Miért nem lehet eltávolítani a ronda emlékműveket Kolozsvárról?

Hadd kezdjem egy pozitívummal. Ugye, a felvilágosult, minden áron, de főleg az együtt élő kisebbségi közösségek hátán újemberkedő kommunista rezsim 1961-ben fogta a kolozsvári Farkas és Egyetem utca sarkán álló Mária-oszlopot (nem mellesleg, a fogadalmi oszlop a kincses város legrégebbi köztéri szobra) és kirakta valahová a semmibe. Aztán olyan 70 évvel később, a Farkas utca és környéke felújításakor a tervezők észszerű módon azt ajánlották, kerüljön már vissza az oszlop a helyére, mert… így lesz architekturálisan vonzó Kolozsvár központja. És láss csudát, Kolozsvár mű-multikulti városvezetése beleegyezett. Az ember ilyenkor hajlamos bedőlni a jó hír keltette napsugaras optimizmusnak. Jé, hát lehetséges, hogy tényleg megváltozott az emilbociánus kisvilágszemlélet? Elképzelhető az, hogy egy (nem román) szobor adott esetben tényleg csak egy (nem román) szobor (annak minden történelmi, kulturális, esztétikai stb. dimenziójával) és nem valamiféle revizionista időzített bomba? És amikor már rábólintanánk, hogy igen, talán lehetséges, jön a tasli, hogy coki, nem épp úgy van az. A város látványosságait elképesztő energiával felújító önkormányzat jó ideje tervbe vette a fellegvár gyöngyszemesítését. Van ott egy Vauban-várrom, még a csúnya Habsburg-időszakból. És tényleg remek ötlet, hogy az enyhén szólva lehurbolt helyet Kolozsvár egy újabb, mindenki számára ragyogó pontjává változtassák. Nosza, a tervezők neki is feküdtek, de ismét (ki tudja hányadszor) beleakadtak a Funar-keresztnek becézett 1848-as emlékmű-monstrumba. Mire nagy merészen (naivan?) beleszőtték, pontosabban kivágták a tervekből az istentelenül ronda tereptárgyat, természetesen konkrét műépítészeti, esztétikai stb. érvek alapján. A múlt héten nyilvánosságra kerültek a látványtervek és nagy lett a csönd. Amelyet elsőként Dan Tarcea alpolgármester tört meg, mondván, hogy azért fog harcolni (a milita, románul), hogy a kereszt a helyén maradjon, továbbá nyilván semmi él nélkül hozzátette azt is, hogy ó, a tervek még csak most fognak megérkezni a hivatalba, engedélyeztetés végett. Aztán végre megszólalt az újabban elég harciasan nyilatkozgató Emil Boc, Kolozsvár bírója is. Rövid volt és velős: a szimbólumokhoz nem nyúlunk, a kereszt ott marad, pont. Akinek meg nem tetszik, írjon haza, vagy költözzön el, teszem hozzá. Picit eltöprengtem, mi lehet az oka annak, hogy számtalan építészeti, esztétikai (tehát nem politikai) érv ellenére ilyen esetekben (lásd még például a Hunyadi téri Avram Iancu-förmedvényt) miért merevedik meg hirtelen és kórosan a kolozsvári bíró és csapata, mint valami priapizmusban szenvedő beteg. Van egy kézenfekvő, politikai logikán alapuló válasz: Kolozsvár választópolgárainak jelentős része román nemzetiségű. Tehát amikor jön a nagy pillanat, rájuk kell figyelni. És ha véletlenül (mert a politikában ez gyakran előfordul) enged egy amúgy észszerű és normalitást lehelő változásnak, előfordulhat, hogy egy kihívó felkapja az elmozdított szobrot, mint egy földön heverő fegyvert és jól fejbe veri vele a regnáló polgit. Ami semmi esetre sem kellemes. Aztán van egy másik lehetséges válasz is: Románia nagyon fiatal állam. És a maga módján nagyon pragmatikus is. Ami azt is jelenti, hogy szimbolikus-identitárius szinten gyakorlatilag minden jelképhez ragaszkodik, ami valamiképpen kiemeli a román identitást a mindenféle idegen, elnyomó, sőt, a hivatalos elképzelés szerint visszakapaszkodni kívánó közösségek (na jó, lényegében csak egy közösségről van szó, a többit sikerült száz év alatt kiiktatni, beolvasztani) szimbólumerdejéből. Bármelyik választ is fogadjuk el bár részben igaznak, az eredmény borítékolható: a Funar-kereszt (és az összes hasonló horrordarab) – ha csak valamilyen csoda nem történik – a helyén marad. Amit tehetünk: örülünk annak, hogy a Mária-oszlop esetében mégis rugalmasan viszonyult a bíró és csapata a kolozsvári, tágabban erdélyi történelemhez, kultúrához, normalitáshoz. És reménykedünk abban, hogy több hasonló fecske egyszer majd meghozza a transzilván tavaszt.