Lárévédéré, Igor, bunöziuá Maia! Etnikai alapon egyesülünk egyet, ugye? Erdélynek pedig kuss!

Nagyjából a fenti mondattal jellemezhető a múlt vasárnapi moldovai elnökválasztást követő román viszonyulás. A pontosság kedvéért: november 15-én, vasárnap zajlott az elnökválasztás második fordulója a Moldovai Köztársaságban. Akik küzdöttek: az oroszbarát Igor Donon elnök, illetve a nyugatbarát Maia Sandu elnökjelölt. És az eredmény: Sandu lazán kiütötte Dodont a ringből.

A világ tapsolni kezdett: megbukott egy kis despota, leszállt az első eurófecske azon a végvári vidéken is, és most majd jön a szép és színes és emberijogos és globalokonform tavasz. Természetesen Románia, a „nagy” szomszéd és testvér az elsők között dobott csókot a frissen megválasztott elnök asszonynak. Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök tőle telhetően melegen gratulált a győzelemhez és egyben jelezte, máris megveszi a jegyet Kisinyovba.

Ugyanakkor előbújtak fűtött köveik alól a legkülönbözőbb mioritikus elemzők és diplomaták is, akik bármely jelentősebb Pruton túli politikai szeizmikus mozgás után azonnal elkezdik a jól ismert rigmust: Moldova Románia! Tessék egyesülni! Hogy ez mennyire igaz, az ilyenkor mellékes. Itt van például a román diplomácia egyik kiscsillaga, a jelen pillanatban a Népi Mozgalom Párt (PMP) alelnöke ás a párt konzervatív színeiben választási ringbe szálló politikusa, Cristian Diaconescu, aki egy minapi interjúban így érvelt az egyesülés ideája mellett:

És akkor itt álljunk meg egy mondat erejéig: a biztos történelmi alapokon álló premissza az 1918-as bukaresti (bufteai) békeszerződés, melynek során Románia korábbi szavát szegve különbékét kötött a központi hatalmakkal, aztán ügyesen megszállta ex-szövetségese, Oroszország besszarábiai területeit? Mert hogy jó száz évvel korábban, a hetedik orosz-török háborút lezáró, szintén bukaresti béke során Besszarábiát az oroszok elvették Romá… na várjunk, hiszen akkor még nem létezett Románia, se kicsi, se nagy. Jó, egye fene, a történelem ilyen bonyolult: román mitohistóriai szemszögből nézve akár biztos történelmi alap lehet ez is. Na de azt honnan a fenéből veszi a diplomata úr, hogy az egyesülés ideájával mindenki, de mindenki rokonszenvezik a Prut összes partján? Hiszen az elmúlt években végzett moldovai felmérések épp az ellenkezőjét látszanak igazolni. Ja, lehet, a gonosz dodonisták ármánykodása ez.

Na de folytassuk Diaconescu úr gondolatait, hogy mi is az a bizonyos történelmi alapú premissza:

Mint országot? 1812-ben? Ne vicceljen már, Diaconescu úr! De menjünk is tovább:

Értik, ugye? Egy ország, egy nép… Amelyet diktátorok téptek szét. És akkor egy pillanatig gondoljunk arra is, amit mi, magyarok szoktunk mondogatni (nyilván nem kalapos együgyűekre és egyéb globalista műhéroszokra gondolok): hogy hát izé, a történelmi Magyarországot rendesen apróra szeletelték Trianon környékén, méghozzá diktátorok (ja, nem is, bocsánat, felvilágosult, demokratikus geopolitikai mesterszabászok), és hát azóta vagyunk, ahogy vagyunk. De ha ezt például Diaconescu úrnak elmondanánk, továbbá azt is, hogy jé, hát Ionopot úrral egy igazi szászvérű Nagy Károly-díjas európéer huppant az egységesnek, oszthatatlannak, egyidentitásúnak, egyvallásúnak, egynyelvűnek tűnő Románia elnöki székébe, akkor vajon mit szólna ez a bülbülszavú diplomata? Elharapná a torkunk, amúgy diplomatikusan. És még csak nem is mondom azt, hogy rosszul tenné, legalábbis az ő szempontjából. Pedig, ha úgy tetszik, egy cipőben járunk, egy, számnyi különbséggel: Románia (legalábbis deklaratívan) nagyon szeretne egy újabb nagy egyesülést. A Moldovai Köztársaság? Hát, egyelőre nem annyira. Erdély is szeretne némi autonómiát (mert az egyesülés ilyen körülmények közt, valljuk be, illuzórikus gondolat). Az erdélyi autonómiát viszont Magyarország is szeretné. És egyelőre itt a pont. Három is.