Leszámolhatnánk már azzal a szamársággal, hogy csak az pofázhat, aki szavazott

Szándékosan nem a választás előtt írtam erről a témáról, mert tartok tőle, hogy – főként némi rosszindulattal – könnyű félreértelmezni a mondandómat, vagyis olybá venni, miszerint otthonmaradásra buzdítanék. (Nem buzdítok ilyesmire.) Sőt most sem írnék róla, ha a szociális média árja nem dobta volna elém Mircea Cărtărescu minapi bejegyzését, amelyben a kitűnő román író, a részvételi adatok miatti csalódottságában, erre a kijelentésre ragadtatja magát (szabad fordításban):

Nem ő az egyetlen, akinek a részéről visszaköszön ez a retorika: a felfokozott kampányhangulatban – természetesen a háttérből a pártok professzionális üzenetátadási módszereivel megtámogatva, öntudatos polgárok tömegeit változtatva önkéntes reklámfelületté – különböző platformokon gyakran hangzanak el az effajta szentenciák, mint „aki nem megy szavazni, utána ne pofázzon”, „szavazni erkölcsi kötelesség” és hasonlók.

Akik ilyesmiket hangoztatnak, kimondva-kimondatlanul abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a választásoktól távol maradni pusztán nemtörődömségből, restségből vagy egyfajta undorból lehet – de ez távolról sincs így. Mindenek előtt azonban szögezzük le: nem,

bármit mondjanak az ebben érdekelt politikusok és egyházfők, szavazni nem erkölcsi kötelesség, hanem politikai jog.

Mint ahogy, bármit mondjanak a kritikai értelmiségiek, demokráciában „pofázni” sem erkölcsi kötelesség, hanem politikai jog.

Vannak, akik meg sem szólalnak politikai ügyekben, aztán négyévente elmennek szavazni, egyre gyakrabban meglepetéseket szerezve ezzel a közvélemény-kutató intézeteknek (vö. „csendes többség”); mások egyebet sem csinálnak, mint folyamatosan véleményt formálnak, mégsem mennek el szavazni. Mindkettő rendben van: a szabad választás és a szabad szólás joga közt nincs közvetlen összefüggés, és mindkettő jog, nem kötelesség.

A szavazást morális ügyként kezelő álláspont – hangsúlyoznám, hogy teljesen függetlenül a jelenlegi parlamenti választástól – könnyen visszájára fordítható:

ha a megválasztott parlament (és az általa megválasztott kormány) rosszul végzi a dolgát, mondhatjuk-e azt, hogy akik megszavazták, ne pofázzanak, hiszen, lám, mit okoztak?

Ha azok, akik nem szavaznak, „polgári és politikai értelemben halottak”, ez csakis azt jelentheti, hogy a polgári és politikai tevékenység egyetlen érvényes formája a négyévenkénti választásokon való részvétel – de ez, ha a politikát a szó eredeti értelmében, vagyis a polisz, a közösség ügyeivel való foglalatoskodásként használjuk, nem így van. Éppen erről látszik megfeledkezni az a politikai és véleményformáló elit, amely a közügyek képviseletét a pártpolitikával azonosítja, és amely saját hitelvesztésének súlyát a passzív plebszre terhelné.

Márpedig a passzivitás – minél nagyobb mértékű, annál inkább – mindig jelzés:

azt (is) jelezheti, hogy olyan légkör alakult ki, amelyben az állampolgárok közéleti-politikai ügyekben nem érzik érintve magukat,

a kamarillapolitizálás pitiáner, napi trükközései (amelyet politikaként igyekeznek lenyomni a torkukon) nem hozzák lázba őket. Úgy érzik, az ő szavuk úgyse számít, vagy a távolmaradást a tiltakozás egy formájaként használják. A mindenkori politikai osztálynak, kioktatás helyett, figyelnie kéne ezekre a jelzésekre.

Hát, ezúttal nem – ezúttal sem – sikerült.