„A rockzene hitet ad, megvigasztal, felvidít, és sosem fog meghalni” – Rozsonits Tamással beszélgettünk

Rozsonits „Rózsi” Tamás 1977-ben kezdte zenei pályafutását, dobosként 1982-től az Erdélyben is igen népszerű soproni Moby Dick zenekarban vált ismertté, amely 1990-ben kiadta az első magyar thrash metal-lemezt, majd a második és harmadik albumával a csúcsra is vitte Magyarországon a műfajt. A zenekar első három, legsikeresebb nagylemeze után Rozsonits kilépett a Moby Dickből, de máig a zene környékén maradt újságíróként és szakíróként. 2008-ban jelent meg első kötete a Hobo Blues Band történetéről Az út vadabb felén címmel. Társszerzője Schuster Lóránt, a legendás P. Mobil zenekarvezetője két önéletrajzi könyvének, a Kaptafának (2015) és a Csiriznek (2019). Több rockzenei témájú kötet társszerzője, rengeteg rockzenei témájú cikket és tanulmányt írt, volt rockzenei rádió vezetője, jelenleg a magyar könnyűzene oktatásával és történelmének felkutatásával és feldogozásával foglalkozó Beatkorszak-projekt munkatársa, a Hangőr Egyesület elnöke, zenei témájú kiállítások, konferenciák szervezője. A magyar beat- és rocktörténet egyik legavatottabb ismerője és szakembere. Rozsonits Tamással a nemrég Kolozsváron rendezett Beatkorszak szabadegyetem című rendezvény előtt ültünk le beszélgetni.   Állítólag a rocktörténet legjobb sztorijait soha nem lehet megírni. Igaz ez? Abszolút így van, sokszor beszélgetünk erről zenészekkel és rockrajongókkal is, hogy vannak olyan történetek, amelyek csak azokra tartoznak, akik ezt átélték. Egyrészt a külvilág számára ezek a sztorik nem is annyira fontosak vagy nem is annyira viccesek, másrészt pedig vannak olyan történetek, amelyek mondjuk a zenészek családtagjaira nézve sértőek vagy bántóak lehetnek. Úgyhogy jobb ezekről csak belterjesen, egymás között sztorizgatni, ha néha találkozunk. A legjobb sztorik tényleg fejben maradnak.   De majd évtizedek múlva, ha egy zenetörténész előbányássza majd ezeket a sztorikat, minden bizonnyal árnyalhatják a rocktörténetet. Vagy akkor már esetleg nem lesz honnan előbányászni… A pletyka vagy bulvár jellegű dolgok valószínűleg nem tesznek hozzá vagy vesznek el érdemben bármit a rocktörténetből. Az már inkább, hogy egy zenekar működtetése, pláne a régi rendszerben lényegében gazdasági bűncselekmények sorozata volt: hangszereket, felszerelést kellett becsempészni az országba, valutát kellett illegálisan vásárolni és ilyesmik. De az azóta eltelt idő alatt ezek a dolgok elévültek, meg aztán mindenki ezt csinálta, mert másképp nem lehetett. Úgyhogy ezek a dolgok fontosak és a Hangfoglaló program, valamint a mi egyesületünk, a Hangőr Egyesület is éppen azért jött létre, hogy ezeket a rockzenei hagyományokat felkutassa, ápolja és megőrizze. Van például egy oral history sorozatunk, amelyben megkeresünk embereket, akik rendkívül sokat tettek azért, hogy ez a műfaj egyáltalán meggyökerezzen és működjön Magyarországon. Ők az idősebb generációhoz tartoznak és sajnos már egyre kevesebben vannak köztünk. Velük hosszú mélyinterjúkat készítünk, amelyek kötetben is megjelennek, most már a hatodik ilyen kötetnél tartunk. Én is jó pár ilyen interjút készítettem, és sajnos az akkori interjúalanyaim közül már jó páran eltávoztak. Most legutóbb például a Bokor Tibor, a Color együttes basszusgitáros-énekese, akivel az élete utolsó magyarországi interjúját én készítettem, ő Amerikában élt, és tavaly hunyt el.   Reneszánszát éli jelenleg a rockirodalom, rengeteg visszaemlékezés, memoár, élettörténet születik, és nem csak nemzetközi szinten, amerikai, angol színtéren (ezeket hála Istennek lefordítják magyarra is), hanem magyar területen is. A Cartaphilus kiadónak volt egy nagy zenei sorozata, aztán a Helikonnak, de más kiadóknak is. Mi az oka ennek a nagy népszerűségnek? Most lett történelmi perspektíva hozzá, vagy pedig mostanra lett ennek a témának vásárlóképes piaca, felnőtt olvasóközönsége, aki szívesen nosztalgiázik vagy rakja rendbe a fejében az évtizedekkel ezelőtt történteket? Ez egy összetett kérdés, de lényegében meg is válaszoltad, pontosan ezek az okai. Egyrészt a zenészek olyan életkorba kerültek, hogy talán már kevesebbet koncerteznek és az ember minél idősebb, annál inkább eléri a nosztalgia. Az is nagyon nagy húzóerő, hogy jó pár zenész megjelenteti az önéletrajzát – vagy saját maga írja, mint Presser Gábor, vagy pedig bevon szerzőtársakat, a többiek pedig kedvet kapnak. Hú, X. Y.-nak van könyve, hát akkor nekem is legyen, mondják. És akkor így születnek kötetek, egyre több és több, hála Istennek. Így a nagy történelmi kirakós darabjai a helyükre kerülnek a végén pedig kirajzolódik egy kép, amiből abszolút meg lehet ismerni a magyar vagy az egyetemes rockzene történetét. Én azokat a könyveket szeretem, amelyeket a szerzők saját maguk írnak. Bár én is közreműködtem például a Schuster Lóránt önéletrajzi könyveinek megírásában, kettőt is én írtam a Lóránttal közösen, de számtalan olyan könyv van, ami a szerző saját tollából származik és ezek a legjobbak. Ilyenkor előkerülnek a cipősdobozban rejtegetett fényképek és egészen értékes kincsekre lehet így bukkanni, mivel az olvasó nagyon szeretné látni is mindazt, amiről a főhőse beszél. A másik szempont pedig, amit említettél, a közönség, a tartalomfogyasztó oldal. Így van, ahogy mondtad: az olvasók is abban a korban vannak, hogy több pénzük van, mint tizenéves rockrajongóként, és megvásárolhatják ezeket a könyveket. Meg aztán az emberben él egy olyan vágy, hogy szeretne minél többet tudni azokról, akiket szeret, akikért rajong. Ezzel én is így vagyok: tizennégy éves korom óta rockrajongó vagyok, így is maradok, amíg élek, és én is szeretnék mindent tudni a sztárjaimról és a kedvenceimről, mert az embert hajtja a kíváncsiság. Nem intimitásokra gondolok, hanem arra, hogy nyilván szeretném tudni, hogy a kedvenceim mitől lettek olyanok, amilyenek. Mert például én is miattuk lettem olyan, amilyen.   Rockzenészek szokták mondani, hogy a This is Spinal Tap című, vígjátékként eladott film tulajdonképpen a valóságról szól, nem kell rajta röhögni és minden zenésznek meg kell néznie, hogy tanuljon belőle. De van néhány nagy alapmű a rockirodalomban, Lemmy, Ozzy, Keith Richards életrajzai vagy a Led Zeppelin-könyvek, de említhetnénk pl. a HBB-könyvedet vagy a Schuster Lóránttal közösen írottakat is – mennyire olvashatók ezek akár tankönyvként is például gyakorló, aktív zenészek számára? Receptként, hogy miként kell, vagy miként nem kell csinálni a dolgokat? Megint rátapintottál a lényegre, mivel míg a Kaptafa inkább önéletrajzi jellegű könyv, a Csiriz a Lóránt szándéka szerint pontosan egy ilyen nem hivatalos tankönyvként, sorvezetőként is szolgálhat, amelyben ő elmondja a saját példáján okulva, hogy ők a P. Mobillal ezt hogy csinálták, és aki kedvet érez ahhoz, hogy az ő nyomdokaiba lépjen, akkor elolvassa, mert a könyvben már le van írva, hogy ezeket a dolgokat hogyan kellene vagy nem kellene csinálni.   Igen, részletesen le vannak írva a nehézségek, a küszködések, a pálya buktatói… Nyilván az az időszak, amikor Schusterék a P. Mobilt elkezdték és működtek, egy másik világ volt, a maitól azért jelentősen különböző politikai és gazdasági közeg. De önmagáért beszél, hogy Lóránt azóta is, több mint ötven éve sikeresen vezeti a P. Mobilt. Kapott is egy nagyon magas rangú kitüntetést (a Magyar Gazdaságért díjat 2016-ban – szerk.), hogy egy gazdasági vállalkozást ilyen sikerre vitt és működtet továbbra is. Úgyhogy szerintem akit ez mélyebben érdekel, nagyon sok információt tud meríteni ebből a könyvből.

Frenreisz Károly, Rozsonits Tamás, Révész Sándor.

  Szerinted mi az, amit a nemzetközi rocktörténetben még nem írtak meg, de fontos lenne? És maradt-e még ilyesmi a magyar rockzenében? Például magyar vonatkozásban igen fontos lenne, ha születhetne egy átfogó és alapos munka, ami feldolgozná a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) működését, hogy meg lehessen tudni azt, hogy adott évben, hónapban vagy napon milyen hanglemezek jelentek meg, milyen példányszámban. Külföldön sok ilyen munka van és ezekből rendkívül érdekes információkhoz lehet jutni. Például ha A fejek forradalma című Beatles-könyvre gondolsz (magyarul is megjelent – szerk.), abban az összes dalnak a keletkezéséről részletesen ír a szerző. Meg lehet tudni, hogy mikor, melyik stúdióban, hány óra hány perckor melyik zenész milyen hangszeren játszott, kik voltak a vendégei és így tovább. Én például arra is kíváncsi lennék – egy Motörhead-lemezen láttam ilyesmit –, hogy lemezfelvétel közben hány liter whisky és hány karton cigaretta fogyott el, hányszor kerültek detoxba, meg ilyesmik, mert ezek szerintem fontos információk annak a lemeznek az elkészülésével kapcsolatban. Tehát az MHV archívumába nagyon jó lenne kutatni. Mert nyilván egy lemezborítóhoz sokkal több fotó vagy grafika készült, mint amennyi aztán megjelent, meg van egy sor fontos információ, például a párosító lapon, amelyen a hangfelvétel körülményeit abszolút részletességgel leírják. Én például nagyon szívesen végeznék egy ilyen kutatómunkát, mert hiánypótló lenne és engem ezek a dolgok érdekelnének a legjobban. Említetted a fesztiválokat is. Én megmondom őszintén, utálom a fesztiválokat. Gyakorló zenészként is rühelltem, amikor mondjuk egy tíz előadós fesztiválon kellett egymás után játszani, és várni kellett, hogy mikor kerülünk színpadra, Ilyenkor az emberben már benne volt a stenker, már szerettél volna színpadra állni, de az előző zenekar bénán pakolt le, tehát nem tudod a te cuccaidat időben felrakni. A közönség is elfáradt, és a körülmények sem voltak mindenhol jók – volt, ahol a büfé, a vécé, vagy a merch-árusítás sem volt megfelelő. Ráadásul az utóbbi időben láthatjuk, hogy a jómódú rétegnek csinálják a fesztiválokat. Sokáig éltem Sopronban, ott rendezték évekig a Volt Fesztivált. A kezdetekkor még a Sportcentrum adott otthont az első két Volt Fesztiválnak, aztán a kempingbe került, ahol a végén már elképesztő áron adták nem csak a jegyeket, hanem az élelmiszereket és az italokat is. Azok, akik igazából szeretik a rockzenét és értik, hogy mi az, nem tudtak ilyen helyekre eljutni, mert nem bírták megfizetni. Az nem rocker az én szememben, aki mondjuk a 365 napból 330-at az idióta főnöke parancsait teljesítve robotol, majd elmegy három ilyen nagy fesztiválra a kurva jó (lehetőleg céges) autójával, leveti a márkás ruháját, fölveszi a mesterségesen megtépett farmert, bemegy, issza az osztályon felüli árú whiskyket, eszét vesztve ugrál a Tankcsapdára meg azzal a lendülettel a Halott Pénzre és azt hiszi, hogy ő most szabad és rocker. Hát lófaszt! Nem az. Rabszolga és az is marad!   Nemzetközi szinten is működik gőzerővel a rocksajtó, de itt van magyarul is például a Beatkorszak-projekt, vagy korábban volt a Best Of Rock FM, a Mobil Rádió Budapest, működik a Rockinform, a Shockmagazin, a Lángoló Gitárok, a Hammerworld magazin és sorolhatnám – ezt azt jelzi, hogy jelentős igény van a rockzenei tartalmakra és újságírásra. Hogyan érzékelhető az olvasók, hallgatók körében a generációk változása? Mennyire van igény a mostani tizen-huszonévesekben ezekre a tartalmakra? Szerintem ők azoknak a zenekaroknak a történeteire kíváncsiak, amiket ők hallgatnak, és meg is találják a saját zenéjüket meg az ahhoz tartozó sajtóorgánumokat. Nekem van egy 23 éves fiam, aki szintén imádja a zenét és látom, hogy miből tájékozódik: nem abból, ahonnan én, teljesen más csatornákat használ. Én például a zenei megosztórendszereket egyáltalán nem használom, a Spotify-t vagy a többit, ezek nem érdekelnek, én az a régi vágású rockrajongó vagyok, aki szereti, ha birtokolhatja is a kedvencei lemezeit. Rengeteg bakelitlemezt hallgatok, hála Istennek reneszánszát éli ezek kiadása, óriási lemezgyűjteményem van és erre nagyon büszke vagyok. Szoktam is mondani viccből a fiamnak, hogy ha meghalok, ezt az értékes gyűjteményt már csak fillérekért tudná elkótyavetyélni. Mert csak nekem értékes, de nekem nagyon! Szóval igen, a fiatalok megtalálják azokat a zenei csatornákat, amelyek nekik fontosak, de van egy generációs szakadék, az biztos. Például a Hangszert a kézbe sorozat keretében jártam az országot, különböző városokban és rendhagyó rocktörténeti zeneórákat tartottam, és az általános iskolás első osztályosoktól a gimnazista tizennyolc évesekig mindenféle generációval találkoztam. Voltak olyan meglepő tapasztalataim, hogy egyik-másik osztályban azt sem tudták, hogy létezett valaha egy Beatles nevű zenekar. Ami számomra nyilván megdöbbentő volt. De egyébként honnan is tudnák…

A Beatricével. Rozsonits a kép jobb szélén.

  Pedig a fiatal generációnak sokkal könnyebb lenne abból a szempontból, hogy soha nem volt elérhető ennyi zene ennyi csatornán, soha nem volt ennyire könnyű jó minőségű hangszerhez, zenekari felszereléshez, próbateremhez jutni, és soha nem volt ennyi alkalom zenélni, mint most. Meg aztán ott van ez a rengeteg program, rendezvény, amit jelenleg ti is futtattok. Még tudományos rockkonferenciák is vannak, ilyesmit elképzelni sem lehetett negyven évvel ezelőtt, ugye. Vagyis itt van van egy óriási, gazdag, virágzó zenei világ… És az iskolák, teszem hozzá gyorsan, a rocksulik.   Igen, például Marosvásárhelyen is működik ilyen magyar nyelvű rocksuli. Itt Kolozsváron is meglátogattunk egy rocksulit és elképesztő, hogy ott milyen lelkesedéssel tanítják a hangszereken zenélni vágyó és rockzenét játszani akaró fiatalokat. Ez nagyon fontos, mert a mi generációnk nem tudott rockzenét intézményes keretek között tanulni. Mi úgy tanultunk gitározni vagy dobolni, hogy megkerestük a városunkban az idősebb zenészeket, hogy mutassák meg, hogyan kell fogni azt az akkordot, vagy ütni azt az ütemképletet. Aztán később, aki kitartóbb volt és tehetséges, megkereste az országos hírű tanárokat, akiknél lehetett fejlődni. De Magyarországon csak a Gonda János által alapított Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatórium Jazz Tanszakán oktattak „könnyűzenét”, már ha a jazzt könnyűzenének lehet nevezni, ugyebár. De hát az a két generáció, aki Magyarországon a rockzenét létrehozta és művelte a legmagasabb szinten, mind a konzervatórium jazz-tanszakán tanult. Például a dobosok a legendás Kovács Gyulánál tanultak: Németh Gábor, Fekete Gábor, Pálmai Zoltán, Herpai Sándor, Donászy Tibor, Dorozsmai Péter és sorolhatnám. Szóval mindenki ott tanult és ezt lehet is hallani a játékukon. A mi generációnk aztán ezektől az emberektől tanult. Majd jöttek az első-második generációs rockpionírok, mint Póka Egon, aki megalapította a Kőbányai Zenei Stúdiót, ami ontja a tehetségeket és innentől kezdve már sokkal könnyebb a dolga azoknak, akik zenekart akarnak alapítani, mert egyrészt ott megismerkednek a hasonló tehetségű és életkorú zenészek és megcsinálhatják a zenekaraikat. Másrészt pedig az idősebbek is választhatnak onnan fiatal tehetségeket, mert erre is sok példa van, a P. Mobilban például különböző generációk játszanak együtt, tökéletes harmóniában.   Azt el tudnád képzelni, hogy az iskolában, intézményes keretek között, a tanterv részeként tanuljanak a gyerekek a beat- és rockzene történetéről? Mert hogy mára egyértelműen kiderült, hogy ami annó szubkultúraként indult, tulajdonképpen szerves része az egyetemes és a magyar kultúrának. Természetesen, mivel a rockkultúra egyenrangú az összes többi művészeti ággal. Működik a Hangőr Egyesület, amit tenni akaró barátokkal, például Bajnai Zsolttal alapítottunk és egyik célkitűzésünk az, hogy a Magyarországon működő klasszikus zeneiskolai hálózathoz vagy a népzenei oktató hálózathoz hasonlóan meg lehessen valósítani egy beat-pop-rockzenei iskolarendszert. Ez a nehezebb része. De talán könnyebben megvalósítható, hogy az általános és középiskolákban a kötelezően oktatandó tárgyak közé bevegyék esetleg a rocktörténetet. Azt gondolom, hogy a közelmúlt történelme érthetetlen, ha a rockzene történetét nem ismerjük, mert a rockzene társadalmi lakmuszként is működik, hiszen a zenekarok az aktuális problémákról énekelnek a dalszövegeikben, amiket én önálló költeményként is tudok értelmezni, például az olyan szerzőktől, mint Hobo, Bródy János vagy Sztevanovity Dusán és sorolhatnám. A mostani fiatal generációban is vannak rendkívül tehetséges szövegírók, hallgatod vagy olvasod és a hideg kiráz, mert olyan, mintha te is írhatnád, csakhogy ők sokkal el tudják mondani. Szeretnénk, ha az iskolai oktatásba mindez valahogy bekerülne.

„mindig megy a lábam, sokan azt hiszik, idegbeteg vagyok, pedig nem, csak dobos, de lehet, hogy a kettő ugyanaz…”

  Sokan temették már a rock’n’rollt, mit gondolsz, meghalt-e? Mert láthatjuk, hogy a nagy rockzenekarok ma is megállás nélkül turnéznak és jelentetik meg az új lemezeket, másrészt viszont a fiatalok is rengeteg zenekart alapítanak és játszanak nagy közönség előtt, tehát szó sincs arról, hogy a rock meghalt volna. Akkor miért mondogatják ezt? Csak a Schuster Lórántot tudnám idézni, akinek egyik leghíresebb bemondása a sok közül, hogy „a rock örök és elpusztíthatatlan”. És ez így is van. Lehet, hogy különböző stílusok tűnnek el és jelennek meg, de a rock mindig, a keletkezése óta folyamatosan létezik és működik. Lehet, hogy viharos időszakokat él át, meg különböző stílusok ideig-óráig népszerűbbek, de a rockzene állandóan velünk van és velünk is marad. A rockzene sosem fog meghalni, az biztos! Mert ez egy olyan kincs, ami erőt ad és táplál mindenkit. Ad egy programot, egy hitet, egy értelmezési keretet, amiben tudsz mozogni és ha bármilyen élethelyzetbe kerülsz, boldog vagy szomorú vagy, mindig megtalálod azokat a dalokat, amelyek ezeket az érzéseket fokozzák vagy enyhítik. Más műfajban ilyenről nem tudok. A rock egy örökéletű és virágzó jelenség, sosem fog meghalni.   Te tíz évig zenéltél dobosként a Moby Dickben, az első három legnagyobb lemezén a zenekarnak. Ha most felhívna Schmiedl Tamás azzal, hogy te vagy az egyetlen dobos, aki számba jöhet, van pénz nagylemezre, utána pedig indulás turnézni, mit válaszolnál? Nagyon jó barátságban vagyok Tomiékkal. Nem titok, hogy miután 1992-ben távoztam a zenekarból, volt pár év, amikor nem beszéltünk egymással, ennek nyilván megvolt az oka. Én léptem ki a zenekarból, de ha nem lépek ki, akkor kirúgtak volna. Tehát az a helyzet egyszerűen megérett. Viszont az évek alatt közösen átélt élmények annyira összekötnek bennünket, hogy szoros barátság van köztünk. Engem Tamás mindig meg szokott hívni, ha valami nagyobb Moby Dick-esemény van és akkor pár számot örömmel eljátszom velük. Az egyik legutóbbi ilyen alkalommal a közönség előtt bejelentette, hogy Rózsi a Moby Dick örökös tagja és ez nekem nagyon jól esett. Mert hogy így is van. Ha azt mondaná, hogy figyelj, gyere, csináljunk egy lemezt, akkor csak úgy tudnék becsülettel igent mondani, ha megint föl tudnám szívni magam olyan szintre a dobolásban, ami technikailag megfelelne a követelményeknek. Az élsporthoz tudnám ezt hasonlítani: ha nem edzel minden nap, akkor nem tudod jó idővel lefutni a százat. Ugyanígy: ha nem dobolsz minden nap, akkor nem fog menni, A thrash metal egy nagyon technikás műfaj és komoly erőnlétet igényel. Láthatod, mindig megy a lábam, sokan azt hiszik, idegbeteg vagyok, pedig nem, csak dobos, de lehet, hogy a kettő ugyanaz… Úgyhogy ennek csak technikai akadályai lennének, nem fizikaiak. Szerencsére kitűnő fizikai állapotban vagyok, bele vagyok bolondulva a koreai Hapkido nevű harcművészetbe és rendszeresen járok edzésekre, mert ez az én másik nagy szerelmem a zenén kívül.

A Moby Dick. Rozsonits (a kép jobb szélén) tíz évig dobolt a zenekarban.

Jelenleg zenélsz aktívan? Hogyne, most is dobolok, a Flash-ben, Barcs Miki zenekarában, körülbelül egy éve. Ez egy teljesen más műfaj és pont azért vállaltam el, mert a Flash-sel évente háromszor vagy négyszer játszunk és működik a dolog. Nem gyakorlok mindennap, nincs otthon összeállítva a dobfelszerelésem, de ha Flash-fellépések vannak, akkor előtte kettőt-hármat próbálunk és lenyomjuk a műsort. De egy Moby Dick-turnét lebonyolítani az azért keményebb igénybevételt jelent, aminek a jelenlegi életvitelemmel valószínűleg nem tudnék megfelelni. Persze figyelem őket és nagyon örülök a sikereiknek és nagyon jó barátságban vagyunk. Úgyhogy Tamásnak elméleti síkon biztosan igent mondanék, hiszen ő a barátom.   Látom, te is erősíted azt a szabályt, hogy a zenélést nem lehet abbahagyni. Minden zenész azt mondja, hogy sírig tart. Ez így van, Nemrég történt egy tragédia. Jó néhány évig a P. Mobil Road Crew tagja voltam, és volt egy kollégám, aki az 1985-ös híres Vízi turné óta a P. Mobil roadja, technikusa volt, id. Goletz Géza, ő a színpadon halt meg idén augusztusban. Hát kell ennél szebb halál? Megsirattam, nagyon jó ember volt, a barátom, és nagyon sokat köszönhetek neki, de gyönyörű halála volt. Ha meg kell halni, akkor legyen így. De reméljük, még odébb lesz.