A magyar gyerekek és a térdeplők

Szombat este Magyarország válogatottja legyőzte Anglia csapatát a Nemzetek Ligája csoportmérkőzésében. Igen, tudom, a Nemzetek Ligája az a grund, ahol az igazán nagy csapatok tulajdonképpen nem is játszanak, csak ott né, sétálgatnak a pályán. Az a grund, ahol az igazán nagy sztárok (ha egyáltalán veszik maguknak a fáradtságot, hogy pályára lépjenek), egyetlen dologra összpontosítanak: hogy ne sérüljenek meg. Elhangzottak ezek az okos megjegyzések már meccs közben (román kommentárral néztem a játékot). Most erre mit mondjak? Így járhat az a világklasszis csapat, aki a grundért harcoló kisbagázzsal kiáll.

Na de van itt még valami. A felsőbb és civilizáltabb fórumok szigora folytán a magyar válogatottat arra ítélték, hogy közönség nélkül játssza le a meccset. Az ítéletet a magyar fél azzal cselezte ki, hogy gyerekekkel töltötte meg a stadiont. Volt tehát a lelátókon, a hivatalos számokból kiindulva, kábé 3800 felnőtt és 35 000 gyerek.

Jó, a mérkőzés lement, örültünk egyet, aludtunk egyet, aztán vasárnap arra ébredtünk, hogy az angol (sport)sajtóban sorjázó cikkek szerzői kivétel nélkül beszólnak a kritikán aluli teljesítményt nyújtó nemzeti tizenegynek, de… és akkor itt el lehet töprengeni, hogy vajon a 60 éves átkot megtörő bukta feletti elkeseredés-e az ok, vagy esetleg némi figyelemelterelés is van benne… mert hogy a szövegekből újra meg újra előhördül a háborgás: Magyarországon a gyerekek is rasszisták! Mivel, ugye, kifütyülték a meccs előtt szorgosan térdeplő angol focistákat. A magyar gyerekek!

Arról a brit sport(szerűtlen)sajtóról beszélek, amelyben a tavalyi négygólos angol vébéselejtezős győzelem után (többek közt ezen meccs okán ítélték üres lelátókra a magyar válogatottat az európai focivilizáltak) megjelenhetett egy cikk, ezzel a címmel: Anglia 4 – Rasszisták 0. Nem akarom még egyszer végigfutni a gondolatsort: magyar focisták (ugye, ők játszottak, nem a nézők) – rasszisták – válogatott – minek, kinek a szimbóluma a válogatott…

Na szóval, az angol (sport?)sajtó azon háborog, hogy ajjaj, ha már a magyar gyerekek is… Ja, persze, a gyerekek alapból ártatlanok, hogy is gondolna bárki civilizált ember mást. A magyar gyerekek agyát a magyar szülők fertőzték meg. Mert egyébként miért fütyülnék volna ki a nemes gesztust, amely a világon dúló rasszizmus veszélyére figyelmeztet.

Na és akkor itt álljunk is meg, két gondolat erejéig. Egy: én készséggel elhiszem, hogy a pályán-térdeplés nemes gesztusként indult. A rasszizmus irtó rossz dolog, ezt az angolok (is) pontosan tudják. Na de kérdem halkan: mi lett, pontosabban hova fajult az a mozgalom, amely kiváltotta a gesztust? Talán nézzenek szét az angol focisták a saját házuk táján, és nem csak. És vegyék észre, hogy a gesztus szép ugyan, de a mozgalmi elfajulás közepette enyhén szólva kiürült. Ez történt egyébként a metoo-mozgalommal is, amelynek gyökereivel ma is abszolút egyetértek. De már elnézést: még jó, hogy az angol válogatott nem talált ki erre is valami figurát. Mert akkor mára ez is alaposan üres lenne. Szóval: én – mint egy olyan nemzet polgára, amelyet igen gyakran pofoznak amiatt, hogy a halott múlt kiürült gesztusait ismételgeti – azt ajánlanám az ultracivilizált angoloknak, kicsit kövessék ők is a jelenségek alakulását, például ahelyett, hogy a halott mozgalmi múlt üres gesztusai közben ropogtatnák térdeiket a pálya füvén.

Kettő: a lelátókon tomboló gyerekekre most burkoltan kimondták az ítéletet, hogy a szülők rasszizmusának áldozatai. Mert így megy ez a családlélektan szerint: a gyerekek a felnőttek amolyan kesztyűbábjai. Nem megy így, de most épp ez a hasznos, a civilizáltak szempontjából bár. Na de van egy másik, széles körben elfogadott és terjesztett nézet is a gyerekekkel kapcsolatban. Mégpedig az, hogy a gyerekek még őszinték, még rendelkeznek azzal a kifinomult érzékkel, amit a felnőttek szépen, fokozatosan (dehogy civilizatórikus nyomásra, csak úgy, maguktól) elvesztenek: pontosan meg tudják mondani, hogy mi bullshit, és mi nem az. És ha az, akkor – egy focipályán például – kifütyülik.