Irgum-burgum, hát ez beszaladt, avagy mikor lesz a lelátók népe píszí?

Isten látja lelkemet, nem vagyok megveszekedett szurkoló. Életemben először gyerekként voltam focimeccsen. Nagyapám vitt ki a stadionba valamikor a nyolcvanas évek elején. Nem emlékszem, milyen csapatok játszottak: fehérek a pirosak ellen. Egy mukkot sem értettem az egészből. Apró emberek rohangáltak a pályán, nem tudtam, ki kicsoda, a labdát se láttam időnként. Azt viszont jól hallottam, hogy mindenki ordítozik körülöttem, és igen gyakran nyomdafestékbe ütköző kifejezések is elhangzottak. Eltátottam a szám rendesen: ha én mondanék olyanokat, jönne a fejmosás. De úgy tűnt, akkor, ott senkit sem zavart. Jóval később, felnőtt fejjel jártam ismét stadionban, a CFR szurkológárdájáról készítettünk dokumentumfilmet. Értelemszerűen a CFR-szurkolók közt sertepertéltünk minden meccsen. Akkor értettem meg, hogy működik a lelátók népe. Gólt rúgtak a kolozsváriak, felmorajlott körülöttem a tömeg és azon kaptam magam, hogy nagyon nem a filmre figyelek, hanem ugrálok, ordítok, pedig nem lettem szurkolóbb. Mikor pedig vélt vagy valós igazságtalanság történt, bizony az én számon is kicsúszott egy jó hangos káromlás. Vagy több. Saját tapasztalataim alapján sem értem tehát azt a (mű)felháborodást, amely az épp zajló foci-Eb bizonyos meccseit követi, hurrogásügyileg. (És nem, nem arra gondolok, amikor a román ultrák Mongóliába küldik a magyarokat, vagy a magyar ultrák lehomoszexuálisozzák Ronaldót. Ez valóban nem szép, annak ellenére, hogy az indulat nagyon is érthető.) Konkrétan a múlt szombati magyar-francia meccsre gondolok: a francia csapat két übersztárja, Mbappé és Benzema lelkileg sérült a mérkőzés során, ugyanis a magyar szurkolók a hírek szerint huhogtak és rasszista kifejezéseket vágtak a fejükhöz, amikor hozzájuk került a labda. Az tény, hogy a franciáknak nem sikerült villogni a magyar válogatott ellen. A gallok eleinte még a hőséget okolták a halovány szereplés kapcsán. Ám aztán elkezdődött a rasszistázás és a huhogótrauma. Na mármost, én értem, hogy szinte másfél évig üres lelátók előtt játszottak a csapatok. Vagyis jó (vagy rossz) esetben csak az edzők szidhatták a játékosokat, mint a bokrot. De akkor ehhez csak annyit tudok hozzátenni: Isten hozott minden mimózalelkű focizsenit a való világban! Kicsit olyan ez, mint amikor a proghipszterek osztják a tutit a romkocsmákban és hát persze, hogy senki nem szól be nekik. Aztán amikor kilépnek a lufijukból, azonnal sírógörcsöt kapnak, hogy a világ miért nem olyan, ahogy ők a trendi koktélok fölött vizionálták. Persze az is lehet, hogy újabb paradigmaváltás előtt állunk: az UEFA és az egyéb fórumok hamarosan betiltják a csúnya szavak használatát a lelátókon. És akkor most képzeljük el, például az angol szurkológárdát, amint dühösen udvariasan ezt üvölti mondja a bírónak: Füttymester uram, elnézést, hogy szólunk, de ez talán mégsem volt les. Vagy gólt kap a nemzeti válogatott egy tétmérkőzésen, mire a lelátó felbődül: Irgum-burgum, hát nem beszaladt a kapunkba? Vagy az ellenfél sunyi csatárjának sikerül kierőszakolnia egy tizenegyest egy ügyes vetődéssel, mire a drukkerek: Kedves XXX, lehet, hogy többet kéne olvasnia a fair play szabályairól! És a sort hosszan folytathatnám. De minek, totális fikció. A lelátók népe nem így működik. Ami pedig a csodalábú, ám (ál)mimózalelkű szupersztárokat illeti, számukra is van egy jól nevelt tanácsom: fiúk, tessék kevesebbet nyavalyogni és jobban játszani. Basszátok meg!