Itthon magyar (vagyis idegen), otthon román (vagyis idegen). Nem lehetne másképp?

1. Időpont: nyolcvanas évek eleje. A vasfüggöny mögötti mizériában ugráltam örömömben, amikor minden második évben apám ünnepélyesen letette az asztalra a hatalmas sorban állás után ideiglenesen kézhez kapott libafoszöld útleveleket és bemondta az ultit: megyünk Magyarországra!

Akár Meseországot is mondhatott volna alternatíva gyanánt, attól se dobbant volna nagyobbat az én ifjú szívem. Egyik ilyen fehérhollós alkalommal – apám barátaimnál szálltunk meg minden esetben – odafönt, a Budai várban (közelebbről, Tárnok utca) a házigazda (egy imádni való orvosnő) beszélgetni kezdett velem. Nem volt épp mindennapi dolog  számomra, mert a felnőttek általában egymással társalogtak, én meg a Búvár zsebkönyveket, egyéb varázslatos könyvzsákmányokat bújtam valamelyik szobában (amelyeknek idehaza, Kolozsváron hírük is alig volt). No, beszélgetünk, iskoláról, barátokról, egyebekről, amikor hirtelen jött a következő két mondat: Hogy te milyen jól tudsz magyarul! Hol tanultad meg? Elakadt a szavam. Nyilván nem éreztem, hogy ez a megjegyzés diszkriminatív. Szégyent éreztem. Bele is pirultam. Hogy ezt nekem most el kell magyarázni. Ami számomra eleve adott normalitás és nem szorul magyarázatra. Az iskolában, mondtam vérvörös fejjel. A hölgy látta, hogy valami nincs rendben és másfele terelte a szóirányt.

2. Időpont: kilencvenes évek legeleje. Apám döntése értelmében a kolozsvári orvosi egyetemre felvételiztem. Háromszor. Utoljára 1989-ben. Sikertelenül. Aztán jött a forradalom, a rendszerváltás és a friss, ropogós, „demokratikus” államvezetés többek közt azzal kedveskedett a népnek, hogy 0,50 ponttal lenyomta az egyetemi bejutási jegyküszöböt, tessék, nép, ilyen jó fejek vagyunk mi! A numerus clausus okán a korábbi bejutási küszöb alatt jó sokan tolongtunk, magyarok. A csap megnyílt, beömlöttünk mi is. Az eredmény az lett, hogy az akkori évfolyam létszáma hirtelen megsokszorozódott. Ez pedig a korábbi évfolyamok hallgatóinak nem tetszett. Napirenden voltak a viták. Egy évfolyamgyűlésen felállt egy kolléga és kerek perec kijelentette: mi, magyarok, menjünk inkább Pestre tanulni! Szót kértem, visszaszóltam, ma sem vagyok büszke rá.

Meg vagyok győződve, sok erdélyi magyar polgártársamnak van hasonló élménye. Mindkét történet szomorú. És mindkét történet érthető. Mégpedig olyan értelemben, hogy mind a pesti magyar, illetve a kolozsvári román megjegyzés az amúgy rendelkezésre álló információ hiányára vagy félreértelmezésére vezethető vissza. Ha tetszik, nem figyeltünk egymásra.

Azóta eltelt pár évtized. És egyre kevesebb ilyen sztorit hallottam, főleg Magyarország felől. Ezért is csodálkoztam el picit, amikor Reisz Áron válogatott jégkorongozó Facebook-bejegyzését olvastam arról, hogy egy budapesti hokimérkőzésen (a Fradi játszott a Gyergyó ellen) a biztonságiak nem engedték be a csarnokba, mégpedig azért, mert Csíkszeredában született (vagyis nem magyar… !?). Az mellékesnek bizonyult, hogy a játékosnak van magyar állampolgársága, magyarországi lakcíme, jó ideig magyarországi csapatoknál játszott, a válogatott keretnek is tagja volt…

Rendben, a házigazda klub elismerte, hogy a szervezés során hibáztak az illetékesek, sőt, békejobb gyanánt meghívja a soron következő bajnoki mérkőzésre a Gyergyói Hoki Klub és a Csíkszeredai Sport Klub vezetőit és játékosait. Annak idején az orvosnő nem kért tőlem elnézést a Tárnok utcában, a román kollégák se kértek tőlünk elnézést Kolozsváron.

Elintézhetnénk a dolgot ezzel a Hofi-aranyköpéssel is: Hogy ki mennyire hülye, nem függ a lakóhelytől. Viszont itt talán többről van szó. Ha összetartozunk, magyarok, határoktól függetlenül, akkor figyeljünk is egymásra. És ha összetartozunk, románok és magyarok, a fennálló határok függvényében, figyeljünk is egymásra. Mert beszólni, kidobni, diszkriminálni, gyűlölni könnyű (különösen háborúszeles időkben). Egymásra figyelni, megérteni a másikat talán picit nehezebb. Viszont ezerszer kifizetődőbb.