Tíz-tizenegy éves lehettem. Odakint tombolt a kommunizmus meg a tél. A kommunizmusból olyan sokat nem érzékeltem. Nagyapám kommunista volt, apám orvos, hát nem zargattak a szervek, és mindig került valami extra az asztalra. A télből viszont rendesen kijutott. Na ne félj, akkoriban nem volt se klímazűr, se klímagyász. Akkora torlaszok voltak a járdán, nem is kellett leguggoljunk hógolyócsata közben, ha ki akartunk térni egy-egy veszélyes lövedék ellen. Jó, időnként hideg volt a lakásban (olyan este hét után, meg reggel, amikor ki kellett bújni az ágyból), de kit érdekelt, hiszen ott volt a hó, a szán s a pajtások.
Ezért is utáltam, amikor karácsony előtt pár nappal apám bejelentette: magával visz Székelyudvarhelyre. Persze, vén orvosok közt kell ücsörögnöm napestig, gyerek egy szál se, itthon meg a többiek dicső hóhaditetteket hajtanak végre. Ám apelláta nem volt. Mentünk. És minden pont úgy zajlott, ahogy sejtettem: iszonyatos unalom közepette telt el az a pár nap, jó fiúként illedelmesen válaszolnom kellett a hülye kérdésekre, az egyik orvosnéni még meg is csipkedte az arcom, pedig azt kimondottan utáltam. De tűrtem, mint Toldi Miklós, sőt, jobban, ugyanis nem vágtam hozzájuk még egy biciklikereket sem. És ahogy a szólás mondja: a legrosszabb dolognak ugyanúgy vége szakad egyszer, mint a legjobbnak.
Szikrázó reggelen kezdtünk szedelőzködni. Hurrá, szentestére otthon vagyunk, jön az angyal! Apám, de a házigazdák se igen néztek televíziót. Nem bámuljuk a komcsi tévét, így szólt az atyai direktíva. Mondjuk, akkoriban már nem is igen volt miért. A szombat esti westernen meg a Dallason kívül. Igen ám, de ha nézték volna, esetleg beleakadtak volna a meteorológusok előrejelzésébe. Marosvásárhely környékén már tisztán látszott: ebből nagy idő lesz. Lett is. Lecsapott a szél, le a hó, s kerekedett olyan hóvihar, amilyet azelőtt se, azóta se láttam. Anyám félénken megjegyezte, talán nem kéne tovább menni. Apám azonban, a vívó- és akaratbajnok csak megvonta a vállát: egy kis hófúvás, mi az a derék Dácsiának. Radnótnál azonban láttam, hogy pengévé keskenyedik az ajka és kicsit izzad. Pedig odakint erősen hideg volt. Csak lépésben lehetett haladni, az előttünk araszoló kamionok keréknyomában.
Elértük a Ludas előtti emelkedőt. Az egyik ablaktörlőt letépte a szél. Én mentem utána, meg is találtam, dicséretet is kaptam érte. Mert már sötétedett. A lejtőn négy-öt kamion állt, melyik az út mentén, melyik srégen keresztbe. Na, ez már kihívás volt apámnak is. Nekidurrogtatta az autót a dombnak. Amíg tartott a svung, mentünk, aztán pedig szépen elkezdtünk visszafele csúszni. Nem baj, noch einmal! És még egyszer, a krisztusát neki! Közben rendes esete lett, a hóvihar is elállt. És a benzin is derekasan fogyott. A drága, aranyáron beszerzett üzemanyag. És ha elfogy, akkor biza erősen fagyos szentesténk lesz az út mentén.
Apám végre belátta: vesztett. Megfordultunk és visszavánszorogtunk az első faluig. Kutyfalva, sose felejtem el a nevet. Mentünk, amíg világot láttunk az egyik házban. Szépen bekopogtunk, mint valami eltévedt pásztorok vagy három királyok. És fogadtak. Nagy szeretettel. Pillanat alatt meleg étel, forró tea (a felnőtteknek pálinka) került az asztalra. És gyerekek is voltak! Hamar eloldalogtunk a nagyok asztalától, be a szobába. És osztottuk az iskolát, a tanárokat, ki milyen gyorsan tud leszánkázni a dombon… Akkor vettem észre a karácsonyfát. Alatta semmi. Ohó, hiszen itt már megjött az angyal. Mondtam is gyorsan, nálunk most már csak másnap jön de haj, alig várom, mert kértem ám ezt, meg azt, meg amazt és hát az angyal olyan, hogy hoz, mert rendes fiú voltam. És neked mit hozott az angyal, kérdeztem az egyik fiútól. Egy almát. Nem értettem. Mit? Egy almát. És mutatta, boldogan. Nagy csend lett bennem hirtelen.
És azóta minden évben nagy csend van bennem karácsonykor. Eszembe jut az a kutyfalvi alma. És nagyon nagy örömmel telik meg a szívem.
„Amikor a 2040-es években a társadalom buborékosodása és a különböző világnézetű csoportok ellenségeskedése olyan mértékű lett, hogy bármikor kitörhetett egy általános polgárháború, alig pár hét alatt felállították a Szabályozást.”
Elhunyt Szörényi Szabolcs, az Illés együttes és Fonográf zenekar basszusgitárosa (többek között). Ez a hír. Van, aki könnyedén tovább lapoz. Mások számára kicsit megállt az idő.
A második bécsi döntést követően nem volt egyszerű románnak lenni Észak-Erdélyben, ahogy a dél-erdélyi magyar kisebbségi kilátások sem kecsegtettek sok jóval. Sárándi Tamás történészt kérdeztük.
A személyes kapcsolathálón alapuló működési logika visszatartó erővel bírt a rendszerellenes ténykedésekre, így ha áttételesen is, de kitolta a diktatórikus rendszer élettartamát – mondja Kiss Ágnes, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója.
… a nagy manelisták sorra írják-dalolják ódáikat az államelnök-jelöltekhez… és megszűnik az Országos Drogellenes Ügynökség.
A szavazatok több mint 90 százalékos feldolgozottsága alapján valamennyi közvélemény-kutatásra rácáfolva a függetlenként indult Călin Georgescu szerepel az első helyen 22 százalékkal a romániai államfőválasztás első fordulójában.
És itt az első menet vége, itt vannak az első részeredmények… és úgy tűnik, valóban politikai földrengés lesz a vége.
Egy 13 éves fiú és egy lány sérült meg hétfőn délben, amikor a marosvásárhelyi Tudor Vladimirescu Általános Iskola egyik osztálytermének plafonja rájuk zuhant.
Vasárnap több mint 18 millió román állampolgárt várnak az országszerte reggel 7 órakor megnyitott közel 19 ezer szavazóhelyiségbe, hogy a 14 államelnökjelölt valamelyikére szavazzon.
Marcel Ciolacu, a Szociáldemokrata Párt (PSD) jelöltje vezet a vasárnapi államelnök-választás első exit-poll eredményei alapján.
„Amikor a 2040-es években a társadalom buborékosodása és a különböző világnézetű csoportok ellenségeskedése olyan mértékű lett, hogy bármikor kitörhetett egy általános polgárháború, alig pár hét alatt felállították a Szabályozást.”
Elhunyt Szörényi Szabolcs, az Illés együttes és Fonográf zenekar basszusgitárosa (többek között). Ez a hír. Van, aki könnyedén tovább lapoz. Mások számára kicsit megállt az idő.
A második bécsi döntést követően nem volt egyszerű románnak lenni Észak-Erdélyben, ahogy a dél-erdélyi magyar kisebbségi kilátások sem kecsegtettek sok jóval. Sárándi Tamás történészt kérdeztük.
A személyes kapcsolathálón alapuló működési logika visszatartó erővel bírt a rendszerellenes ténykedésekre, így ha áttételesen is, de kitolta a diktatórikus rendszer élettartamát – mondja Kiss Ágnes, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója.