Képesek vagyunk felismerni, hogy a műemlék épületeink mikor veszélyeztetnek emberéleteket?
Nincs nekem bajom a műemlék épületekkel, csak ha emberek halnak meg a romjaik alatt. Gyerekek.
Nyilván nem eleve így akarjuk, ez csak melléktermék. A kérdéskör persze roppant bonyolult, és az az alapja, hogy nekünk itt, ezen a földön múltunk van, amibe durván beleavatkozott a történelem. Van egy hatalmas épített örökségünk, amit elvettek „tőlünk”, aztán igen nehezen kaptuk vissza. Persze, egy ilyen épület ténylegesen csak akkor a „mienk” is, ha eredeti tulajdonosa vagy örököse, magánszemély, intézmény vagy egyház a visszaszolgáltatás utáni birtokbavétel után tényleg a „mi” szolgálatunkba állítja és lehetővé teszi, hogy az az épület valamilyen közösségi célt szolgáljon. Kastélyok, paloták, bérházak, egykori középületek, bőven van rá példa, látjuk Erdély-szerte.
De az elkobozott, majd visszaszolgáltatott (műemlék) épületek nem pusztán csak ingatlanok, hanem eszmei és érzelmi jellegű, az erdélyi magyar nemzeti, kulturális, vallási identitásba mélyen belenőtt tényezők is. Ezért van az, hogy az ilyen épületet nem csak eredeti tulajdonosuk kapja vissza, hanem „mi” is. És mivel tudjuk, hogy ez egykoron „a mienk” volt, majd hosszú időre, fél évszázadra megfosztottak tőle, mielőtt ismét a „mienk” lett, a szokásosnál jobban ragaszkodunk hozzá, majdhogynem szent tárgyként kezeljük, fetisizáljuk. Amivel lényegében nem is lenne gond, mert ez a viszonyulás, ha nem is lényegi, de mondhatni természetes, elkerülhetetlen, legalábbis érthető járuléka egy ilyen elkobozós-visszaszolgáltatós-ragaszkodós történetnek. Érdekes, hogy ezzel szemben a visszaszolgáltatott (termő)földeket minden probléma nélkül eladjuk, úgy tűnik, a föld nem a „mi” része…
A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium diákbentlakásának épülete a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye tulajdona. A román állam 1948-ban elvette az épületet, amely 2004-ben került vissza eredeti tulajdonosához. Nem kifejezetten jó állapotban, mint szinte kivétel nélkül az összes ilyen államosított, majd kényszeredetten visszaszolgáltatott épület. 2004-től a székelyudvarhelyi városi önkormányzat bérli az épületet, ahol a Gimi diákjai laknak.
Aztán jött 2023 átkos december 18-a, éppen egy hónappal ezelőtt, amikor a műemlék épület egyik szárnya részben leomlott, maga alá temetve az éppen a szobáikban tartózkodó iskolásokat. Két gyerek meghalt. A történtek természetesen óriási közfelháborodást keltettek, és egyelőre ma sem tudni egészen pontosan, hogy kit vagy kiket terhel értük a felelősség.
A tragédia bekövetkezett és nem lehet visszacsinálni. Teljesen nyilvánvaló, hogy utólag két fontos vonatkozása van a történteknek. Egyrészt meg kellene állapítani a felelősséget, ez éppen folyamatban van. Másrészt pedig meg kellene előzni, hogy a jövőben hasonló tragédiák történjenek. Mert főleg ez utóbbit nehezíti az a járulékos fetisizálás, amiről beszéltem.
Az udvarhelyi bentlakásépület fala leomlott, és ez nem csak a fizikai világban, hanem érzelmi-identitárius síkon is sérülés és veszteség, traumatikus és durva törés egy szent létsíkon. „Mi” sérülünk általa.
Ennek pedig – ha józanul ítéljük meg –, azonnal felül kellene írnia mindenféle nemzeti, kulturális, vallási meg bármilyen más egyéb identitásra tekintettel levő viszonyulást. Mert ha a fétis-épületek emberek életét veszélyeztetik, akkor nekünk, akik a „mi”-t alkotjuk, az a legelső és mindenek feletti kötelességünk, hogy megakadályozzuk a további tragédiák bekövetkeztét.
Ezért a legfontosabb kérdés, hogy mi lesz a megomlott székelyudvarhelyi épület további sorsa. Megerősítik, helyreállítják? De kik? Ki fogja ezért vállalni a felelősséget? És miután az épületet megerősítették és helyreállították, mi fog történni? Ismét diákbentlakás működik majd benne?
De menjünk tovább: honnan tudhatjuk, hogy még álló, jelenleg biztonságosnak tűnő régi fétis-épületek nem omlanak meg a jövő héten, holnap? Diákbentlakások, iskolák, óvodák, kastélyok, különféle intézmények – Erdély tele van öreg, több száz éves épületekkel, a „mi” épületeinkkel, amiket jelenleg is belakunk, és nem biztos, hogy tudjuk, melyik a ketyegő bomba.
Lehet, hogy van közöttük olyan is, amit el kellene engedni. Vagyis nem felújítani, hanem lebontani kellene. A helyére vagy helyette pedig új, biztonságos, kényelmes és célszerű épületet emelni. Világos, kényelmes, rendesen kifűthető iskolákat, óvodákat, bentlakásokat. Természetesen nem arról van szó, hogy dózeroljuk le a Kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumot, a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceumot, a csíkszeredai Márton Áront vagy a marosvásárhelyi Bolyait. Hanem arról, hogy sok épület van, ami műemlék besorolású ugyan, de nem annyira fontos, vagy nincs olyan állapotban, hogy mindenáron megtartsuk.
És ezek után szinte önmagától adódik a (költői?) kérdés: megéri továbbra is megtartani az Udvarhelyen beomlott épületszárnyat, csak azért, mert műemlék, csak azért, mert visszakaptuk, csak azért, mert a „mienk”?
Nem éri meg jobban az egyháznak, az önkormányzatnak, nekünk, ha a gyerekeink biztonságos helyre mennek iskolába vagy fekszenek le este aludni? Persze, a pénz. Többe kerül lebontani egy rogyadozó épületet, a helyére pedig újat építeni, mint kipofozni a meglévőt.
De meghalt két gyerek, mert rájuk omlott a régi fal. Mi fontosabb, a műemlék vagy gyerekek élete? Mi fontosabb, pár millió euró vagy gyerekek élete? A kérdés leegyszerűsítőnek és áldilemmának tűnhet, de nézzük csak az Udvarhelyen történtek fényében, rögtön nem lesz az.
Nos, tudunk, akarunk ezekre a kérdésekre válaszolni?
Mondom: nekem nincs bajom a műemlék épületekkel, csak ha emberek halnak meg a romjaik alatt. Gyerekek.
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Felvirradt a nagy nap, a Svédországban élő kolozsvári származású énekes rajongói újra együtt voltak.
El kellene dönteni: a medve fontosabb vagy az ember.
A májusi ősz pedig az Istennek sem akar itt hagyni minket.
A romániai államelnök-választás első fordulója előtt a Krónika volt az egyetlen romániai magyar lap, amely interjút készített Nicușor Dannal.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
A külügyminisztérium azt tanácsolja a Líbiában tartózkodó román állampolgároknak, hogy a konfliktusok eszkalációja miatt azonnal hagyják el az országot.
Teljesen eltűnt a különbség a megismételt elnökválasztás második fordulójába jutott két jelölt, George Simion és Nicușor Dan között, olyannyira, hogy fej-fej mellett, egyenlő támogatottsággal állnak – legalábbis ez áll az AtlasIntel friss felmérésében.
Magyarország miniszterelnökének arcát és nevét felhasználva próbálja növelni népszerűségét az államelnök-választás második fordulója előtt George Simion, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) államfőjelöltje.
Hogyan látná Erdélyt valaki, aki soha nem járt még a környéken. Legyen ez a valaki ezúttal hipotetikusan mondjuk egy Zöld Elefánt…
Hogyan látná Erdélyt valaki, aki soha nem járt még a környéken. Legyen ez a valaki ezúttal hipotetikusan mondjuk egy Zöld Elefánt…
Sosem kérdezzük meg magunktól, hogy mit tudunk azzal a valósággal kezdeni, amelyben nem voltunk, és ma sem vagyunk a domináns történelmi fél.
Sosem kérdezzük meg magunktól, hogy mit tudunk azzal a valósággal kezdeni, amelyben nem voltunk, és ma sem vagyunk a domináns történelmi fél.
Harmincöt éve nézegetem a mioritikus nemzeti hajót a világtengeren, milyen kapitányok, kormányosok hogyan irányítgatják. És úgy tűnik, képtelen elfogadni… lényegében önmagát. Emiatt aztán folyton zátonyra fut.
Harmincöt éve nézegetem a mioritikus nemzeti hajót a világtengeren, milyen kapitányok, kormányosok hogyan irányítgatják. És úgy tűnik, képtelen elfogadni… lényegében önmagát. Emiatt aztán folyton zátonyra fut.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Felvirradt a nagy nap, a Svédországban élő kolozsvári származású énekes rajongói újra együtt voltak.
El kellene dönteni: a medve fontosabb vagy az ember.