Kivégzett temetőink

„Sok-sok evangélikus hitű magyar élt és él ma is – ha már nem is olyan sok – Brassóban. A 18. század végén építették meg a maguk templomát, akkor létesítették temetőjüket is. Brassóbeli, hétfalusi csángó-magyarok tízezrével dolgoztak s kötődtek Brassó városához. De mit ad az ördög, a román diktatúra kitalálta 1960-ban, hogy temetője, írmagja se maradjon lehetőleg a magyarnak. Hát megtiltották a temetkezést, lecsukták a temető kapuját.

Menekítették papok, tanítók, parasztok a sírköveket, ahogy lehetett. Második felvonásként a sírgyalázásban, 1980-ban kezdték lebontani, elhordani, amit lehetett, s aztán 1987-ben a szemünk láttára megjelentek a talajgyaluk, a buldózerek, s a temetőből semmi sem maradt, csak a puszta föld. Ott volt eltemetve a költő Zajzoni Rab István (1832–1662), hamvait és síremlékét kimenekítették valahogy. Síremlékén ez az írás szerepelt, de levésték azt is: »Nemzete s neve rab vala, de szabad a lelke s dala.«

Petőfi modorában írt, jó költőnek tartották, jó publicistának is. 1861-ben Táncsiccsal együtt letartóztatták Habsburgék.

Emlékeztetőnek, figyelmeztetőnek – minek is szánom világ elé ezt az írást? Ha már a bölcsőinket, földünket, házainkat, anyanyelvünket odavetették román martalócoknak, tán figyelnünk kellene bár a temetőinkre. Lásd a kolozsvári Házsongárdi temető sorsát – akár a városét –, a hamvakat kivetik, temetik a románokat dicstelenül díszített hantok alá. És még hány helyen, istenem!"