Miért kell a tartalom nélküli formáknak a járványhelyzetre is rászabadulniuk?

Románia modern kori társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális létezésének meghatározó eleme a tartalom nélküli formák jelensége, ezt egy egész sor román gondolkodó megállapította Titu Maiorescutól Mihai Eminescun át Mihail Kogălniceanuig, és azóta is emlegetik tudósok és elemzők. Ott van ez a jelenség az egyéni és közösségi élet minden területén, és abban nyilvánul meg, hogy a máshonnan átvett, lemásolt, imitált társadalmi, politikai, kulturális és egyéb struktúrák, fogalmak, szempontok egyáltalán nem, vagy csak részben alkalmasak a romániai valóság megragadására. Mégis, az ezekhez való merev ragaszkodás makacsul kitart ma is, akkor is, ha a mindennapi, földhözragadt valóság ordítva tiltakozik ellene. Itt van például a jelenlegi helyzet, amikor az egyre súlyosabb járványállapotok kellős közepén az egyik állami intézmény gondolkodás és mérlegelés nélkül eszköz nélkül hagyja az állam többi intézményét a válság kezelésére tett olyan, amilyen cselekvésben. Az alkotmánybírósági döntés, amelynek értelmében lassan egy hete nem kötelezhető hatósági karanténba, kórházi kezelésre senki, aki koronavírusos, beteg vagy fertőzésgyanús, azt jelenti, hogy a román állam egyik lábával elgáncsolta az amúgy is bizonytalanul, de azért mégis csak a földön álló másik lábát. Az állam pedig nagy nyekkenéssel elesett, mert ilyen esetben ez elkerülhetetlen. Az a baj, hogy ebben a helyzetben mindenki sáros: Sáros a kormány, mert alkotmányellenes eszközzel próbált szembemenni egy amúgy valós fenyegetéssel. Jobban meg kellett volna szakérteni azt a jogszabályt, amely lehetővé tette, hogy miniszteri rendelet szabályozza a karantént, a kötelező kórházi beutalást és a kötelező házi elkülönítést. Sáros a nép ügyvédje, mert azon túl, hogy nagyon helyesen védi a polgárok jogait az állam túlkapásaitól, láthatóan nem foglalkozott azzal a szemponttal, hogy az említett jogszabály megtámadásával, annak időzítésével még nagyobb rosszat okoz a polgároknak, mivel a járvány megfékezésére így az államnak szinte semmilyen korlátozó eszköze nem maradt. (Igen, az is nagyon megérne egy misét, hogy miért kényszeríti a törvény a fertőzötteket gyakran rettenetes kórházi körülmények közé.) Sáros az alkotmánybíróság is, mert a körülményekre való tekintet nélkül, az időzítési szempontok sutba dobásával meghozta tisztán elvi döntését. Ami, tegyük hozzá gyorsan, helyes, méltányos és jó. Csak ne köszönne vissza benne a tartalom nélküli formák jelensége. És sárosak a politikai szereplők, a pártok és a politikusok, mivel a közelgő választások kampánylogikájának rendelnek alá mindent. A betegség nem az államot, nem hatalmi ágakat, nem intézményeket és nem pártokat, hanem az embereket támadja meg, ez valahogy elsikkadt, de legalábbis háttérbe szorult. Mert az állam végső soron az emberekért van, bármennyire is furcsának tűnik is ez a világnak ezen a kelet-európai részén, a kormány, a nép ügyvédje, az alkotmánybíróság is az emberekért van, az ő javukat kell szolgálnia, bármennyire is önmagában helyénvalónak, elv- és jogszerűnek minősül is bármelyik lépésük. És a rendszer, a szabályok, az elvek és a törvények sem öncélok, hanem az emberekért vannak. Ezért soha nem lehet végső soron helyénvaló semmilyen olyan döntés, intézkedés vagy elképzelés, amely mindezeket az emberek érdekei fölé helyezi és a követésüket előrébbvalónak tekinti például az emberek egészségénél. Működhetett volna összehangoltabban ez a többszereplős alkotmányossági rodeó, még akkor is, ha azzal járt volna, hogy az egyébként nagyon helyesen elkülönülő hatalmi ágak, ha nem is keresztezik egymás útját, de legalább kicsit összedolgoznak, jobban időzítve – az emberek érdekében. Mert mit ér az amúgy dicséretes törvényesség, ha öncélú, ha nincs tekintettel a létező valóságra és ha rosszat tesz azoknak, akiknek végül is a javát kellene szolgálnia? Mit ér az elvi rend, ha puszta forma, tartalom nélkül?