A magyarfaló fronton minden változatlan

Hadd kezdjem úgy, ahogy ők szokták. Persze, ez már eleve elhibázott alapvetés. Hogy ők. A románok. Nincs olyan, hogy ők. Illetve, csak olyan van, hogy ők. Olyan nincs, hogy mi. A modernnek nevezett Romániába szakadt magyarok. Na, a multikulturális, öleljünk-meg-egy-magyart illatú szivárványos felszín alatt ilyen nincs, a független, szuverén, egységes és oszthatatlan román nemzetállam (ál)ideológusai szerint. Halkan mondom, s nem elsőként: a tények állását tekintve éppenséggel független, szuverén, egységes és oszthatatlan román nemzetállam nincs. Ha másért nem, hát azért, mert az „ország szívében” ott egy terület, amely egyre szívósabban követeli az autonómiáját.

Az a bizonyos „úgynevezett” Székelyföld.

Hadd kezdjem mégis úgy, ahogy ők szokták, nyilván ellenkező előjellel: azt gondolnánk, a 21. században, a légies határok, uniók és folyamatosan egybesülő európák korában, amikor a felvilágosult, szabad és haladó egyének naftalinba teszik az avítt és elítélendő identitárius kacagányokat, szóval ebben az szép új világban a magyarvérivó ámokfutás nem divat már. Corneliu Vadim Tudor meghalt, Gheorghe Funar a dák Jézust keresi valahol a Bucsecs-hegység axis mundija mentén, a többieken vagy épp jól áll az áleuropéer öltöny, vagy valami mással foglalkoznak. Jó, de mi van akkor, ha a trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulója előtt picivel (nyilván csakis véletlenről lehet szó) épp az egyensúlyt, közvetítést, békítő erőt képviselni hivatott magas rangú állami személy adja meg a vérugató hangot? Igen, Klaus Ionopotchivanoc Iohannisról van szó, Románia álkisebbségi államelnökéről. Nos, akkor az van, mint amikor kisüt a nap: minden gyík kibújik a kő alól. És ki-ki vérmérséklete szerint beszáll a vérugató kórusba. Már egy ideje figyelem, hogy a román médiában gyakorlatilag szervezett gyűlöletkeltés indult a… Na, ez egy érdekes dolog. Hogy ki ellen. Mert a támadások névleges címzettje szinte mindig a (romániai) magyar politikum. Sosem a magyar etnikumú románok. Dehogy, hát ők rendes emberek. Adófizetők. Békében élnek a román többséggel. Ők elfogadják, hogy Romániában élnek,

szépen megtanulnak románul,

rendes mioritikus hazafiak, ha a nemzet védelméről van szó. Szóval jó románok, na. A „magyar etnikumú románok” e jellemzését egy beszélgető… nem, vérugató tévéműsorból idéztem be, amelyet hétfőn este láttam a híres-hírhedt Realitatea TV adón. Ugye, a trikolórba burkolózó Rareș Bogdant kiemelte onnan a nagypolitika, utódja, a legalább olyan meredeken nackó, de kissé szürke és nem oly „képernyőbarát” Octavian Hoandră elvérzett a nagy előd árnyékában. Kellett hát valaki, aki legalább olyan „nagyívű”, mint Bogdan mester volt. És persze, hogy akadt ilyen. Mégpedig a román televíziós média egyik legirritálóbb figurája, bizonyos Oreste Scarlat Teodorescu. Aki szintén volt már szinte minden: tévés (na ja, a notórius Mircea Badea oldalán), teológus, író, színész, román-arab művelődési egyesületi elnök, ezoterikus, tessék választani. Ez az Oreste szépen összetrombitált hat meghívottat (két baráti politikus, két újságíró, egy gazdasági elemző és egy volt SRI-igazgató) és jól kibeszéltette őket. De még hogy! Minden dumablokk elején egy hazafias nótával izzította a kedélyeket: Doamne, ocrotește-i pe români, avagy Isten, óvd meg a románokat. És ha valaki tud románul (márpedig nekünk, romániai magyaroknak ez kötelező), akkor érti, hogy ez a nóta (is) Erdélyről szól. Amit, ugye,

a magyarok elloptak, ellopnak, hát Ionopot elnök is megmondta…

És az illusztris meghívottak szépen reagáltak. Elhangzott ott minden, ami elhangozhatott: Trianontól Ippig, a román baráti jobbtól Erdély elrablásáig és a marosvásárhelyi fekete március magyarveszélyéig minden. Nem sorolom, nincs új a magyarfaló nap alatt. Talán csak az, ahogy minden egyes felszólaló kábé ötpercenként bemondta az éterbe, hogy ó, nekik a magyar etnikumú románokkal semmi bajuk nincs, csak a zöld pestisnek elkeresztelt RMDSZ-szel, no meg budapesti gazdáival. Banális stratégia. Az elképzelés szerint ez az orális disclaimer megvédi a brutálisan uszítókat a diszkriminációellenes tanácstól. Ugyanakkor pedig (szintén banális stratégia, de általában bejön) úgy szítják a gyűlöletet a romániai magyar közösség ellen, hogy a vezetőiket kiáltják ki zöld pestiseseknek. (Félreértés ne essék, ők sem mindig tiszták mint a hó, de itt nem erről van szó.) Közben meg végig az az üzenet folyik a képernyőről, hogy a magyar etnikumú románok dehogy jók, vérengző banda, akiknek egyetlen céljuk van. Kiszakítani Erdélyt Románia szent testéből. Ilyenkor tényleg úgy érzem magam, mint egy minden tekintetben megbecsült európai polgár ebben a csodás 21. században, a légies határok, uniók és folyamatosan egybesülő európák nagy közös terében, ahol a vérugató utódállami magyargyűlölet már csak az ideák múzeumának rossz emlékű darabjaként van jelen.