Minek nekünk közoktatás, ha a technológia mindent megold helyettünk?

A balkáni ember a jég hátán is megél, és ha a globális felmelegedés miatt jég sincs, hát csinál magának. Jó példa erre annak a topánfalvi (Câmpeni) diáknak az esete, aki a tudás vértje helyett a technika páncélját öltötte magára, úgy ment az érettségi csatájába.

A gyanú szerint ugyanis a diák apró, rejtett fülhallgatón keresztül kapta a válaszokat egy rejtélyes, távoli segítőtárstól, ami szabályellenes, és amiért elvileg kizárhatják a vizsgáról az ilyen eszközökhöz folyamodó diákot.

Igen ám, de a felügyelő tanároknak a legújabb szabályzat szerint nincs joguk átkutatni a szabályszegéssel gyanúsított diákot. Ami némiképp meglepő, hiszen hogyan felügyelje a vizsga szabályos menetét a felügyelő tanár, ha praktikusan nincs neki joga felügyelni.

Mit tehet ilyenkor az egyszeri felügyelő tanár? Értesítheti a rendőrséget, gondolván, hogy mégiscsak az ő dolguk betartatni a törvény betűjét.

A rendőr meg is érkezett, egyenruhában, igazolvánnyal felszerelkezve, ahogy azt kell. Nyilván arra készült, hogy most akkor belenéz abba a diákfülbe, van-e ott valami, ami anatómiailag nem oda tartozik, és ami szabályellenes. Ám a diák ekkor váratlanul csinált magának egy kis jeget a nyári melegben, hogy megéljen rajta, és visszakézből közölte a rendőrrel, hogy

Az ilyen engedélyeket a bíróságon szokták kiadni bírói aláírásokkal. A rendőr megnézte a zsebeit, és konstatálta, hogy ilyen engedéllyel tulajdonképpen nem rendelkezik. Na már most, ebben az agyonszabályozott világban a rendőrt már nem jogosítja fel bármire a puszta egyenruhája, mint régen (szerencsére). Neki is be kell tartania a rá vonatkozó szabályokat, ha nem akarja megütni a bokáját. A rendőr tehát belegondolt az esetleges következményeibe annak, ha ő most itt engedély nélkül vizsgál át egy diákot, aki ráadásul tisztában van a jogaival – bár a kötelességeivel aligha –, és úgy döntött, hogy mégsem vizsgálja át a diákot,

Így a diák bent maradhatott a vizsgán, és befejezhette azt, annak ellenére, hogy megalapozott gyanú merült fel azzal kapcsolatban, hogy csal. Ez persze nem jelenti azt, hogy át is fog menni a vizsgán, hiszen diktálás után sem könnyű jól teljesíteni annak, aki nem tudja mit hall, de a jelenség elgondolkodtató.

Hogy kényelmesebbé teszi az életünket, az kétségtelen. Az élet sosem volt még ennyire kényelmes. Egyszerűnek talán a részben szintén a technikai fejlődésnek köszönhetően is megnövekedett pszichés nyomás miatt nem nevezhető, de kényelmesnek kényelmes, ez nem vitás.

elég ha egy kis anyagi befektetéssel beszereznek egy diszkrét kis kütyüt, meg egy segítőtársat, aki éppen a megfelelő pillanatban súgja a fülükbe a megfelelő válaszokat. Tulajdonképpen ez pontosan olyan, mint az égi sugallat, csak ezt előre be lehet tervezni.

De van azért némi különbség. Régen amikor a puskázni vágyónak magának kellett apró fecnikre gyöngybetűkkel felírni a lehetséges válaszokat a lehetséges kérdésekre, az mégiscsak egyfajta tanulás volt, hiszen a leírás által valamicske tudás akaratlanul is átszivárgott a könyvek lapjairól a puskázni vágyó fejébe. Nem annyi, mintha rendesen készült volna a vizsgára, de valamicske azért mégis.

Ma már a „puskák” megírásával, előkészítésével sem kell vesződnie annak, aki érettségi bizonyítványt szeretne, a tanulással pedig végképp nem.

Mindez pedig a technikának köszönhető, hiszen ilyen eszközök nélkül aligha lenne ez lehetséges. Legalábbis úgy, hogy a végén még érettségi diploma is legyen belőle.

Kérdéseket vet fel a történet ugyanakkor a pedagógusok nézőpontjából is. A szigorú szabályozás persze érthető: a tanár ne éljen vissza a hatalmával, ne vegzálja a diákot, ne alázza meg, ne tegye tönkre az önbizalmát egy életre pökhendi túlkapásaival, és egyáltalán ne csináljon úgy, mintha uralkodhatna a fiatal életek fölött. Erre lettek kitalálva azok a szabályok, amelyek a tanárt is kordában tartják.

Ha a pedagógusoknak semmilyen jogkört, semmiféle lehetőséget nem adunk arra, hogy ellenőrizzék a diákok valódi tudásszintjét, akkor az iskola fölöslegessé válik. (Az illetékes tanfelügyelőség vezetője szerint jelzavaró berendezésekkel elejét lehetne venni a hasonló eseteknek, ezeket azonban jóvá kellene hagyni, és nem kevés anyagi ráfordítással be kellene szerezni, ami ugye nem egy gyors folyamat.)

Nem az a célja, hogy minél keményebb, izzadságosabb munkával minél több tudást szerezzen, hanem az, hogy minél kevesebb befektetett munkával minél jobb eredményt érjen el a vizsgán, miközben minél több ideje marad a szórakozásra, arra, hogy kiélvezze a fiatalságát.

A kettő közötti egyensúly megtalálása volt a pedagógia legnagyobb kihívása mindig is: elegendő tudást adni a diáknak, de nem túlterhelni, megnyomorítani az ifjú életet.

Ezt az egyensúlyt azonban úgy biztosan nem lehet megtalálni, hogy minden jogot és lehetőséget megvonunk a tanártól, kiszolgáltatva őt a szemtelenebb diákok kényének-kedvének. Ha a gyanús diákot már a rendőr sem vizsgálhatja át, ha úgy érzi, bármit megtehet, akkor nem abban lesz érdekelt, hogy minél több tudást szerezzen meg. Ellenkezőleg, abban lesz érdekelt, hogy a kisebb ellenállás felé törekedjen, és ezzel párhuzamosan megtanulja a mocskos kis trükköket, amit könnyű összekeverni azzal, hogy valaki életrevaló.

még akkor sem, ha a technika lehetőséget teremt erre.

Persze ennek a felismerését és a megfelelő hozzáállást a diáknak nemcsak az iskolában, hanem elsősorban otthon, a szüleitől kellene megtanulnia.