A sepsiszentgyörgyi szoborfestés kapcsán: ki kit provokál?

Olvasom, hogy ismeretlen tettesek megrongálták a sepsiszentgyörgyi Vitéz Mihály-szoborcsoportot: a talapzatra odapingálták a magyar zászlót és odaírták azt is, hogy Trianon, meg 1920. Bizony, ez vandalizmus. Köztéri szobrokat nem illik megrongálni. (Hogy újabban bizonyos köztéri szobrokat „illik” ledönteni, szerte a világon, az más kérdés.) Nem törjük le köztéri szobrok darabjait, nem festegetjük be őket, nem mászkálunk rajtuk. Akkor sem, ha ez esetleg sikkes, vagy épp ártatlan gyermeki cselekvés. És ja, akkor sem, ha a világ más tájain, teszem azt, fényesre fogdossák a nőalakokat ábrázoló szobrok bronzkebleit. Azért nem, mert ez a szabály. Ilyen egyszerű. A hatóságok vizsgálatot indítottak az ügyben. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere egy Facebook-bejegyzésben reagált az esetre és kijelentette, hogy szerinte durva provokációról van szó. És akkor nézzük, ki kit provokált. Ha valóban magyarok az ismeretlen tettesek, akkor ők provokálták az országot, amelyben élnek. A román sajtó pillanatok alatt meg is telt háborgó cikkekkel. Ahogy ilyenkor az lenni szokott. Egy nappal korábban a román szélsőjobb éppen ott, a sepsiszentgyörgyi Vitéz Mihály-szoborcsoportnál ünnepelte a Trianon-évfordulót. Nincs ebben semmi különös, minden évben megteszik, ez a mániájuk. Személy szerint sok bajom magával a megemlékezéssel nincs, hiszen a románoknak Trianon klassz kis utódállamot hozott. Szóval ők örülhetnek ennek. Mi, magyarok pedig szomorkodhatunk fölötte. Ez eddig oké. Csak az említett román szélsőjobbos ünnep igazából álvigasság. Mert közben provokálnak, masszívan, minden évben. Ha nem Sepsiszentgyörgyön szambáznának, hanem például Bukarestben vagy Craiován, azt mondanám, oké. Ez nekik örömünnep, tessék parancsolni. Na de menjünk még arrébb az időben, ha már provokációról van szó. Arra a helyre, ahol ma a Vitéz Mihály-szoborcsoport áll, 1943-ban (ja, kis magyar világ) egy Gábor Áron-szobrot terveztek felállítani. Persze, nem sikerült: 1944, 1945, oszt csókolom, vége lett a kis magyar világnak és jött a 40 éves együtt-élő-nemzetiségesdi. Vagy, ha tetszik, (nacionál)kommunista munkatábor. És naná, hogy nem lett Gábor Áron-szobor Sepsiszentgyörgy központjában. Lett viszont helyette Vitéz Mihály-szoborcsoport, amelyet 1982. szeptember 28-án avattak fel Nicolae Ceaușescu főelvtárs jelenlétében. Fel lehet tenni a kérdést: ez nem volt provokáció? Dehogynem, mégpedig a javából. Két évvel később, 1984-ben (micsoda véletlen, június 5-én) ismeretlen tettes(ek) robbanószerkezetet helyeztek el a szoborcsoportnál, amely fel is robbant, meg is halt egy magyar gyermek. A hivatalos változat szerint magyar terrorcselekményről, halálos magyar provokációról, magyar szélsőséges tettesről (akit azóta sem sikerült azonosítani) volt szó. Persze, provokáció volt. A kérdés, mint ma is, a következő: ki kit provokált? A magam részéről örülök, hogy manapság nem robbantgatnak ott. Ugye, a „székely terroristákat” jó időben lefülelte az éber nemzetbiztonsági szervezet. És megint a kínzó kérdés: ki kit provokált? Kapásból két választ tudok. Az egyik (az üdvös): tanuljuk meg már tisztelni egymás ünnepeit. Ugyanakkor tanuljuk meg már tisztelni egymás gyászát. És akkor talán – hosszú évek, évtizedek elteltével – nem lesznek már ehhez hasonló provokációk. A másik (sajnos, ez áll közelebb a valósághoz): ne tanuljunk semmit, folytassa mindenki ott, ahol abbahagyta. Amíg valamelyik szemben álló fél elkotródik, elfogy, kihal. Hogy ez melyik fél lesz, arról viszont hadd ne szóljak.