Műemlékek, gyerekek, életek

Nincs nekem bajom a műemlék épületekkel, csak ha emberek halnak meg a romjaik alatt. Gyerekek.

Mi magyarok, itt Erdélyben kicsit fetisizáljuk a műemlék épületeinket.

Nyilván nem eleve így akarjuk, ez csak melléktermék. A kérdéskör persze roppant bonyolult, és az az alapja, hogy nekünk itt, ezen a földön múltunk van, amibe durván beleavatkozott a történelem. Van egy hatalmas épített örökségünk, amit elvettek „tőlünk”, aztán igen nehezen kaptuk vissza. Persze, egy ilyen épület ténylegesen csak akkor a „mienk” is, ha eredeti tulajdonosa vagy örököse, magánszemély, intézmény vagy egyház a visszaszolgáltatás utáni birtokbavétel után tényleg a „mi” szolgálatunkba állítja és lehetővé teszi, hogy az az épület valamilyen közösségi célt szolgáljon. Kastélyok, paloták, bérházak, egykori középületek, bőven van rá példa, látjuk Erdély-szerte.

De az elkobozott, majd visszaszolgáltatott (műemlék) épületek nem pusztán csak ingatlanok, hanem eszmei és érzelmi jellegű, az erdélyi magyar nemzeti, kulturális, vallási identitásba mélyen belenőtt tényezők is. Ezért van az, hogy az ilyen épületet nem csak eredeti tulajdonosuk kapja vissza, hanem „mi” is. És mivel tudjuk, hogy ez egykoron „a mienk” volt, majd hosszú időre, fél évszázadra megfosztottak tőle, mielőtt ismét a „mienk” lett, a szokásosnál jobban ragaszkodunk hozzá, majdhogynem szent tárgyként kezeljük, fetisizáljuk. Amivel lényegében nem is lenne gond, mert ez a viszonyulás, ha nem is lényegi, de mondhatni természetes, elkerülhetetlen, legalábbis érthető járuléka egy ilyen elkobozós-visszaszolgáltatós-ragaszkodós történetnek. Érdekes, hogy ezzel szemben a visszaszolgáltatott (termő)földeket minden probléma nélkül eladjuk, úgy tűnik, a föld nem a „mi” része…

A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium diákbentlakásának épülete a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye tulajdona. A román állam 1948-ban elvette az épületet, amely 2004-ben került vissza eredeti tulajdonosához. Nem kifejezetten jó állapotban, mint szinte kivétel nélkül az összes ilyen államosított, majd kényszeredetten visszaszolgáltatott épület. 2004-től a székelyudvarhelyi városi önkormányzat bérli az épületet, ahol a Gimi diákjai laknak.

Aztán jött 2023 átkos december 18-a, éppen egy hónappal ezelőtt, amikor a műemlék épület egyik szárnya részben leomlott, maga alá temetve az éppen a szobáikban tartózkodó iskolásokat. Két gyerek meghalt. A történtek természetesen óriási közfelháborodást keltettek, és egyelőre ma sem tudni egészen pontosan, hogy kit vagy kiket terhel értük a felelősség.

A tragédia bekövetkezett és nem lehet visszacsinálni. Teljesen nyilvánvaló, hogy utólag két fontos vonatkozása van a történteknek. Egyrészt meg kellene állapítani a felelősséget, ez éppen folyamatban van. Másrészt pedig meg kellene előzni, hogy a jövőben hasonló tragédiák történjenek. Mert főleg ez utóbbit nehezíti az a járulékos fetisizálás, amiről beszéltem.

Az udvarhelyi bentlakásépület fala leomlott, és ez nem csak a fizikai világban, hanem érzelmi-identitárius síkon is sérülés és veszteség, traumatikus és durva törés egy szent létsíkon. „Mi” sérülünk általa.

Csakhogy meghalt két gyerek.

Ennek pedig – ha józanul ítéljük meg –, azonnal felül kellene írnia mindenféle nemzeti, kulturális, vallási meg bármilyen más egyéb identitásra tekintettel levő viszonyulást. Mert ha a fétis-épületek emberek életét veszélyeztetik, akkor nekünk, akik a „mi”-t alkotjuk, az a legelső és mindenek feletti kötelességünk, hogy megakadályozzuk a további tragédiák bekövetkeztét.

Ezért a legfontosabb kérdés, hogy mi lesz a megomlott székelyudvarhelyi épület további sorsa. Megerősítik, helyreállítják? De kik? Ki fogja ezért vállalni a felelősséget? És miután az épületet megerősítették és helyreállították, mi fog történni? Ismét diákbentlakás működik majd benne?

De menjünk tovább: honnan tudhatjuk, hogy még álló, jelenleg biztonságosnak tűnő régi fétis-épületek nem omlanak meg a jövő héten, holnap? Diákbentlakások, iskolák, óvodák, kastélyok, különféle intézmények – Erdély tele van öreg, több száz éves épületekkel, a „mi” épületeinkkel, amiket jelenleg is belakunk, és nem biztos, hogy tudjuk, melyik a ketyegő bomba.

Lehet, hogy nem kellene minden egyes visszaszolgáltatott évszázados épülethez foggal-körömmel ragaszkodni.

Lehet, hogy van közöttük olyan is, amit el kellene engedni. Vagyis nem felújítani, hanem lebontani kellene. A helyére vagy helyette pedig új, biztonságos, kényelmes és célszerű épületet emelni. Világos, kényelmes, rendesen kifűthető iskolákat, óvodákat, bentlakásokat. Természetesen nem arról van szó, hogy dózeroljuk le a Kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumot, a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceumot, a csíkszeredai Márton Áront vagy a marosvásárhelyi Bolyait. Hanem arról, hogy sok épület van, ami műemlék besorolású ugyan, de nem annyira fontos, vagy nincs olyan állapotban, hogy mindenáron megtartsuk.

És ezek után szinte önmagától adódik a (költői?) kérdés: megéri továbbra is megtartani az Udvarhelyen beomlott épületszárnyat, csak azért, mert műemlék, csak azért, mert visszakaptuk, csak azért, mert a „mienk”?

Nem éri meg jobban az egyháznak, az önkormányzatnak, nekünk, ha a gyerekeink biztonságos helyre mennek iskolába vagy fekszenek le este aludni? Persze, a pénz. Többe kerül lebontani egy rogyadozó épületet, a helyére pedig újat építeni, mint kipofozni a meglévőt.

De meghalt két gyerek, mert rájuk omlott a régi fal. Mi fontosabb, a műemlék vagy gyerekek élete? Mi fontosabb, pár millió euró vagy gyerekek élete? A kérdés leegyszerűsítőnek és áldilemmának tűnhet, de nézzük csak az Udvarhelyen történtek fényében, rögtön nem lesz az.

Nos, tudunk, akarunk ezekre a kérdésekre válaszolni?

Mondom: nekem nincs bajom a műemlék épületekkel, csak ha emberek halnak meg a romjaik alatt. Gyerekek.