Hogyan rúgja magát valagon az esélyegyenlőség?

Olvasom, hogy a Berlini Filmfesztivál agy(vu)menjei történelminek nevezett döntéssel rukkoltak elő: többé nem lesz olyan, hogy legjobb férfi fő- és mellékszereplő, illetve legjobb női fő- és mellékszereplő. Értsd, többé nem lesz olyan (egyelőre csak) Berlinben, hogy nők és férfiak felsétálnak a színpadra, kapnak a kezükbe egy-egy aranyos medvét, boldog-boldogtalannak megköszönik a sikert és ünnepli őket a közönség. Csak olyan lesz, hogy nők VAGY férfiak sétálnak fel. (És ezzel még mindig a binárison belül vagyunk, juj!)

Hát, mit mondjak: valóban történelmi a döntés. Mégpedig azért – így a berlini fesztiválos agy(vu)menek – hogy végre valóban gendersemleges ítélet alapján kerüljenek jó kézbe az aranyos medvék. Megpróbáltam elképzelni, mit is fog tenni a következő fesztivál zsűrije a ceruzákkal, azon túl, hogy tövig rágja őket. Mert ha nincs legjobb férfi és legjobb nő, most akkor kinek adja oda a díjat először? Pontosabban, minek? Férfinak? Isten őrizz, hát élve nem hagyják el Berlint. Oké, akkor nőnek. (Egyéb társadalmi nemű aktivisták máris gyúrnak az aranyos medveszobrok ledöntésére.) És azután? Hát, ha esélyegyenlőség van, akkor nyilván férfinak. Aztán nőnek. Aztán férfinak. És így tovább, a végtelenségig. Legalábbis elvileg. Mert ha nagyon érzékenyek (márpedig Berlinben nagyon azok), akkor nem így lesz. Akkor nyilván kevesebb férfi fogja megkapni az ominózus díjakat. Mert ha már nem versenyezhet mindenki a saját ligájában, akkor azonnal felmerül majd a vezeklés, a múltbéli elnyomás törlesztésének súlyos problémája.

Szóval, ezt nagyon eltolták. Volt egy abszolút kiegyensúlyozott, esélyegyenlő módszer. Mellesleg, elég régóta jól működik. Erre jönnek a progresszív, érzékeny agy(vu)menek és felrúgják. Mint egy szobrot. Az az esélyegyenlőséggel együtt. Horribile dictu, az esélyegyenlőség nevében!

Az elmejáték kedvéért képzeljük el a (közeli) jövőt, amikor esetleg az olimpiai agy(vu)menek érzékenysége is eléri az álomhatárt és kijelentik: nem lesz többet olyan, hogy a száz méteres síkfutás férfi és női győztese. Csak győztes lesz. Ami ez esetben azt is jelenti, hogy a férfiak és a nők egy pályán fognak szaladni, egymással versengve. Mekkora feladat lesz egyenlőségben tartani az esélyt. De tovább is mehetünk a hidegrázós antiutópia széles útján: képzeljünk el egy nőkből és férfiakból álló koedukált nemzeti labdarúgó válogatottat. És képzeljünk el egy durva becsúszó szerelést… nem, inkább ne képzeljük el.

Persze, erre jöhet bárki és mondhatja: ez más! Az egyik művészet, a másik sport. Az egyik esetben a kreativitás a döntő, a másikban a nyers erő. Ez igaz. Viszont a gondolkodás módja ugyanaz. A ráció következetesen alkalmazott hiánya paradox módon logikusan vezet a fent vizionált helyzethez. És (nem) mellesleg megöli az oly erőszakosan követelt sokszínűséget. Mert amikor a sokszínűségből fabrikálnak katonai egyenruhát, az már maga a vég. Pont olyan szörnyű, mint bármely diktatúra.