Miért nem foglalkozik az állam megfelelően az emberek digitális képzésével?

Az, hogy az internet és az online létezés teljes létezésünket behálózta és meghatározza, már közhelynek számít.

Az élet minden területén jelen levő létfenntartó és szórakoztató online rendszerek, alkalmazások, adatbázisok, nyilvántartások, információfogyasztási, vásárlási és ügyintéző felületek nélkül ma már nem nagyon lehet élni, hacsak az ember nem dobja el a telefonját, a számítógépét, a bankkártyáját stb. Vagyis nem vonul ki a civilizációból.

Persze, nem tartottak senki fejéhez revolvert, hogy tessék email-t, videómegosztót, közösségi médiát, online bankalkalmazást, online számlabefizetést, telefonos fizetést használni. Jött az magától, a világ változásával, ahogy ez mindig is történt. És nyilván ezeknek megvannak a teljesen nyilvánvaló előnyeik és kényelmesek, ezt nem lehet tagadni.

Csakhogy a jelenlegi életünk, életformánk digitális dimenziója észveszejtően gyorsan alakult ki és vált áttekinthetetlenül bonyolulttá, miközben az ezzel kapcsolatos megértési, kezelési, együttélési tudás fényévekkel lemaradt. Az emberek igen nagy része egyáltalán nem vagy csak igen kis mértékben érti ennek a világnak a működését, miközben arra kényszerül, hogy életének szinte minden területét ebben a világban élje, telefonnal, laptoppal, okos tévével, applikációkkal, online ügyintézéssel és sorolhatnánk még hosszasan.

Pedig ahhoz, hogy valaki viszonylag eredményesen, magabiztosan és biztonságosan elboldoguljon ebben a világban, szükséges egy egyáltalán nem elhanyagolható mennyiségű tudás. Ez a tudás pedig nem csak szigorú értelemben technikai, hanem egy szemléletforma is, ami nélkül az ember ma már nehezen boldogul.

Ha az állam-állampolgár viszonyban nézzük a dolgokat, akkor

amelynek a használatára rákényszerül. Nem csak arról van szó, hogy például az online ügyintézésre kifejlesztett hivatalos eszközök és interfészek mennyire nem felhasználóbarátok, instabilak és nehézkesek, hanem arról is, hogy a rendeltetésszerű használatukhoz szükséges tudást az állam már nem biztosítja, viszont alapértelmezettnek veszi, hogy az állampolgár rendelkezik vele.

Ennek a tudásnak a megalapozása az iskolában kellene történjen. Meg is történik, de igen hiányosan. Az természetesen jó, ha a diákokat megtanítják például a fájlkezelésre, a szövegszerkesztés alapjaira vagy egy email-kliens használatára. Az sem baj, ha ismereteket kapnak arról, hogy technikailag hogyan épül fel a digitális világ, az internet, az adatbázisok és hogy mi az a szoftver, hogyan működik.

Éppen az életszerűség, a minden nap, minden órában szembejövő helyzetek kezelése hiányzik belőlük. Mert nem lenne szükséges heteken át aprólékos Excel-kezelést és hónapokon, éveken át programozást tanítani olyan diákoknak is, akik nem hivatalnokok vagy programozók lesznek.

Ehelyett inkább olyan kérdésekről kellene beszélni , hogy mi az az internet és mit lehet kezdeni vele, hogy a világháló nem csak a közösségi médiát jelenti, hanem annál sokkal többet. Hogyan használjuk a közösségi médiát, milyen adatokat osszunk meg magunkról, hogyan ismerjünk fel egy adathalász linket vagy emailt, hogyan kezeljünk biztonságosan bármilyen érzékeny adattal dolgozó szoftvert, például egy banki applikációt vagy egy telefonos fizetési megoldást?

Hogyan keressünk és hol találunk olyan szoftvert, applikációt, amire szükségünk van? Hogyan ismerjük fel a biztonságos webhelyeket, mit és honnan töltsünk vagy ne töltsünk le? Hogyan keressünk hatékonyan információt az interneten? Hogyan vásároljunk biztonságosan? Hogyan és mire használjuk a mesterséges intelligenciát?

Ez a tudás, ami ténylegesen szükséges a digitális világban való úgy-ahogy elboldoguláshoz,

Vagyis egyénenként változik, ki milyen tudást szerez meg, olyan tudásanyagot, amin élete során rengeteg múlik.

Nem csak a diákok digitális műveltsége hiányos, hanem a szülőké (és nagyszülőké) is. Itt még nagyobbak a problémák, mert az eszközhasználat sem annyira elterjedt, mint a gyerekek generációjában, így a tudásszint is alacsonyabb, viszont magasabb a tudás megszerzésével szembeni ellenállás. Pedig a felnőttek jóval gyakrabban kerülnek olyan helyzetekbe, amelyeknek igazi tétje van, mivel az ő feladatuk például az online ügyintézés vagy a digitális eszközök beszerzése és működtetése.

Kulcsfontosságú kérdés, mert ha házon belül senki nem ért hozzá, akkor valószínűleg egy ismerős, szomszéd, rokon (a kommunikációs szolgáltató cég beviszi az alaptechnikát a lakásba, onnan nem az ő dolga). Vagyis ez a tudás is csak informálisan hozzáférhető.

Romániában éppen választási kampány folyik, röpködnek a kampányígéretek, elnökjelölti vita is volt a televízióban. Egyetlen párt, egyetlen jelölt sem nagyon beszél a digitális műveltség szintjének emeléséről, mintha nem igazán értenék ennek a tétjét és fontosságát. Egyetlen párt vagy jelölt sem részletezi, hogy miként módosítana az oktatáson úgy, hogy a diákok a lehetőségekhez mérten naprakész és az életben ténylegesen használható ismereteket és készségeket szerezzenek az iskolában. Vagy hogy miként oldaná meg a tanárok, oktatók digitális ismereteinek, kultúrájának a folyamatos szinten tartását.

főleg ha gyors és hatékony megoldásokra van szükség, de lehet más szögből is megközelíteni a kérdést: vannak civil kezdeményezések – de megfelelő támogatás nélkül nem elegendők és erőtlenek –, amelyek éppen ezzel foglalkoznak. Vagyis lényegében elvégzik az állam dolgát, amelynek pedig feladata lenne ilyen képzéseket biztosítani az oktatóknak.

Mert az állam a jelek szerint nem ismeri fel ennek a dimenziónak a létfontosságát, pedig a digitális világ a rengeteg pozitívuma mellett igen komoly egyén-, közösség- és nemzetbiztonsági kérdés is. Pedig világosan látszik, hogy az online térben milyen elképesztő méretű a mindenféle ideológiai, kereskedelmi és egyéb manipuláció, propaganda, álhírterjesztés, elvesznek a hiteles(ebb) információk, kétes influencerek válnak fő információforrássá és sorolhatnánk (Egy friss és megdöbbentő adat: a 30 évesnél fiatalabb amerikaiak 37 százaléka, a felnőtt összlakosság 21 százaléka influencerektől szerzi a híreket, vagyis onnan tájékozódik a világról. Nehogy azt higgyük, hogy ez nálunk gyökeresen másként van.)

Vagy ott a deepfake, amivel szintén tele van a közösségi média: digitálisan manipulált képek vagy videók, amelyen ismert emberek „mondanak” olyasmit, amit a kép vagy videó készítője a szájukba ad. Az utóbbi napokban Elon Musk-deepfake videók árasztották el például az Instagramot (Musk eddig sem elhanyagolható globális súlya még nagyobbra nőtt, miután kiderült, hogy szerepet kap az új amerikai kormányban).

A magyar felületeken a legfrissebb hasonló jelenség egy videó, amelyen a népszerű Friderikusz Sándor „beszélget” a szintén népszerű Schwab Richárd orvossal, aki vérnyomáscsökkentő gyógyszerek ellen beszél – a videó teljes egészében hamis, mesterséges intelligenciával készült.

Van durvább, anyagi dimenzió is: szakértői becslések szerint a digitális bűnözés okozta károk értéke 2023-ban 8 trillió dollár volt, 2025-re pedig meghaladja majd a 10 trillió dollárt. Ezen belül csak az online csalások értéke több mint 1 trillió dollár az Interpol szerint.

Mindezek pedig – láthatjuk ma már – végső soron nemzetbiztonsági kérdések, ezért kellene az államnak kiemelt helyen foglalkoznia velük.

és amivel naponta szembesülünk egyéni, társadalmi, globális szinten. És ezért létfontosságú, hogy a mindennapi, elkerülhetetlen online élethez szükséges tudás – gyakorlati tudás is – biztosított legyen mindenkinek.

Emiatt furcsa, hogy a digitális kultúrának nincs erőteljesen kiemelt státusza például egy kormányprogramban, egy oktatási rendszerben vagy egy általános felnőttképzési elképzelésben.

A jellemzően városon élő, fiatalabb urbánus középosztály a munkahelyénél fogva is jobban beleágyazott a digitális világba – igazán nagy felnőttképzési előrelépést azokban a társadalmi rétegekben és korosztályokban lehetne elérni, amelyek szinte kizárólag szórakozási célból, „ami elém kerül”-jellegű tartalomfogyasztásra használja az online eszközeit. Azokról van szó elsősorban, akiknek a gyerek vagy az unoka mutatja meg, hogy létezik egy TikTok vagy Facebook, ahol „minden” van – ők különösen védtelenek, mivel lényegében semmilyen tudásuk nincs az online világ működéséről (igen sok embernek a fejében a Facebook, az Instagram vagy a TikTok egyenlő az internettel, mert csak az ezekről van tudomásuk).

Igen egyszerű megoldásokkal, például lokális ismeretterjesztő programokkal lehetne fokozni a digitális tudásukat, érthetően, egyszerűen és gyakorlatiasan összerakott ismeretanyaggal. Egészen konkrétan: miért ne lehetne a helyi kultúrházakban olyan foglalkozásokat rendezni, ahol az emberek megtanulhatnák mondjuk a telefonhasználat alapjait, a biztonságosabb tartalomfogyasztást, hogy mire kattinthatnak és mire nem, hogy esetleg felismerjék a csalókat a Facebookon, hogy miként tilthatnak le zaklatókat stb.

Ehhez nem kellene gigantikus költségvetés vagy oktatói emberállomány, csak egy jó koncepció és egy összehangolt cselekvési terv (például egyetemisták, önkéntesek bevonásával), amit aztán nem piszkálnak politikai alapon.

Nem akarom tovább nyújtani, összegzésképpen csak annyit, hogy a digitális tudás nem luxus (mivel az eszközök és a hozzáférés sem luxus már), nem is hóbort, hanem létszükséglet, erre pedig nem elegendő elégszer felhívni a figyelmet. Az államnak óriási szerepe van/lenne a digitális homály eloszlatásában, vagy legalább az ezen dolgozók segítésében.

Elsősorban az oktatási rendszerbe kellene belenyúlni, túllépni a klasszikus reál-humán szemléleten, általános és a teljes oktatási cikluson végighúzódó, naprakész és gyakorlati képzéssel, de felnőttképzéssel is, praktikus megközelítésben.