltán pedig a természeti-ökopoétikai kérdéseket ötvözi a közéleti, társadalmi közérzetekkel, tárgyias távolságtartással és autentikus humorral, ezzel pedig Szálinger Balázs költészetéhez kapcsolódik, izgalmas csavarral folyatva azt. Ugyanakkor elég erős az élőbeszédszerűség stilizálása valamint az (ön)irónia másoknál is, például Horváth Benji, Fischer Boti, Kulcsár Árpád vagy épp a te költészetedben is – de ezek a poétikák is legalább annyira különböznek, mint amennyire hasonlítanak. Nagy Zalán pedig a posztvallomásosság képiségével dolgozik, rendkívül termékeny módon járja be az urbánus terek elidegenítő labirintusait, néhol végletesen konkrét, máskor finoman allegorikus képalkotással.

És akkor sorra vehetném a rangidős szerzőket is, Fekete Vincétől Király Lászlóig, de valahol többségükre jellemző egy áradóbb, terjengősebb megszólalás – mintha az erdélyi líra pontosabban, alaposabban akarna magyarázni, mintha félne, hogy nem értik meg a mondanivalóját. A versek zeneisége és az erős metaforikusság is kiemelhető. Ugyanakkor a közéleti-közérzeti jelleg is elég erősen jelen van, és az erdélyi közérzet nyilván másabb, mint az anyaországi. Aztán még biztosan lehetne találni még milliárd apró különbséget, de ez már irodalomtörténészi tudást igényelne, amihez sajnos én kevés vagyok.

Benjitől már megkérdeztem, de a Címtelen föld antológia másik szerkesztőjeként tőled is megkérdezem: mi az a metamodern? 

Még egy lehetetlen kérés: mai napig viták vannak arról, hogy pontosan mit értünk modern vagy épp posztmodern alatt, hol kezdődött az egyik, hol ért véget a másik, pontosan mi fér bele és mi ami már nem. És ezekről hosszú, részletes esszékben is nehéz kellő alapossággal tárgyalni, röviden, leegyszerűsítve pedig még nehezebb. Főleg, ha az ember nem folyamatában helyezi el, csak így, önmagában próbál egy adott kor alatt. De lényegében, tömören: a metamodern egy olyan történelmi kor, amely a posztmodern kort követi (az pedig, mint a neve is mutatja, a modern kor utódja). A metamodern kor napjaink tapasztalatát, közérzetét, értékrendjét jelenti. Magába foglalja mindazokat a törekvéseket, társadalmi, filozófiai és közéleti problémákat, amelyek az elmúlt egy-két évtizedben alakultak és alakították a világot. Szimbolikusan 2001. szeptember 11. a kezdeti dátuma, de nyilván ez egy folyamat része, mintsem hirtelen változás lenne. A modern kor fő, szimbolikus médiuma a rádió volt, a posztmoderné a televízió, a metamoderné az internet. A posztmodern elméletírók fő művei többnyire ’68-’90 között születtek. Foucault, Derrida, Gadamer, Baudrillard, Barthes és társaik ekkor írták korszakalkotó, paradigmaváltó esszéiket. És bár ezek roppant izgalmas és releváns jelenségeket járnak körül, kérdésfelvetéseik és meglátásaik nem tudnak kimerítően választ adni napjaink történéseire. Az, hogy a televízió miként befolyásolta a tömegek közízlését és gondolkodását, az teljesen más hierarchia mentén működött, mint az internet. Mindenesetre napjaink embere más kérdésekkel, más problémákkal kell megküzdjön. A klímakatasztrófa, a politikai közbeszéd radikalizálódása, a poszthumán perspektívák, a mesterséges intelligencia nem így voltak relevánsak a nyolcvanas évek végén.

Azt hiszem, úgy igazán egyetlen történelmi kort sem könnyű elmagyarázni a maga teljességében, hiszen sohasem egyetlen koherens narratíva uralkodott, hanem mindig különböző közérzetek, nézetek, értékrendek uralkodtak. Talán abban lehet mégis magyarázni, hogy melyek azok társadalmilag olyan kiterjedt érzelmi struktúrák, melyek globálisan kihatnak, befolyásolják az emberek közérzetét, világnézetét. Minden történelmi kornak megvannak a legfőbb kérdései, problémái és közérzetei. Megvolt a romantikának, megvolt a modernitásnak, meg a posztmodernnek is. Viszont azok a kérdések, közérzetek, amelyek a posztmodern kor (hatvanas évek végétől a kilencvenes évek végéig, saccperkábé, nyilván nem szigorúan rögzített határvonalakkal) emberét nagy mértékben befolyásolták, azok napjainkra jelentősen átalakultak – a világ változásaival együtt. Ha a modernitás, a XX. század elejének emberét a racionalitásba, tudományba vetett hit jellemezte, az az elképzelés, hogy a tudomány révén az emberiség a legjobb irányba halad és előbb-utóbb elérjünk valamiféle utopisztikus, ideális társadalomhoz, a posztmodern korra kifogyott. Ekkor következett a nagy narratívákba vetett hit megbomlása, az elképzelés, miszerint nincs több történet, minden csak töredék, a racionalitás megbukott, a tudomány objektivitása az atomfegyver kifejlesztését tette lehetővé, ami nem egészen az emberiség javára van. Amikor minden a kommentár kommentárjának kommentárja, mint dekonstruálható, minden lebontható, jött a szubjektív fordulat: nincs objektív igazság, minden befogadóban szubjektív kapcsolódási pontok mentén képződik meg az adott részigazság, nincs abszolút középpont, minden relatív, stb. Azaz rohadt komplexszé lett a világ köröttünk. A metamodern kor (a kétezres évektől kb.) az az új közérzet, amely már nem elégszik meg azzal a válasszal, hogy minden úgyis eredendően hibás, téves és kikezdhető, hanem muszáj hinni valamiben, ami magyarázza azt, hogy miért és hogyan működik a világ, miközben nem lehet már azzal az őszinte elköteleződéssel csinálni ezt, mint a második világháború előtt.

Mi számodra az erdélyiség?

Nekem a kultúrák közti rugalmasságot, sőt, egyetlen kultúrának különböző regiszterei közötti átjárást jelenti elsősorban. Mert másképp, más magyar identitással vagyok jelen Budapesten, mint mondjuk Kézdivásárhelyen. Jelenti azt, hogy folyamatosan reflektálnom kell arra, hogy amit mondok, azt a másik nem érti: nem érti a tájszólásom sajátos szavait, nem érti az utalásaim, nem érti a nyelvem. Hogy nekem mindenképp kell ismernem a többséget, hogy eligazodjak ebben a világban – és ez fordítva nincs így. Jelenti azt, hogy egy kétórás fellépésért néha 14 órát kell vonatozzak Budapestre, majd ugyanennyit haza. Azt is jelenti, hogy kevésbé hiszek a magától értetődőségben, alapból feltételezem azt, hogy különbség van köztem és a másik között. És főleg azt, hogy ez a különbség kíváncsivá tesz, a másságból tanulni tudok, nem összemérni kell ezeket az eltéréseket, hanem megosztani. Jelenti azt is, hogy otthon vagyok az otthontalanságban. Bonyolult, rétegzett, problémás. Szeretem.

Éltél már Csíkszeredában, Kolozsváron, Budapesten és Marosvásárhelyen is. Mennyire másak ezek a városok az ott élő emberek viselkedését, mindennapjait tekintve?

Az van, hogy én is más voltam, hiszen más-más koromban éltem ezekben a városokban. Minden városnak ott van a fizikai valósága: az utcák, az épületek, a köztisztaság, a rendezettség foka, stb. Ugyanakkor ott van a szellemi része: a városban élő emberek összessége, a lakosság közösségi hozzáállása. És ott van az, hogy minden várost az én kis, szubjektív szűrőmön keresztül ismerek, azon emberek révén, akikkel onnan kapcsolatom volt. De azért mégis vannak a városoknak személyisége valamiképp. Csíkszeredában szeretem, hogy egyszerre nyugodt és kíváncsi, azt érzem, hogy nem szokása túl nagyot álmodni, inkább biztosabb célokat tűz ki, de azokat igyekszik megvalósítani. Mindenképp fejlődik, egyre rugalmasabbnak érzem. Kolozsváron az egyetemek miatt ott van a szellemi közösség is, ami miatt szüntelenül nyüzsög, tenni és szerepelni akar, sokszor rendkívül érzékeny és figyelmes, de képes elképesztően öntelt és arrogáns lenni. Szívesen meghív egy-egy sörre, de azért rendre fel is emlegeti ezt. Budapest gyönyörű és ijesztő. Neurotikus város. Néha elképesztően magasan pörög, összeszedi magát, és akkorát megy, hogy a világ a csodájára jár, máskor pedig napokra szétesik és kétes hírű klubokban tér magához egy kiégett hangfal mögött. Mindig örül, mikor megérkezel, tárt karokkal vár, megkérdi, mit kérsz, de aztán perceken belül megfeledkezik rólad és te csak ülsz és nem jön a kávé – csak jóval később, mikor már teljesen kihűlt. Marosvásárhely szintén szerethető város, de néha Tourette-szindrómásan tikkel: túl kimondja, amit gondol. Bár jól öltözik, ízlésére sokat ad és a véleményére is érdemes figyelni, viszont néha, ha közel hajolsz, érzed, hogy kissé csíp a verejtéke. Mindenesetre, sokat és jól tud mesélni, büszke magára – néha túlzottan is, de van is mire. Teszi a dolgát. Szóval ők négyen fura egy társaság, de azért mind lehet szeretni őket, bár egy asztalnál csak rövid ideig bírnák együtt, a harmadik sör után már fokozódna köztük a feszültség. És ha egymásnak esnek, nem tudom, kivel tartanék.

A tehetséggondozásban is elég nagy tapasztalatod van, sok líra-, illetve slam műhelymunkát vezetsz. A mostani pályakezdők számára mi a jó irodalom, hogyan tolódtak el a hangsúlyok mondjuk a te indulásod időszakához képest? Merre tart az irodalom?

Nemrég zsűriztem a Csíkszeredai Könyvvásár diákoknak szóló irodalmi pályázatát, Biró Mónival és Kürti Andival közösen. Eleinte úgy voltam, hogy ha 4-5 díjazható mű kerül, akkor már érdemes volt tölteni az időt. Erre fel annyi izgalmas, kreatív, jól kitalált szöveg érkezett, hogy végül a shortlistbe 30 szöveget válogattunk és csak a jóérzés miatt álltunk meg itt. Utána meg piszokul nehéz volt dönteni a legjobb mellett, túl sokat díjaztam volna szívem szerint. A pályázatra rövid volt a határidő, még így is sok anyag érkezett. Szóval nem féltem én az irodalmat, azt látom, hogy a fiatalok közül sokan írnak és olvasnak, minőségi utánpótlásból nincs hiány.

Szóval az irodalmi intézményekkel van gond bőven, következetes kultúrpolitika hiányában, de maga az irodalom, az tart, amerre sikerül neki. Befolyásolják trendek, tendenciák, közérzetek, gazdasági tényezők. A tárgyias mondatlíra háttérbe szorul, egyre több a mitologikus (akár keresztény, akár görög, akár egyéb kultúrák mitológiáját feldolgozó) referencia, melyet mégis átitat a személyesség. Van bőven politikai és közéleti szerepvállalás, feminizmus és identitáskérdés, de akad azért humor és játék néhányuknál. De jó irányba, legalábbis valamerre tart, azt, hogy jó vagy rossz, majd az olvasók, a kritika és az utókor eldönti. De jelenleg rengeteg fiatal tehetséges, kötet előtti alkotó van, Erdélyből már soroltam sokakat korábban, de Magyarországon is kíváncsian követem többek között László Liza, Szamosvári Bence, Endrey-Nagy Ágoston, Szűcs Anna Emília, Bodor Emese vagy Kósa Eszter költészetét, prózában Biró Zsombor Aurél első könyvét várom már nagyon. Egyáltalán nem kínos a felhozatal.

Mi a különbség a slam poetry és a „hagyományos” vers között? Hol találkoznak a műfajok, mi az ami elválasztja őket?

Reméltem, megúszom ezt a kérdést. Nem nagy truváj: a slam poetry egy előadott szöveg, élőben és azonnal kell hasson – ilyen értelemben pedig a szónoklathoz áll a legközelebb. A „hagyományos” vers pedig többszöri olvasásra, alaposabb elmélázásra van kitalálva. Van slam, ami működik leírva, van vers, ami jól működik előadva, de többnyire különböző befogadói élményt igényelnek. Martin Luther King legendás szónoklata is másképp hatott volna, ha szórólapokon terjesztgetik, hogy neki van egy álma: kellett a jelenlét, az előadásmód, a kontextus. De akár a színházzal is köthető a slam: egy jó dráma lehet, hogy olvasva nem igazán hat, de színpadon elképesztő ereje van, míg a másik szöveg papíron roppant izgalmas, de ha színre viszik, halálra van ítélve. Hogy hol húzódik a pontos határ a „vers” és „slam” között, azt mindenki találja meg magának, de a vers az elsősorban személyes élmény, a slam közösségi. Az írott vers megengedi, hogy komplex utalások, visszacsatolások tarkítsák, lehet tömör és hermetikus, mert az olvasónak van lehetősége megállni, elmélázni, újra és újra elolvasni, úgy menni egyre mélyebbre. A slam poetry pedig első hallásra kell hasson – de ez nem jelenti azt, hogy könnyebb vagy felületesebb: az egyszerűség legalább olyan nehéz. A slam inkább Petőfi, a vers inkább Arany. Én mindkettőt szeretem, ha jó. Csak mindkettő elég ritkán jó igazán.

Az első kötetedben egy egész ciklust szenteltél a telefonos billentyűzet T9-es szótára által „megtámogatott” verseknek. A jövőben a ChatGPT-vel közösen írt szerzeményekre is számíthatunk tőled? Mit gondolsz amúgy a mesterséges intelligenciáról, mennyire jelent veszélyt?

Nem kizárt, hogy tesztelni fogom a ChatGPT-ben rejlő lírai lehetőségeket, azonban egyelőre még nem volt olyan ötletem, amit kellően termékenynek és eredetinek gondolok, szóval ez még várat magára. A mesterséges intelligencia sem önmagában veszélyes, hanem amiatt, hogy mire használják. Amerikában már történtek olyan csalások, hogy valakit felhívott egy hozzátartozója, hogy nagy bajban van, ezért gyorsan utaljanak pénzt. Persze, csupán mesterséges intelligencia utánozta le a hangjukat – ezért javasolják, hogy az embereknek legyen egy safe wordjük az ilyen esetekre. A deep fake videók is egyre jobbak és jobbak, szóval hamarosan tényleg nehéz lesz hinni a szemünknek. Szóval igen, van okunk félelemre, mert elképesztően erős eszköz, akár akárcsak az atomenergia, szóval nagyon nem mindegy kinek a kezében van és milyen módon használja fel. Viszont igyekszem nem pánikolni, mert tenni ellene úgysem tudok.

Tud-e szerinted a jövőben az AI értékelhető irodalmi szövegeket létrehozni?

Simán tud, nem ez a kérdés. Az, hogy a fotográfia képes élethűbben bemutatni a valóságot, mint a festészet, az még nem jelentette a képzőművészet halálát. Gyönyörű ékszereket lehet rendelni emagról, mégis a kézzel készített bizsuknak nagy keresete van. Lesznek mesterséges intelligencia által is létrehozott műalkotások, biztosan, de én hiszem, hogy az ember megtalálja, hogy miképp tud valami pluszt belevinni és épp ezért nekünk is lesz igényünk az emberi jelenlétre a művekben. Nem félek attól, hogy az AI venné el a művészetet előlünk. És ha mégis az lesz, hogy olyan jó verseket és regényeket fog írni, hogy az embernek már nincs esélye sem versenyezni vele, akkor meg már rég annyi egyéb problémát is fog ez jelenteni, hogy nem emiatt kell majd elsősorban aggódnunk.

Nemrég jelent meg a második versesköteted, ami mintegy öt évig íródott. A prózával nem is kacérkodsz?

Egyelőre nem. Még nem találtam meg azt a történetet, amit el kell mesélnem, és csak azért, hogy legyen sortól sorig kiírva a szöveg, nem látom értelmét. Mint minden valamirevaló költőben, bennem is megfordult már néha a gondolat, de még egyelőre távol áll attól, hogy megvalósuljon. Amíg nem tudok olyan minőségű prózát csinálni, mint Visky András, Tompa Andrea vagy Vida Gábor, addig nem érdemes pazarolnom a papírt.

Nemrég vetted át a Látó versrovatának szerkesztését Kovács András Ferenctől. Mennyire láttál bele eddig a munkába? Mekkora felelősséggel jár egy ilyen feladat?

Bár korábban volt tapasztalatom szerkesztőségi munkáról a Helikonnál, azért most ez teljesen más, hiszen a Látónál a versekkel van lehetőségem foglalkozni. Egyelőre még csak kóstolgatok a munkába, mert épp egy turné kellős közepén voltam, amikor sikerült. Feladatnak mindenképp nagy, és igyekszem KAF kalapjába belenőni. Komolyan akarom venni a szerkesztői munkát, mert csak azért, hogy versek jelenjenek meg nyomtatásban, nincs amiért tölteni az időt. Szerzőkkel aktív párbeszéd, műhelymunka, tehetséggondozás továbbra is a fő céljaim.

Mik a legközelebbi tervek?

Mindenekelőtt megírni a doktori disszertációm, régóta szenvedi a halogatásomat. Továbbá tervezek egyre nagyobb gőzzel nekiállni a versszerkesztői munkának, folytatni az irodalomszervezői tevékenységemet és közben azért több figyelmet fordítani a kapcsolatomra, magamra, a pihenésre. Szóval nagyjából olyan az életem, mint bárki másnak.