Elkezdődött a bocok és a bolojanok jövője

Kolozsvár melletti lakóhelyem és a város közötti útvonalon éppen felújítanak egy hidat. Nem egy Golden Gate-ről vagy valami száz méter mély szakadék fölött húzódó viaduktról van szó, hanem egy kábé hat méter hosszú hidacskáról, amely egy nyavalyás, hol vizes, hol száraz árok fölött húzódik. Pontosabban nem felújítják, azt már megtették a legutóbbi önkormányzati választás előtt, hanem a felújítás utáni konszolidációját végzik, mert ez a kettő nem ugyanaz, ugye értik. A felújítás csak a külsőségekről szól: ide egy fehér csíkocska, oda egy vékonyka, de újfekete aszfaltréteg, hadd lássák az emberek, hogy a város vezetése értük dolgozza ki a belét. A kampányfelújítás mindig látványos, és gyorsan elkészül, mert szorít a határidő (a szavazás napja, persze). Az igazi, konszolidációs munkálatok már hosszabbak és kénytelen-kelletlen meg kell csinálni rendesen, nem lehet elfusizni, különben a választópolgárok balesetet szenvednek, s az senkinek nem jó, főleg a politikusnak. Viszont ebben az esetben nincs határidő, nem kell elsietni, elég, ha két neonsárga mellényes iparos lébecolgat egy lapáttal, miközben a mindkét irányból három rétegben torlódó gépkocsisor araszol át az egyetlen nyitva hagyott sávon. Az már csak hab a tortán, hogy ezeket a munkálatokat a kijárási korlátozások feloldása után kezdték el, amikor lényegesen nagyobb lett a forgalom. Na, ez (és még sok más hasonló történés) azért van – és ezen nincs mit szépíteni – mert

a város vezetése magasról tesz a városra.

Mert kül- ugyan, de ez is a város. Igaz, nem a főtér és környéke, amelyre lehet aggatni a csiricsáré bizsukat, ahol tájidegen dizájnerfákat telepítenek, ahol Kínából importált kőlapokkal fedik (görbén) a járdákat, ahol teljesen fölösleges színes sávokat festenek az úttestre, hogy Emil Bocnak legyen meg a kellő színhatás a píárfotóin, amelyeket nagy büszkén feltesz a Facebook-oldalára. Miközben Kolozsvárnak máig sem épült körgyűrűje, gyorsforgalmi útja, terelőútja, vasút fölött átívelő közúti hídja. Ezek persze mind külvárosi huncutságok lennének, Emil Bocnak messze esnek a városházától, nem is akarja látni ezeket a helyszíneket. Jóvanazúgy, a keskeny kis utacska a kétoldalt, egymáshoz obszcénül közel épített, ízléstelen és primitív tízemeletesek között, az ingatlanmaffia kezére átjátszott területeken, ahol nincs növényzet, nincs lélegzés, nincs semmi, csak beton, szemét és nemtörődömség. Persze, megvan az Emil Boc célközönsége is: a minap azt írta egy úriember a Facebookon egy fenti témájú csoportban, hogy ő ploieşti és évekig Bukarestben élt, de itt, Kolozsváron minden munkálat gyorsabban megy, és a város is jobban szépül, mint ahogy ő megszokta előző lakhelyén. Ami, ugye, őszinte és egyébként el nem ítélhető beszéd lenne, de pont arról lenne szó, ugyebár, hogy ne az legyen az etalon, amiről az úriember beszél. Nos, ilyen emberek tízezrével költöznek Kolozsvárra, aminek Emil Boc kifejezetten örül, mert a lelkes szavazatukkal élethosszig polgármester lehet.

Na de menjünk nyugatabbra százhatvan kilométert.

Nagyváradon a főteret is gyönyörűen felújították, és a várost is szép körgyűrű övezi, erre nem lehet panasz. Az egykori váradi Emil Boc, a polgármesterből megyei tanácselnökké vált Ilie Bolojan más útját választotta a népszerűsödésnek: nekiment a kulturális intézményeknek. Persze, hogy az ő szemszögéből konstruktívan, jövőbe nézően, jóindulatúan, tettvágytól fűtve stb. de minden más szemszögből

elképesztően bután és primitíven.

Bolojan lényegében azt mondta, hogy az olyan kulturális intézmények, mint például a város román és magyar színháza, a filharmónia, irodalmi és művészeti lapok, a könyvtár rengeteg pénzbe kerülnek, miközben túl keveset hoznak a konyhára, működtetésük nem kifizetődő, nem éri meg a városnak és a megyének, ezért át kell szervezni, össze kell vonni őket úgy, hogy több pénzt termeljenek és ne legyenek akkora kolonc a városi és megyei vezetés nyakán. Pedig ekkora marhaságot szerte a világban sehol nem hallottak, a fő kulturális intézmények – ha nem is tartja el őket teljes egészében az állam vagy az önkormányzat – jelentős közpénzeket kapnak támogatásként, mert a kultúrából nem lehet – teljes egészében – piaci árut csinálni, a kultúrát nem lehet teljes egészében A Piacra bízni, mert a piac lényege az anyagi kiadások lehető legkisebbre, az anyagi nyereség lehető legnagyobbra vétele. Ráadásul ma, a világon bárhol éppen a piac közvetlen és közvetett hatásának köszönhetően iszonyú gyorsan szorul vissza mindaz, amit általában kultúrának szoktunk nevezni. Vegyük hozzá azt is, hogy most, a pandémiából kifelé (?) tartva, több mint egy év bezártság után éppen, hogy még jobban védeni és támogatni kellene a kulturális intézményeket, mert az embereknek még inkább szükségük van rájuk. Arra pedig végképp nem nehéz rájönni, hogy sem pandémiás állapotok közepette, sem „normális” körülmények között

egy színház nem tud minimális befektetéssel maximális hasznot hozni, legalábbis anyagi téren biztos nem.

Ez Bolojant láthatóan nem zavarja, és valószínűleg nem zavarja az egyre több új típusú váradi választópolgárt sem, aki a fentebb említett ploieşti úriemberhez hasonlóan más viszonyítási alapról nézi a világot és fontosabb neki egy új pláza vagy egy manelés-miccses-sörös népünnepély a Sas-palota előtt, mint a filharmónia vagy a színház. Szóval Emil Boc és Ilie Bolojan is a jövőbe tekint és abban bízik. Az a baj, hogy ez a jövő sötét, igénytelen és primitív. Jó eséllyel megérjük.