Nyolcvanas évek, erdei tévé, Nagy Testvér, avagy: mi halt meg Maradonával itt, Erdélyben?

Szeretném jó előre jelezni: nem szívügyem a labdarúgás. Amolyan focisznob volnék: megnézem a vébét, az eeebét, továbbá drukkolok a magyaroknak, szeretem a CFR-t, utálom az U-t, szeretem a Sepsi OSK-t, utálom a FCSB-t, rendes érzelmi-indulati alapokkal bíró átlagpolgár vagyok, ebben is. Persze, kedvenc focistám van. De nem Diego Armando Maradona. Hanem a Gaucsó (Ronaldo de Assis Moreira, Ronaldinho Gaúcho, Dinho, ahogy tetszik). És nem azért, mert szerintem ő minden idők legnagyobb futballistája (hát honnan is tudnám én ezt, ha nem szívügyem a labdarúgás), nem is azért, mert úgy tudott átosonni-táncolni-repülni az ellenfél egész csapatán, mint egy szellem, akit néha lerúgni is teljesen értelmetlen és fölösleges volt, még csak azért sem, mert bárhonnan tökéletes labdát tudott tálalni a csatárnak. Hanem azért a girbegurba mosolyért, amilyet se előtte, se utána nem láttam senki arcán ragyogni. Ami azt üzente, s üzeni ma is, hogy ez az ember egyszerűen szerette, amit csinált. Mint egy gyerek.

A Gaucsót megsirattam volna. (Remélem, nem kerül rá sor, hiszen 11 évvel fiatalabb nálam.) Diego Armando Maradonát nem sirattam meg. Viszont: mintha megdobtak volna egy kővel. Fájt. És nem csak azért, mert hát vita nincs, a foci történetének egyik gigásza ő. Nem csak azért, mert fáj, amikor elgondolkodom azon, hogy mi volt, s mivé lett üstököspályája leívelése után. (Nem részletezem: drogok, Fidel-ölelgetés, Che- és Marx-tetkó, pofátlankodás II. János Pál pápával, a kis tízes marhája.) Hanem igazából azért, mert távozásával lezárult valami, ami a múlt század nyolcvanas éveiben ezeken az erdélyi-végvári tájakon is fontos volt. Sőt!

Természetesen nem azért könyörögtem apámnak, szerezzen be valahonnan egy spanyolországi vébés pólót, mert… Maradona. Mert… Mészáros, mert Nyilasi, mert Garaba, mert Sallai, Mert Fazekas, mert Pölöskei, a többiekre kapásból már nem emlékszem. Mert… hajrá, magyarok! És majd hasra estem, amikor egy nap elém tett egy csomagot, felbontva, naná, akkoriban a román vámosok így jelezték, hogy hahó, rajtunk a szemük. És benne volt a póló! Igaz, hosszú ujjú, igaz, vastag, de viseltem, izzadtam a nyár melegében, mert én voltam az utcában az egyetlen, akinek ilyenje volt. Mondták is a focizó haverok, hogy szarul áll egy falábún. És igazuk volt, de attól még láttam rajtuk, a fél húslábukat odaadnák a „mezért”.

Mert ebben a mezben már mehettem ki a Bükkbe, meccset nézni. Ezekből a teljesen undergrund, a korabeli tett- és gondolatrendőrség által is „körülrajongott” erdei szeánszokból korábban kimaradtam, zsenge korom okán. Hát most elérkezett az én időm! Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor a sötét erdőben egymás után világítani kezdtek a sporttévék fényei. Nem (csak) Bácsban volt akkoriban az idegen lények leszállópályája. Hanem a Bükkben. És azokat a pillanatokat sem fogom elfelejteni soha, amikor június idusán, a földöntúli fények árnyalta csöndben tízszer morajlott fel magyarul az erdő, hogy gól! Aki talán nem emlékszik: a mieink 10 gólt pakoltak a salvadoriak hálójába. És azt sem felejtem el soha, hogy pár nappal később jött Maradona és a mieink elestek. De csúnyán. És persze, tovább is volt, mondhatnám még, de minek.

Nos, ez fáj, paradox módon. Mert azok a vészterhes idők elmúltak. Ma már többnyire csak azért háborog az ember, ha nincs hideg sör a hűtőben meccs előtt, vagy egy fontos találkozót nem „passzol át” az M4, mert ó, észlelték, hogy határon túl vagyunk és hát bocsánat, nem működik. A vészterhes idők elmúltak, mondom... de elmúlt egy közösségi létmód, az összetartozásnak egy sajátos, talán csak diktatúrákban élők (vagy éltek) számára értelmezhető érzése. És ez a létmód, összetartozás-érzés bennem Maradonához (is) kapcsolódik. Aki most elköszönt tőlünk.

És hogy a címbeli kérdésre is kitérjek térjek: mi halt meg Maradonával itt, Erdélyben? Nos, az említett elmúltakon kívül: semmi. Tulajdonképpen itt áll mellettem, amint ezeket a sorokat írom, egy kukkot nem ért az egészből, nem érti, hogy egy Isten háta mögötti legyőzött terület lakója miért küszködik a könnyeivel. Nem érti, mondom… viszont átölel és latinos szenvedéllyel sír velem. Szóval lényegében semmi és senki nem halt meg. Egymásra kacsintunk, aztán lemegyünk az utcára, egyet passzolgatni. Ki-ki a saját (fa)lábaival. Mint annak idején.