A nagyhatalmak árnyékában alakult Románia és Magyarország külpolitikája a Trianon utáni időszakban

Az első világháborút lezáró békeszerződések utáni magyar–román diplomáciai kapcsolatok természetét alapvetően meghatározta, hogy egy, a status quót elfogadni nem akaró vesztes kisállam, valamint egy, a status quo fenntartásában érdekelt győztes középállam képviselői tárgyaltak egymással.

Bármilyen szakterületről is volt szó, a nemzeti kisebbségek és Erdély hovatartozásnak ügye felsejlett a háttérben, így még ha lett volna is őszinte igény a kompromisszumok keresésére, ez a speciális helyzet eleve kizárta annak lehetőségét.

A korszak diplomáciatörténete is rendkívül érdekes, különösen annak a fényében, hogy míg önálló román külpolitika már 1862-től létezett, addig az önálló magyar külpolitikát csak 1918-tól datáljuk.

Marchut Réka, PhD, történész, tudományos munkatárs, HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet

A két ország diplomáciai kapcsolatainak első tíz évéről beszélgettünk Marchut Réka történésszel, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos munkatársával, aki 2022-ben publikált egy hiánypótló forráskiadványt, amely politikatörténeti aspektusból mutatja be Magyarország és Románia diplomáciai kapcsolatait és abban a kisebbségi kérdés megjelenését 1920 és 1931 között.

A forráskiadvány 218 válogatott forrást tartalmaz budapesti, bukaresti és berlini külügyi levéltárakból/iratokból.

A könyvében politikatörténeti aspektusból vizsgálja az 1920-1931 közötti magyar és román diplomáciai kapcsolatokat, valamint az azokban megjelenő kisebbségi kérdést. Miért ezt a bő tíz évet vizsgálta?

A Trianon utáni évtized szerintem egy nagyon izgalmas időszak mind magyar, mind román szempontból. Az időhatároknál azonban a magyar szempontot érvényesítettem, tehát ez a tíz esztendő nem annyira a román köztörténet sarokköve, hanem sokkal inkább a magyaré.

Bethlen István miniszterelnöksége idejéhez kötöttem a vizsgált periódust, így az 1920 és 1931 közötti dokumentumokból válogattam. A két világháború közötti magyar–román diplomáciai kapcsolatok témaköre még nem feldolgozott, de résztanulmányok már születtek.

Adott a feladat, hogy a teljes két világháború közötti időszakot megvizsgáljuk, de az első 10 év is olyan tetemes mennyiségű munkát és forrásbázist jelentett, hogy valahol meg kellett húzni a határt. A következő évek-évtizedek történészi feladata, hogy az 1931-től 1939-40-ig tartó időszakot feldolgozzák.

Milyen szempontok alapján döntött a gyűjteménybe kerülő dokumentumok mellett?

Elsődleges célom volt utánajárni, hogy a kisebbségi kérdések miként jelennek meg a magyar–román diplomáciai kapcsolatokban. Emiatt főként politikatörténeti forrásokat néztem át, nem foglalkoztam a gazdasági és katonai vonatkozásokkal. Akit tehát a gazdaságdiplomácia vagy a katonai diplomácia érdekel, annak biztos nem lesz érdekfeszítő ez a kötet. A gazdaság kapcsán csak azokat a forrásokat, témákat emeltem ki, amelyeknek kisebbségi vonatkozása volt.

Tehát a téma és a periódus szűkítette a diplomáciai iratok körét, másrészt arra figyeltem, hogy az adott forrás minél szélesebb körben átölelje a bemutatni kívánt témát. Tulajdonképpen három nagy külügyi anyagra koncentráltam, a budapestire, a bukarestire és a berlinire. Ez utóbbi azért volt fontos számomra, mert kíváncsi voltam, hogy a korszak egyik nagyhatalmának milyen befolyása volt a két ország közötti kapcsolatokra.

Mennyire hozzáférhetők ezek a források?

Jogszabály szerint ezek a források teljes mértékben hozzáférhetőek, nem esnek kutatási korlátozás alá, de a román külügyi levéltárba való bejutás többször nehézségbe ütközött. A levéltári szabályzat szerint a román állampolgársággal nem rendelkező kutatóknak román külügyminiszteri engedéllyel lehet kutatni, amit évente újra kell kérelmezni Az engedély megszerzése több esetben hosszú időt igényelt.

Mi jellemezte a Trianon utáni magyar és román diplomáciai irányvonalat? Milyen stratégiai megfontolások, szempontok és kulcskérdések alakították a két állam szomszédi viszonyát ebben a periódusban?

A kiindulópont az úgynevezett trianoni békeszerződés volt, és az ahhoz való viszonyulás. A békeszerződés megteremtett egy bizonyos status quót, amihez kétféleképpen lehetett viszonyulni: azt el lehetett fogadni, vagy ellenezni. A két ország merőben ellentétes álláspontot képviselt. Magyarország nem fogadta el status quót, Románia természetesen igen, ami eleve egy antagonisztikus ellentétet szült a két ország között.

Sarkított és leegyszerűsített kép, de ez volt a kiindulópont, még akkor is, ha Magyarországnak a revízióval kapcsolatos álláspontja, annak mértéke és milyensége nem volt ugyanolyan az egész időszakban.

Magyarország szempontjából két kulcsmotorja volt a külpolitikának. A revízió és a határon túli magyar kisebbségek kérdése. De, ahogy arra már más kollégák is rámutattak, a határon túli magyarok kérdése mindig alárendelődött a revíziónak. Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy elsősorban nem arra ösztönözték a határon túli magyarokat, hogy integrálódjanak a többségi államba, a többségi nemzetbe, mivel ideiglenesnek gondolták a trianoni határokat, nem erre az ideiglenes állapotra akartak berendezkedni.

Románia pedig nemcsak Erdéllyel növelte a területét, hanem Besszarábiával és Dél-Dobrudzsával is. Az így létrejött regionális középhatalom az államiságát védte az immár kisállamként tovább elő Magyarország szomszédságában. A létező román félelmeket a határok képlékenységének tudata motiválta, nemcsak Erdély, hanem Besszarábia kérdésében is. Ez utóbbi a szovjet-román kapcsolatokat is jelentősen megterhelte.

Románia külpolitikáját tehát a status quo védelme mellett a félelem is meghatározta, így a magyar irredentizmusra is nagyon érzékenyek voltak. Emiatt olyan eseményeket és történéseket is a magyar irredentizmusnak a számlájára írtak, amelyek talán nem voltak annak tulajdoníthatók.

Erdély hovatartozásának kérdése a magyar–román viszony minden dimenzióját átjárta, vagy voltak olyan rétegei, ahol nem fő szempontként érvényesült?

Tulajdonképpen a 19. század közepétől Erdély hovatartozásának kérdése a magyar-román kapcsolatok sarkalatos pontja volt. Annyiban árnyalni kell ezt a kijelentést, hogy 1918-ig magyar–román kapcsolatokról nem lehet beszélni, csak osztrák-magyar és román kapcsolatokról, de már a dualizmus ideje alatt is a Regátban Erdély elcsatolásában gondolkodtak, és létezett egy román irredenta mozgalom.

A vizsgált időszakban egy olyan pontot tudnék említeni, ami talán egy kissé felülírta Erdély hovatartozásának kérdését, és ez szorosan összefüggött az optáns kérdéssel, ami arról szólt, hogy 1922-ig az elcsatolt területeken élő magyaroknak lehetőségük volt optálni, azaz dönteniük arról, hogy Romániában élik tovább az életüket, elfogadják a román állampolgárságot, vagy lemondanak arról és átköltöznek Magyarországra. Az optáns-ügy abból fakadt, hogy Románia kisajátította azon személyeknek az ingatlanjait, akik Magyarország mellett döntöttek.

A kérdésben érintett volt Bethlen István, Teleki Pál is, Bánffy Miklós és sok más erdélyi magyar arisztokrata, akik ügyében a Nemzetek Szövetségéhez fordult a magyar kormány jogsérelmi orvoslatért, és kárpótlást szerettek volna elérni Románia részéről. Az ügy az egész húszas éveket felölelte, mivel csak 1930-ban született döntést, amikor a második hágai konferencián megítélték a kárpótlást az optánsok javára.

A dologból végül nem lett semmi, mivel beütött a gazdasági válság, de határozatilag kárpótlást ígértek. Viszont volt egy olyan pillanat, amikor a Bethlen szemszögéből az optáns kérdés fontosabb volt, mint Erdély hovatartozásának kérdése.

Ekkor mutatkozott esély arra, hogy a két állam kapcsolata javuljon, esetleg a megbékélés felé vezessen, de aztán a nemzetközi körülmények, a gazdasági válság olyan irányba vitte a történéseket, hogy nagyon gyorsan elmúlt ennek a lehetősége.

Kevésbé ismert, hogy a korszak elején fontolóra vették a román–magyar perszonálunió létrehozását is. Mekkora realitása volt ennek a megoldásnak, és milyen elképzelések születtek ennek kapcsán?

Sok realitása nem volt. Valójában azt szemléltette, hogy a magyar kormány mennyire próbálta védeni a területi integritását, vagy hogy mennyire törekedett a határok kiigazítására, hisz Csehszlovákiával és a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal is voltak határokkal kapcsolatos tárgyalásai.

A magyar–román perszonálunió is arról szólt volna, hogy Erdélyről nem akartak lemondani. Azt is el kell mondani, hogy ez a perszonáluniós terv azoknak az erdélyi grófoknak a fejében született meg, akik aztán Magyarországon meghatározó politikai szerepre tettek szert. Gondolok itt a már említett Bethlen Istvánra, Teleki Pálra, Bánffy Miklósra, de említhetjük Csáky István külügyminisztert is. Tehát ennek az erdélyi magyar politikai elitnek volt egy olyan elgondolása, hogy létrejöhetne a magyar–román perszonálunió a román király uralkodása alatt, viszont úgy, hogy Erdély Magyarország része maradjon. Román részről a maximális ajánlat az lett volna, hogy Erdély önálló hercegség legyen, míg a magyarok egyfajta autonómiát élvezhettek volna.

A kérdésben nem voltak hivatalos tárgyalások, informális puhatolózás folyt 1922-ig erdélyi vadászatok alkalmával, ahol találkoztak a román és magyar politikusok. A perszonáluniós terv nagy ellenzője az emblematikus román külügyminiszter, Take Ionescu volt. A nagy tekintélynek örvendő, erős személyiség határozott álláspontja végleg megpecsételte a perszonálunió sorsát.

A magyarországi román, illetve a romániai magyar kisebbségek helyzetének kérdése a közösségek létszámából fakadó asszimmetria miatt eleve más alapállásból indult. Milyen súllyal jelenik meg a román, illetve magyar kisebbségek érdekképviselete a diplomáciai iratokban?

Nagyon fontos az ön által említett aszimmetria. Romániához került körülbelül másfél millió magyar, ez az ottani lakosság 8 százalékát jelentette akkor. Míg Magyarországon maradt körülbelül 23 ezer román, ami a magyarországi lakosságnak a 0,3 százaléka volt, tehát hatalmas volt az aránytalanság.

A másik nagy különbség, hogy a romániai magyarok akkor kerültek a többségből kisebbségbe, míg a magyarországi románok számára ilyen pozícióváltás nem volt. Addig is kisebbségben voltak, és ezután is kisebbségben maradtak. Ennek megfelelően alakult az is, hogy milyen súllyal szerepelt a kisebbségi kérdés a magyar vagy a román diplomáciai törekvésekben, nyilván sokkal súlyosabb volt ez a kérdés a magyar diplomácia részéről, mint a román diplomácia részéről.

A román diplomáciai iratokban valóban csak nagyon-nagyon elszórtan jelennek meg a magyarországi románoknak az ügyei, főleg az ortodox egyházzal kapcsolatban, de tényleg csak akkor, amikor nagyon vissza akartak vágni a magyaroknak, valami csattanós replikát szerettek volna adni.

Persze a magyar nemzetiségpolitikát a két világháború között érhették bőven kritikák, a román sérelmek is megalapozottak voltak. Csak a nagy aszimmetria miatt ezek nem voltak arányban egymással. A határon túli magyaroknak gazdasági, politikai, kulturális és szellemi pozícióvesztéssel járt az impériumváltás, míg a magyarországi románok élete ugyanúgy folyt tovább az asszimiláció felé

Említette korábban, hogy a kutatásaiban főként a politikatörténeti aspektusokat vizsgálta. Innen nézve mi jellemezte a két ország közötti gazdasági kapcsolatokat, és ezek milyen hatással voltak a politikai viszonyra? Adottak voltak a kibékíthetetlen ellentétek, de ezek mellett ugyanúgy kereskedtek egymással?

Tulajdonképpen abban reménykedtek, hogy a gazdasági megegyezés konszolidálni fogja a politikai megegyezést is. A viták ellenére 1924-ben megkötik a magyar–román gazdasági-kereskedelmi szerződést, és azt is tudni kell, hogy Magyarország a nyersolajat teljes egészében Romániából importálta, mint ahogy a sót és a fát is. Magyarország teljes sókészlete, nyersolaja és fakészlete Romániából származott.

Magyarország pedig könnyűipari és gépipari termékeket exportált Romániába, postai, közlekedési, és vasúti egyezményeket kötöttek egymással. Ezek alapján reménykedtek abban, hogy a politikai viszonyok is javulni fognak a két ország között, de ebből a gazdasági együttműködésen kívül tulajdonképpen nem valósult meg semmi.

Milyen helyet foglalt el Románia és Magyarország a korszak nemzetközi kapcsolatainak rendszerében? Milyen geopolitikai adottságok határozták meg a mozgásterüket és az egymáshoz fűződő viszonyukat?

A bilaterális kapcsolatokat nem lehet úgy tárgyalni, hogy kivesszük őket a nemzetközi színpadról, főleg úgy, hogy itt nem nagyhatalmaknak viszonyrendszeréről beszélünk, hanem egy kisállam és egy középállam kapcsolatáról. Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi politika erősen befolyásolta a két állam a helyzetét és az egymáshoz való viszonyát is.

Az első világháború után különféle szövetségi rendszerek azért már kezdenek kialakulni. De annyira nem egyszerű a kérdés, hogy egyes államokat a világháborút lezáró békék elfogadása vagy elutasítása szerint vizsgálunk. Ha csak ebből indulnánk ki, akkor például Magyarországnak Németország teljesen adekvát partnere lehetett volna a két világháború közötti teljes időszakban, mivel mindketten jelentős területeket vesztettek, és az volt a céljuk, hogy revízió alá vegyék a békeszerződést, de a ’20-as évekre egyáltalán nem ez volt a jellemző.

A ’20-as évek közepéig Németország teljesen hárított ezzel kapcsolatban, és ennek különféle motivációi vannak. Egyrészt Németország számára sokkal fontosabb volt, hogy rendezze a Szovjetunióval való viszonyát. Az 1922-ben megkötött rapallói egyezmény megijesztette Romániát és Magyarországot is. Romániát Besszarábia hovatartozása miatt, Magyarországot pedig azért, mert az ország alig ocsúdott fel a Tanácsköztársaságból, és a potenciális nagyhatalmi partner Németország, akiben szövetségesre lelhetett volna, éppen megegyezett a Szovjetunióval.

Ha a nemzetközi viszonyrendszert nézzük, Magyarország és Románia több szempontból is összefoghatott volna, például a szláv és a pángermán veszéllyel szemben is, csak a már említett ellentétek annyira erősek voltak, hogy ez nem következhetett be.

Jelentősen meghatározta a magyar–román viszonyt a Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia között fennálló katonai és politikai szövetség, a kisantant, amely egyik fő célja a Trianon utáni közép-európai helyzet fenntartása, és főképp Magyarország politikai elszigetelése, revíziós törekvéseinek letörése volt. Magyarország nagyon megérezte a kisantant jelentette gyűrű szorítását, ami jelentősen korlátozza a mozgásterét, és az volt a szándéka, hogy ezt a szövetséget valahogy megbontsa.

A legnagyobb esélyt a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban, 1929-től Jugoszláviában látta. Mégpedig azért, mert ha a határon túli magyaroknak a számát nézzük, akkor ott volt számszerűleg a legkevesebb magyar. Félmillió magyar került a vajdasági területekkel a későbbi Jugoszláviához, és a leginkább beáldozhatónak vélte a magyar fél azt a közösséget. Így próbált Jugoszlávián keresztül rést ütni a kisantant szövetségen, de ez nem sikerült, mert sem a németeknek, sem a másik nagy európai hatalomnak, Olaszországnak nem állt érdekében. Itt is volt egy-két olyan pont, amikor Olaszország és Magyarország érdekei Jugoszláviával kapcsolatosan megegyeztek, de hosszú távon ez nem realizálódhatott.

A magyar külpolitika a ’20-as évek elején megpróbálkozott az olasz és a francia külpolitikai orientációval, ez nem jött be, és ezután fordultak Németország felé, csak Németország is a ’30-as évekig elzárkózott ettől. Románia pedig egy erős francia szövetségi rendszer része volt, és tulajdonképpen a kisantant is egy Franciaország támogatását is élvező konstrukció volt.

Milyen típusú nyomásgyakorló eszközökkel élt a jelzett periódusban Magyarország a nemzetközi politikai színtéren a romániai magyar kisebbség érdekében?

A diplomáciának két ága van, egy hivatalos, meg egy nem hivatalos. A hivatalos diplomáciai út, amire mindenki gondol, az a követségek, a konzulátusok rendszere. Igazából ilyen szempontból a magyar diplomácia nem volt túlságosan sikeres.

Az első világháború után a világtörténelemben először alakítottak ki etnikai jellegű nemzetközi kisebbségvédelmi rendszert, amit a Népszövetség felügyelt, és a Népszövetségen keresztül lehetett kisebbségi sérelmeket orvosolni. Ugyanakkor számos buktatója volt ennek a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszernek, mert egyrészt nem építettek bele garanciákat, másrészt nem volt megfelelő személyzete sem a Népszövetségnek, hogy betartassa a határozatokat.

Tehát voltak bizonyos ügyek, amiket a Népszövetség tárgyalt, de például politikai ügyekben nem lehetett a Népszövetséghez fordulni, mert azt az adott ország belügyének tekintették. Románia az oktatást, a földreformot is belügyi kérdésként kezelte, ezek pedig sokáig jelentős szerepet játszottak a román–magyar diplomáciában.

Egyszerűen elmosódott a határ, hogy mi számított egy adott ország belügyének, és mi az, amiről a Népszövetség dönt. Ettől eltekintve, formálisan a Népszövetség volt az a fórum, ahol nyomást lehetett gyakorolni egy másik országra.

A diplomácia nem hivatalos formája, a külföldi propaganda bizonyult talán a leghatásosabbnak, ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy különböző tanulmányokat, cikkeket juttattak el külföldi napilapokhoz, külföldi szervezetekhez, így gyakorolva nyomást a másik államra. Számos ilyen tanulmány készült, nemcsak magyar, hanem román részről is. Sőt, én azt gondolom, hogy ezt a műfajt a románok még jobban, sikeresebben művelték.

Ne felejtsük el, hogy volt a románoknak egy nagyon emblematikus figurája, Nicolae Titulescu, aki Romániában ugyan nem volt közkedvelt, mert úgy érezték, hogy lenézi a románokat, emiatt a román politikai elit nem nézett rá jó szemmel, de a Népszövetségben ő egy meghatározó politikus volt. Magyarországnak nem volt hozzá hasonló formátumú képviselője a Népszövetségben, ezért a nemzetközi politikai színtéren is a románok jobb helyzetben voltak.

Itt jegyzem meg, hogy a román politikusok körében konszenzus volt – és van ma is – arról, hogy amíg Románián belül vannak, addig lehetnek parasztpártiak, liberálisok, konzervatívok, avereszkánusok stb., de amint kilépnek az országból, csak egységes román álláspont létezhet. Magyarországon erről nem lehetett beszélni akkor sem, és most sem.

Említhetem Jászi Oszkárt, Károlyi Mihályt, akik kapcsán folyamatos volt a hazaárulózás, nemcsak Magyarországon, hanem a nemzetközi színtéren is, és az, hogy kit tekintettek hazaárulónak, az mindig attól függött, éppen ki volt kormányon. Szerintem ez is egy lényeges szempont, amikor nemzetközi színtéren zajlott a külpolitikai erőpróba.

Ki voltak azok a fajsúlyos román és magyar diplomaták, akik ebben az időszakban meghatározó szerepet töltöttek be a bilaterális kapcsolatok alakításában? Milyen viszonyok fűzték őket egymáshoz, valamint a fogadó állam vezetői köreihez? Maradtak-e fenn memoárok ebből a korszakból?

Nagyon nehéz dolog a diplomaták életútját kutatni, mert ők kissé el vannak rejtve. Sokkal inkább a külügyminiszterről lehet tudni, de a diplomatákról jóval kevesebb feljegyzés születik, már ha nem írtak memoárt. Diplomata-életrajzot sem egyszerű írni, mert a hivatalos adatokon kívül túl sok személyeset nem fogunk megtudni.

Hory Andrásnak maradt fenn emlékirata, aki 1918-ban részt vett a bukaresti béketárgyalásokon, majd 1919-ben követségi tanácsos volt Bukarestben. Ő szervezte meg 1921-ben a magyarországi bukaresti missziót, majd később Rómában, Belgrádban és Varsóban is szolgált, később, 1940-ben a magyar kormány megbízottja, a Turnu-Severin-i magyar–román tárgyalásokon résztvevő delegáció vezetője. Emlékiratban – aminek egy jelentős részét Pritz Pál adta ki - a bukaresti évek a belgrádihoz és a varsóihoz viszonyítva egy kisebb részt tesznek ki.

Fontos megjegyezni, hogy önálló magyar külpolitika csak 1918-tól létezik, míg önálló román külpolitika már 1862-től. Máskor és máshonnan indul ez a két külpolitikai apparátus, és akik 1918 után a magyar külpolitikát irányították, meghatározóak voltak, azok mind a bécsi Ballhausplatz szellemiségben nevelkedtek, az Osztrák–Magyar Monarchia viszonyai között.

Egy birodalmi tudatban szocializálódott diplomatakarról beszélünk, amelynek tagjai az 1920-as évek elején még döntő többségben voltak. Ebbe a körbe tartozott Rubido-Zichy Iván, az 1920 utáni időszak első bukaresti követe, aki teljes mértékben osztotta a bécsi szellemiséget, így a határon túli magyar kisebbségek kérdésében meglehetősen érzéketlen volt, nem igazán érzékelte a feszültségeket. A magyar kisebbség problémáit arra vezette vissza, hogy a háborús élmények még túl közel voltak, és az új politikai állapot még kevés ideje állt fenn. Bukarestből való távozásakor így vonta meg ott létének mérlegét:

Sokszor látni a jelentéseiben, hogy azokat nem is ő írja, hanem a még ott lévő Hory András, aki az első számú beosztott volt. A kolozsvári születésű és kötődésű Hory hozzáértő diplomata volt, de egyrészt nem követi szinten, másrészt ’23-ban már elkerült Belgrádba. Rubido-Zichy után báró Villani Frigyest nevezik ki bukaresti követnek, őt Magyary Antal követte. Egyikőjük sem nevezhető nagy formátumú diplomatának, és egyikőjük sem Bukarestben érte el a pályája csúcsát.

Az első budapesti román nagykövet Traian Stîrcea volt, aki 1928-ban halt meg, és a korabeli sajtóból az derült ki, hogy kedvelték Magyarországon. Őt Vasile Grigorcea követte, akiről még kevesebbet lehet tudni, így a román fél esetében is kijelenthető, hogy nem rendelkeztek formátumos diplomatákkal. Ha diplomáciai szinten tesszük mérlegre a két felet, mégiscsak a magyarok javára dől el a mérleg, mert nagyobb tapasztalattal rendelkeztek, mint a szinte pályakezdő román társaik, még akkor is, ha a magyarok soraiban a Ballhausplatz szelleme kísértett.

Viszont a másik lényeges kérdés a külpolitikusok teljesítménye. Magyarországon egyáltalán nem volt nagy kaliberű külügyminiszter ebben az időszakban, a miniszterelnök Bethlen Istvánnak volt külpolitikája, de a külpolitikát nem lehetett a külügyminiszterekhez kötni. Míg a románoknak olyan külügyminiszterei voltak (Take Ionescu, I. G. Duca, Nicolae Titulescu), akik közül többen a Sorbonne-on végeztek. A külügyminiszteri pozíció szintjén a románok fölényben voltak a magyarokkal szemben, a diplomaták szintjén pedig talán a magyarok a románokkal szemben,.

A korszak talán egyik legemblematikusabb ügye a Románia és a Szentszék között 1927-ben megkötött, 1929-ben ratifikált konkordátum volt, amely keretet biztosított a római katolikus egyház legfontosabb intézményeinek működéséhez Romániában. A kutatásai során előkerültek olyan dokumentumok, amelyek tovább árnyalják az egyezmény megszületésének körülményeit?

Szerintem a román történészek előrébb járnak a téma kutatásában, legalábbis ami Románia és a Vatikán kapcsolatát illeti. Jelent már meg román forráskiadvány a román-vatikáni kapcsolatokról, de magáról a konkordátumról is született disszertáció, csak hiányzik belőle a magyar perspektíva. Én magyar történészként a magyar perspektívát tudtam hozzátenni, azt, hogy a magyar diplomácia, a magyar vezetés miként viszonyul a konkordátumhoz, mi volt a motivációjuk, mit próbáltak elérni.

Az optáns-ügy mellett ez a másik olyan fajsúlyos kérdés, ami a teljes évtizedet átölelte, hisz a Vatikánnal való konkordátum tárgyalások 1919-20-ban kezdődtek, de csak 1927-ben kötötték meg a szerződést, amit 1929-ben ratifikáltak. Az elhúzódó folyamatban a magyar diplomáciának is jelentős szerepe volt, mert a magyar diplomácia ellenérdekelt volt abban, hogy a konkordátum megszülessen.

1918 előtt nem élt jelentős számú katolikus Romániában, ahol addig két római katolikus egyházmegye létezett, a jászvásári és a bukaresti. Mindkettő a 19. század végén jött létre. Előbbi többnyire a moldvai csángókat tömörítette, míg az utóbbihoz a Bukarestben és a Havasalföld más részein élő szórványmagyarok, osztrákok tartoztak, akik nem számítottak kisebbségnek, mivel nem voltak román állampolgárok.

Az impériumváltással viszont nagyszámú római katolikus és görög katolikus került Romániához, ezért a Vatikánnak érdekében állt, hogy rendezze ezeknek a katolikusoknak a helyzetét az országon belül. A trianoni határokkal ugyanis egyházmegyék területei is elszakadtak egymástól. A Vatikán részéről egyértelmű és természetes volt az igény a romániai katolikusok helyzetének rendezésére, viszont magyar szempontból jóval bonyolultabb volt a kérdés, hisz azzal kezdtük a beszélgetést, hogy a revízióra törekedő magyar vezetés ideiglenes állapotként tekintett a trianoni határokra. Emiatt a magyar diplomácia azon fáradozott, hogy megakadályozza a konkordátum megkötését. Ugyanakkor a romániai ortodox egyháznak sem állt érdekében az ottani katolikusok helyzetének rendezése, ebből fakadóan az akkori román kormányok nagyon nehéz helyzetben voltak.

A tárgyalások többször megakadtak, majd folytatódtak, miközben 1922 és 1926 között Romániában liberális kormányzat működik, és ebben az időszakban születnek meg a sarkalatos törvények, többek között az alkotmány is, amelyik egyedül az ortodox egyházat ismeri el uralkodónak. A vallásügyi törvény ugyan a római katolikusok elé helyezte a görögkatolikusokat, de mégis másodlagos szerepet szántak nekik az ortodoxok mögött.

Tehát ez a liberális periódus nem kedvezett a Vatikánnal való megegyezésnek. A konkordátumot végül az Averescu-kormány kötötte meg 1927-ben, de nagyon beszédes, hogy teljes titokban tartották. Nem merték vállalni sem a román, sem a magyar közvélemény előtt a szerződés megszületését. Még a vatikáni magyar követ, Barcza György sem szerzett róla tudomást egy ideig.

Amikor már ratifikálni kellett a román jogrendbe a konkordátumot, nem lehetett tovább titkolózni, ezért telt el két év az aláírás és a ratifikáció között. Ez végül Iuliu Maniu kormánya alatt következett be. Szerintem ez sem véletlen, hisz Maniu erdélyi származású, görögkatolikus politikus volt, nem a regáti román elittel kellett egyezkedjen a vatikáni diplomácia, hanem az erdélyi görögkatolikus elittel, így véleményem szerint Maniu személye is kellett a becikkelyezéshez.

A konkordátummal egyik fél sem volt elégedett a megkötése idején. Összevonták a szatmári és a nagyváradi egyházmegyét, a bukaresti érsek alá rendelték az összes romániai egyházmegyét. Igaz, megmaradt a gyulafehérvári érseki rang, de nem a gyulafehérvári érseké volt az elsőbbség, hanem a bukarestié. Továbbá jelentősen korlátozták a szerzetesi fenntartású iskolák tevékenységét is.

A húsz évvel később történtek fényében azt látjuk, hogy mégis volt értelme megkötni a konkordátumot, hisz amikor 1949-ben megszakadt a diplomáciai kapcsolat Románia és a Vatikán között, akkor a magyar vezetés is nehezményezte azt, de a ’20-as években a magyarok és az ortodoxok sem könyvelték el egyáltalán sikerként.

A román történetírást mennyire érdekli a konkordátum?

Említettem már, hogy a konkordátummal kapcsolatos historiográfiából hiányzik a magyar perspektíva. Mostanság azt látom, hogy 1949 fényéből közelítenek a konkordátumhoz, és ami miatt felértékelődött a román történészek szemében a témakör, az a görögkatolikus egyház második világháború utáni teljes felszámolása. Ebből a szempontból a konkordátum kulcsfontosságú.

De arról például, hogy a magyarok próbálták akadályozni a konkordátum megkötését, arról én nem olvastam a román történeti munkákban. Arról viszont elég részletesen írnak, hogy mennyire akadoznak ezek a tárgyalások. A román történeti munkákban végigkövethető ezeknek a tárgyalásoknak az alakulása, megakadása, csak éppen a magyar szempont hiányzik belőle.

Milyen egyéb vitás kérdések határozták meg a két ország kapcsolatait a jelzett időszakban?

Az elsők között kell említeni az 1921-es földreformot, ami azért igazán érdekes, mert Románia különféle földreformtörvényeket hozott az ország különböző részeire. Tehát az egész országban végbement a földreform, de négy különböző földreformtörvény szerint, attól függően, hogy melyik területre érvényesek. Az Erdélyre hozott 1921-es földreformtörvény számos szempontból sokkal szigorúbb volt, mint mondjuk a regáti földreformtörvény. Például egy adott birtokosnak, ha többfelé voltak birtokai az országban, akkor az erdélyi földreform törvény szerint ezek összeadódtak, míg a Regátban nem. Ebből a szempontból is diszkriminatív volt a jogszabály, amely jelentős gazdasági pozícióvesztést hozott az ottani magyarság szempontjából, és nem csak a társadalom, hanem az egyházak szempontjából is.

Hatalmas birtokokkal rendelkező magyar földesurak nem voltak Erdélyben, de a magyar rendszerben az egyházak nagybirtokosnak számítottak. Őket igen jelentősen érintette a földreform, ami túlmutatott az egyházi szempontokon is, hisz az iskolák legalább 80 százaléka egyházi kézben volt, így az oktatási és kulturális életet is jelentősen érintette. Ha az egyházakat megroppantják gazdaságilag, akkor nyilván kevesebb erejük van arra, hogy az iskolákat fenn tudják tartani.

Szólni kell a bánáti telepesek ügyéről, amelyet a Népszövetség is tárgyalt. Az érintettek a magyar állam mulasztásai miatt kerültek nehéz helyzetbe. Az 1880-as években a magyar állam földeket parcellázott ki a Bánátban, és magyar családokat telepített oda. A családok házakat és földeket kaptak, ezekért 20-30 éves törlesztőrészletet kellett fizetniük. A problémát az okozta, hogy az impériumváltás előtt nem történt meg a földek és házak telekkönyvezése, így ezek hivatalosan a magyar állam tulajdonában maradtak. Emiatt a román állam zár alá vette ezeket az ingatlanokat, annak ellenére, hogy sok telepes már majdnem teljesen kifizette az ingatlanok törlesztőrészleteit. Ez a tulajdonjogi kérdés komoly viták tárgya lett.

A Szent László Társulat bukaresti ingatlanjainak sorsa jogilag hasonló problémákat vetett fel, mint a bánáti telepesek ügye. A Szent László Társulat a 19. század második felében alakult, azzal a céllal, hogy a Magyarország határain kívül élő magyar szórványközösségeket, így például a csángókat és a bukaresti magyarokat támogassa. Tulajdonában számos egyházi és oktatási intézmény volt, köztük templomok, iskolák és óvodák. A román állam ezeket az ingatlanokat is zár alá vette. Ennek következtében a bukaresti magyar közösség oktatási és vallási intézményeit elveszítette, iskola, templom és óvoda nélkül maradt. Ez a jogi és politikai kérdés a húszas évek folyamán egy évtizedes harcot eredményezett, amelynek célja az ingatlanok visszaszerzése volt. Bár néhány részeredményt sikerült elérni – például egy templom esetében újraindulhatott a magyar nyelvű misézés –, az ingatlanok többségét végül nem kapták vissza. Az ügy egyaránt egyházi, egyházdiplomáciai és oktatási vonatkozásokkal bírt, amely jelentős szerepet játszott a magyar kisebbségi jogokért folytatott küzdelemben Romániában.

A szatmári svábok ügye szintén sarkalatos pontja volt Románia és Magyarország két világháború közötti kapcsolatának. A szatmári svábok a magyarországi németek legasszimiláltabb csoportjának számítottak, akik már a 19. század végére elmagyarosodtak. Ám a Trianon utáni román államnak az volt a politikája, hogy a német kisebbséget kell erősíteni a magyarral szemben. A szászokat különösebben nem kellett erősíteni, mert ők eleve erős német öntudattal rendelkeztek, és az asszimilálódás őket sokkal kevésbé érintette, mint a svábokat.

1918 után elkezdődött a szatmári svábok visszanémetesítési törekvése a román állam részéről, ami persze megegyezett azzal, hogy Németország is próbálta visszanémetesíteni a régióban lévő németeket. A román–német együttműködés a szatmári svábok kérdésében jelentősen sértette a magyar érdekeket, és az ügy komoly feszültségforrássá vált a két ország között. A kérdés nemcsak a két világháború közötti időszakban, hanem 1940 és 1944 között is meghatározó maradt, amikor újabb impériumváltás következett be. Bár ekkor a román állam már kevésbé avatkozott be a helyzetbe, az ügy továbbra is problémát jelentett a magyar állam számára.

Miként értékelné a román, illetve a magyar külügy korabeli diplomáciai teljesítményét a megfogalmazott célok, a külpolitikai irányvonal, valamint a rendelkezésre álló eszközök, lehetőségek vonatkozásában?

Úgy gondolom, és rá is mutattam arra, hogy hiányoztak a formátumos személyiségek a magyar diplomáciából. Bethlen István nagy formátumú politikus volt, de nem külügyminiszterként, hanem miniszterelnökként határozta meg a külpolitikát. Továbbá a magyar diplomáciai kar egy része Magyary Antal követi kinevezéséig nem tudott mit kezdeni a határon túli magyarok kérdésével.

Ugyanakkor a két állam geopolitikai helyzete jelentősen befolyásolta az eredményességet, azzal együtt is, hogy antagonisztikus ellentét feszült a két állam között Erdély kérdésében.

Természetesen Magyarország önálló állam volt, ahogy Románia is, tehát két önálló entitás külpolitikájáról beszélünk, de mégis ez a két önálló külpolitika a német, olasz, francia, angol és szovjet nagyhatalmi politika függvénye volt. A két államnak tehát volt külpolitikai mozgástere, de korlátozott módon. Nem szabad abszolutizálni a bipoláris kapcsolatokat, viszont óvnék attól is, hogy teljes mértékben a nemzetközi politika függvényeként értékeljük Románia és Magyarország kapcsolatát.

Úgy gondolom, hogy jó törekvések voltak mindkét ország szempontjából, sikerült részeredményeket elérni. A nagy kérdést ugyan nem sikerült megoldani, de azt valójában a revízióval sem oldották meg, mert az tulajdonképpen nem Magyarország és Románia államközi megállapodásának a következménye volt, hanem egy német–olasz döntőbíróság határozata. Ez is jól mutatja a két ország külpolitikájának mozgásterét és korlátait.