Vajon tényleg minden magyarnak is jár Kolozsvár?

Előrebocsátom: amiket itt leírok, kolozsvári, közelebbről belvárosi magyar szavazópolgárként írom le, akinek joga és kötelessége szeptember 27-én, vasárnap szent napján az urnák elé járulnia (maszkban, kézfertőtlenítve, távolságtartva, saját golyóstollal stb.), hogy bizalmat szavazzon a szerinte megfelelő város- és megyegazdák csapatának. Egy dolog magától értetődő: kolozsvári vagyok, tehát az értékelésem szerint jó kolozsvári (és Kolozs megyei) elöljárókra szavazok majd. A következő dolog már nem annyira egyértelmű: magyar vagyok, tehát magyar jelöltre fogok szavazni. Miért nem egyértelmű? Hát mert az sem egyértelmű, hogy a magyar jelöltek a legmegfelelőbbek. Mégis, mivel az én sajátos, értsd, magyar érdekeim képviseletét is ígérik (ezt román jelöltek nemigen teszik meg), hajlok arra, hogy magyar jelöltre szavazzak. És akkor eljutottam ahhoz a dologhoz, ami miatt mindezt leírom. Belvárosi magyar szavazópolgárként határozottan úgy érzem, hogy… bocsánatot kérek, de le vagyok szarva. Elolvastam az RMDSZ kolozsvári magyar polgármesterjelöltjének (és csapatának) városprogramját. Mindennel, de (szinte) mindennel egyetértek! Azzal például nem, ahogy a jelöltcsapat a kampány hevében ügyesen dárdára tűzte a Puck bábszínház ügyét. Ez egy több évtized óta gennyező seb (jómagam is álltam már szerzőként értetlenül az intézmény román és magyar fafejűivel szemben), tényleg pont most kellett előszedni? Olyan, de olyan kampányízű! (Persze, a politikus a politikai logika mentén gondolkozik, mit csináljon ő is.) De nem baj, mondja a lelkes(edő) énem, most majd valaki érdemben foglalkozik a dologgal. Legalábbis ezt ígéri. A másik dolog, amire csak pislogni tudok, a Kolozsvári közpolitikák fejezet, különös tekintettel a fuldokló és élhető városra. Hahó, kedves jelöltek! Hát én fuldokom (vagy nem) itt, a belvárosban, a többi belvároslakóval együtt. Igen, tudom, elfogytunk. Idővel a kolozsvári városközpont is egyre inkább műalkotássá változott (most mindegy, hogy milyen ízlésűvé). Amit csodálni lehet, amire büszkének lehet lenni, ahova be lehet tódulni minden egyes fesztivál, egyéb rendezvény alkalmával. Persze, tudom: egy múzeumban nem szokás lakni, élni. Na de tovább! Repes a szívem, ha a szezonban vonagló, wow-kórusokat alkotó néptömegekre gondolok. Csakhogy maradtunk még páran, Örkény után szabadon, magyarok, románok, szászok, mások, akik nem csak szezonban vonaglunk, nem wow-orgiában vonulunk végig a belvároson, hogy utána jóllakottan (böfögve vagy sem) hazamenjünk oda, ahol épp élünk. És még egy elég fontos adalék: mi, belvárosiak eléggé alaposan hozzájárultunk a kolozsvári koronaékszer puccba vágásához. Azon túl, hogy adót fizetünk (azon kevesen, amennyien vagyunk). Saját költségünkön felújíttattuk azon épületek homlokzatát, amelyekben élünk. Büntetés terhe alatt. És mindegy, mennyit tettünk bele (persze, nem mindegy, de ne menjünk bele): a lényeg az, hogy ez a mi munkánk eredménye is. Ahhoz, hogy a nagy felújítás utáni első graffiti-ajándék bejelentésekor azt jelezte a városvezetés, hogy bocs, ez (is) a mi dolgunk. És akkor csendben jelzem: engem (a szomszédaimat se) egyetlen jelölt hölgy vagy úr sem keresett meg azzal a lefegyverző mosolyt követő rendkívül feszülten figyelő arccal, ami ilyenkor a jelölt hölgyek és urak sajátja, hogy: neked mik az elvárásaid, kedves belvárosi (magyar) szavazópolgár? Te hogy képzeled el azt a városrészt, ahol élsz? Mit tehetnénk érted? Nem. Ehelyett az van, hogy nekem mindenek előtt örülnöm kell. Mint a rezervátumi bölénynek, mert, ugye, kevesen van, nem életképes, értsd, nemigen számít a szavazata a nagy közösben. Örülnöm kell a széppé tett utcáknak (ennek örülök is), az egymást érő fesztiváloknak (Kolozsvár felkerül a térképre, hát nem csodálatos?), örülnöm kell a parkolási mizériának és az autódömpingnek (talán még Funar mester is megígérte, hogy megoldja a belváros autómentesítését, ez még referenciaként is szánalmas), örülnöm kell a semmiből váratlanul égnek szökkenő vadonatúj épületeknek (ja, hogy történelmi városközpont, kérem, haladni kell a korral, higgye el, önnek is jobb lesz), örülnöm kell gyakorlatilag mindennek, amit kapok. Mert hát én belvárosi polgár vagyok, és azért ne feledjük, hogy a hely, ahol élek, prioritás. Hát nem, kedves magyar jelölt hölgyek és urak, nem örülök. És amint jeleztem, tudom, a rezervátumi bölény szavazata (vagyis az enyém meg a többi belvárosi polgáré) nem számít sokat. Magyarán, egyetlen jelölt urat és hölgyet sem izzad le attól, hogy mi, életképtelen (mellesleg adófizető, homlokzat-felújító, statisztikákban esetleg jól mutató stb.) bölények esetleg nem rá szavazunk. De attól ez még az én jogom és kötelességem. Nem bizalmat szavazni azoknak, akikben nem bízom. És hátha eljön majd a nap, amikor a belvárosi koronaékszer-rezervátumban élő bölények szavára is odafigyel valaki. Addig meg: az én pecsétem, oda teszem, ahova akarom. És tudják, mi van, kedves magyar jelölt hölgyek és urak? Az kevésbé fáj, amikor egy román ember nem figyel rám. Ha értik, mire gondolok.