Kis Karácsony Péter apostollal, nagy karácsony vásárlási dühhel

Két történetet szeretnék elmesélni, most, hogy Karácsony szent (vagy profán, kinek milyen) ünnepe lassan kopogtat az ajtón.

Első történet: A nagybetűs Kis Karácsony

A múlt hét végén Kalotaszentkirályon jártam. És ha már a vasárnap is ott ért, úgy döntöttem, elmegyek az istentiszteletre. Advent negyedik vasárnapja volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy elkéstem, ezért a karzatra illett beülnöm. A tiszteletes úr Péter apostol valamelyik levele alapján az ismétlésről beszélt a híveknek.

Egy ideig nem is tudtam odafigyelni. Lekötött a tömeg látványa. Telis-teli templomban nagyon rég nem voltam. Idősek, középkorúak, fiatalok, gyermekek, maga a szakrális normalitás, ha úgy tetszik. (Már amennyire ez maszkban lehetséges.) A régiek a padokra helyezett zsoltároskönyvből, az újak mobiltelefonból énekelték a zsoltárokat.

Az ismétlés pedig fontos, bólintottam rá a tiszteletes úr szavaira. Mert ha nem ismételjük, amit tudunk, a tudás elillan, mint a füst. Nem árt időnként újra elmondani, kik vagyunk, honnan jöttünk, mivel tartozunk Istennek, embernek, hogy beszélünk felebarátainkkal, és milyen nyelven. A szemem sarkából láttam, hogy egy pillanat erejéig Péter apostol is beült közénk. A karzat korlátján jutott csak hely, de ez szemmel láthatólag nem zavarta. Szépen feltette a maszkot ő is, mert a szabály, az szabály.

Az istentisztelet után végigmentem az utcán. Csend volt. Emberek ballagtak hazafelé, ünnepi ebédre. Mint egy lassított filmen. Tulajdonképpen nem volt ebben a látványban semmi különös. Talán csak annyi, hogy belém költözött egy Kis Karácsony.

Második történet: A kisbetűs nagy karácsony

Kalotaszentkirályról hazafele jövet végig pörgött bennem a fenti lassított film. Aztán, ahogy az autó nekiütközött a város láthatatlan falának, elszakadt a filmszalag. És elkezdődött valami egészen más. A Polus (Vivo, ahogy tetszik) bevásárlóközpont felé ívelő felüljáró tövénél állt az autósor. Ahogy jobbra néztem, tele volt az óriási parkoló. Valamiért meg kellett állni, ugye, karácsony jön, ajándékozáshoz pedig ajándék kell. Egy másik bevásárlóközpont parkolójában sikerült emberi körülmények között parkolni, elsétáltunk a Polusig. És besodort a tömeg. Az emberek lázban égő szemmel rohangáltak fel-alá, boltból ki, boltba be, a kétségbeesett örömszerzés labirintikus útvonalait földre hányt termékek jelezték.

Megálltam egy polc mellett. Bakancsok sorakoztak rajta, katonásnak nem nevezhető rendben. Aztán azon kaptam magam, hogy lökdösnek. Nézem, egy mord maszkos huzigálja az egyik pár lábbelit, szerencsétlen jószágnak beakadt a pertlije a polc szélébe. Közben nem Péter apostolt emlegeti, hanem a ló nemes nemzőszervét. Mondom, bocsánat, mozdulnék is, de bumm, a másik oldalról is nekem jön valaki. A bakancsrángató ember mágnesként vonzotta az arra járókat. Á, biztos valami jó kapás van ott, gyerünk! Megfordulni se értem rá, máris hat-nyolc dühödt ajándékozó tolongott körülöttem, ide-oda lökdöstek. Talán megérezték rajtam, hogy álvásárló vagyok. Rontom itt a levegőt, meg az ünnepet. Arrébb vergődtem, minél messzebb a verejtékező nagy karácsonytól.

Áldott, csendes, lassú, nagybetűs Kis Karácsonyt kívánok mindenkinek! A kisbetűs nagyot hagyjuk másra.