Hiszem és vallom, hogy van kivel továbbmenni azon az úton, amelyet 25 éve kezdtek kikövezni elődeink.

Nehéz vétlennek és önzetlennek nevezni az RMDSZ-t is, hisz nagy hatalmú szenátorát, Verestóy Attilát ma is „Isten druzsbájaként” emlegetik, de az elmúlt évtizedekben több magyar környezetvédelmi miniszter regnált, s keveset hallottunk arról, hogy megálljt parancsoltak volna az erdők letarolásának.

Ma már az erdélyi románok is látják: a nagy nemzet nevében kifosztották őket. Ma már ők is inkább erdélyiek.

Ausztriában az ország területének közel fele erdősített. A különbség csak annyi, hogy ott erdőgazdálkodás, nálunk pedig tarvágásos rablógazdálkodás folyik. Osztrák cégek közreműködésével.

Kétségtelen, a Schweighofer-ügy alaposan felkavarta az avart a romániai erdőkben. Ami önmagában örvendetes, hiszen az erdőirtások évtizedek óta egyre nagyobb és fekélyesebb sebeinek kezelése percnyi halasztást sem tűr.

Szerintünk hatalmasan közösségépítő kezdeményezés, és nagyobbat fog szólni, mint két tonna aprópénz összegyűjtése vagy a világ legnagyobb székelyzászlójának megvarrása.

A székelyföldi megyék – továbbra is mélyponton maradtak, alig létező iparral, kis fizetésekkel, a térséget elkerülik a magán- és állami befektetők egy­aránt.

A Duna immáron soha nem lesz Duna, ahogyan azt néhai Antall József megálmodta, az egész nemzet tévéje, s ahogyan azt szakmailag diadalra vitte Sára Sándor és csapata, Washingtontól Bostonig, a csángóföldi Diószéntől a máramarosi Rónaszékig.

Névtelen, ismeretlen emberszabásúak, a képzelet félresikerült szüleményei gyűltek össze március 10-én a Kovászna megyei kormányhivatal előtt, hogy a székely szabadság soha fel nem virradó napján átadják a prefektusnak a szellemközösségük fiktív jogköveteléseit tartalmazó petíciót.

Miközben a közösségi oldalakon bármiféle román vonatkozású bejegyzésre a magyarországi kommentelők jelentős része még mindig bocskorozik, szőrös talpúzik, oláhozik és néhány nacionalista csoporttal azonosítja az egész románságot, addig az ország maga és lakossága jónéhány tekintetben elhúzott a szomszédtól.

A balgán „férfiak iskolájának” is nevezett kötelező szolgálat során a fiatalok katonai ismereteket alig szereztek, ellenben megalázásban, kigúnyolásban, lelki, il­letve fizikai bántalmazásban annál inkább részesítették őket. A magyar nemzetiségűek mind­ezt hatványozottabban érezhették.

Tákolt holmi tehát Ukrajna egészen, s ha nem robban ki a vad nagynemzeti nacionalizmus, akkor ellettek volna valahogy egymás mellett, persze garantált autonómiaformákkal, föderalizálással is, ha kell, de nem jogot tiporva és megvonva.

Bármennyire is hajlandó lenne sok adófizető ismét vagy először egyenruhába bújni, és gyakorolni a fegyverforgatás fortélyait, azzal csak céltáblát festene saját magára, jó nagyot. Ha csak gyors pillantást vetünk az utóbbi bő évszázad fegyveres konfliktusaira, akkor nem nehéz rájönni, hogy profi katonák és széllelbélelt lózungokkal egyenruhába bújtatott műkedvelő civilek harctéri találkozása mindig mészárszéket eredményezett.

Radu Afrim előadásai nem egyszer fölháborítják a közönséget: nincs ez másként A nyugalom című Bartis Attila-adaptációjával sem.

Ideje belátni azt is, hogy az uniós versenyszabályok paravánja mögé bújó, a hazai erdőkitermelésben élen járó multinacionális cégek kizárólag a saját hasznukat veszik figyelembe, ez pedig homlokegyenest ütközik az ország érdekeivel.

Én egyébként teljesen megértem, hogy az adóügynökséget ennyire foglalkoztatja az adózatlan borravaló kérdése, hiszen annak idején az Egyesült Államok legnagyobb gengsztere, Al Capone is piszlicsáré adóügyeken bukott le.

Elsikkadt eddig a népszavazás talán legfontosabb eleme, amitől valóban történelmi jelentőségű: az, hogy jogosultságát és törvényességét senki sem kérdőjelezte meg. Sem a szociáldemokrata vezetésű kormány – pedig a siker az SZDP-s biharszentmártoni polgármester bedaralását hozta volna a liberális többségű Nagyváradba –, sem a prefektus, sem a nemzetféltők, sem az alkotmánybíróság, sem a nép ügyvédje, sem más.