Használati utasítás március 15-re

Az ember, értsd, a homo sapiens sapiens faj (és itt máris rasszistázhat az, akinek a lovagkorról csakis a nők elnyomása, a lovagi tornákról meg csakis a pedofília jut eszébe)

A Lascaux-i vagy altamirai barlangok rajzoló-mágusai falra varázsolták az akkoriban igazán lénytársként tisztelt zsákmányállatok lelkét, tenyerükkel pedig belenyomták jelenlétük jelképét az örökkévalóságba. Persze, említhetném így, a március 15-i ünnepi készülődés közepette, a honfiúi, honleányi lélekmeleget erősítendő, a Szilágy megyei Kocsoládfalva vagy a Bihar megyei Felsőmező közelében levő barlangok rajzait is. Igaz, a kocsoládi vörös lovat vagy a felsőmezei medvefejet biztos nem ősmagyar szimbolisták rajzolták a barlangfalra, de ez talán nem is releváns.

És ha szétnézünk az emberi faj (Fuj! El kell határolódni! Sőt, el kell törölni, micsoda negatív spirál ez, kérem, már a csapból is folyton a faj foly!), szóval,

mint amily sötét erdőbe az a bizonyos Dante Alighieri nevű olasz gentiluomo, a firenzei Alighiero család leghíresebb tagja jutott az emberélet útjának felén. Megjegyzendő, ha már szimbólumokról van szó, a plebejus (ma ezt a kategóriát oligarchának szokták nevezni a kritikai pluralisták és egyéb lézengő ritterek) Alighiero család guelfpárti volt, vagyis a pápá(ka)t támogatta, szemben a német-római császár(ok)nak tevőlegesen szurkoló arisztokrata (ma ezt a kategóriát nem nevezik sehogy a jövőbe fényes szemmel vakon tekintők, mivel a komcsi őseik tettek arról, hogy ezen a tájon sikeresen kiirtsák őket) ghibellinekkel. Na és a guelfek szimbóluma egy fekvő aranyoroszlán volt, a ghibellineké pedig értelemszerűen a koronás sas.

És ha például (picit ugorva az időben)

(jó, persze, macsó, szexista egy munka, micsoda dolog így ábrázolni egy nőt, raktárba helyezése igencsak kívánatos lenne), azt látjuk, hogy valami… nincs rendben a szent életű hölgy arcával. Megjegyzendő: a szobor a római Santa Maria della Vittoria-templom Cornaro-kápolnájának középpontjában áll. Ez azért fontos, mert a nyilvánvaló vallásos szimbolikán túl van egy olyan is, ami által Bernini, az egyáltalán nem csak szent életű maestro kikacsint a szobor mögül, biza, ma is, és azt mondja: na ugye, hogy sikerült belopni a szexet az Isten házába… és az Isten nem vert, se bottal, se szemmel. A szent hölgy mellett egy szeráf áll, kezében nyílvessző, amely Teréz ágyéka fele irányul. És innen elég ránézni a hölgy lángoló arcára (megannyi egyéb apró részlet mellett), hogy azonnal világossá váljék a jelkép: itt szexuális extázisról (is) szó van, kérem!

Jelkép a március 15-i kokárda, jelkép a budapesti Nemzeti Múzeum lépcsője (pedig Petőfi mindenütt elszavalta a Nemzeti dalt, csak ott nem), jelkép a horogkereszt (nálunkfelé negatív, Indiában nem feltétlenül), a sarló és a kalapács, az alma, a hüvelykujj, a szivárvány, a nap, a Hold, a csillagok, lassan moccanni se tudunk a szimbólumoktól.

És ebben a jelképekkel túlterhelt világban nehéz dolga van annak, aki ünnepelni akar. Például március 15-én. Amint közeledik a jeles nap, az ember úgy érzi magát, mint akit erős, szerető kezek lenyomnak a víz alá. Esemény itt, zászlófelvonás ott, koszorúzás emitt, ünnepi műsor amott. És

a véreres lózungok, a gejzírszerűen fröccsenő szlogenek és a sor hosszú, bár repetitív. És az ember elkezd szorongani: mert bár ma is imádja a szimbólumokat, úgy érzi, a zajló jelképtenger elnyeléssel fenyegeti.

Nos, arra gondoltam, összeállítok egy használati utasítást március 15-ére, a szorongást enyhítendő. Megítélésem szerint bárki használhatja, aki úgy kívánja ünnepelni március 15-ét (de a módszer más jeles napokra is alkalmazható), hogy közben nem érzi a víz emelkedését a nyaka körül.

Ezt azért tartom fontosnak, mert nem ismerek egyetlen olyan jó szándékú embert sem, aki embertársait bántani akarná. Ugyanakkor a szószerkezet kellőképpen érzékenyítő is. A bántás agressziót jelent, vagyis erőszakot, amelyről bárkinek az erőszakolás jut eszébe, innen meg csak egy lépés a pedofília. (Ugye, sokkal könnyebben létrejön a kapcsolat, mint például a lovagi torna esetében? Ugye-ugye?!) Nos tehát, kedves ünnepelni készülő magyarok (és nem csak), íme:

Ne röhögd ki a jedermannt a közösségi hálókon, hogy nini, milyen primitív, kokárdával feszít a téren, a dombon, a parkban, a fronton és fogalma sincs, mi a forradalom, mi a politikai közösség, mi a nemzet, mi a nép, hülye nép, csak áll, kokárdával, mint egy tulok. Szóval ezt ne tedd, mert magad teszed nevetség tárgyává. Ha valaki kokárdával ünnepel, őrzőn, árván vagy sem, hadd legyen az ő ünnepe. Ha valaki nem érti a permanens forradalmat, a történelmi múlt rétegeit, az egyenlőbb Erdélyt, a felszabadító haladást, a kommunista ígéretföldjét, hadd ünnepeljen csak úgy, értetlenül, az ő lelkével. Tudod, olyan ez, mint a hit. Nem igazán lehet magyarázni. És nem is kell. Egyszerűen van. Vagy nincs. És aki mindennel tisztában van, egy folyóban vagy egy kávéházban ülve és úgy érzi, ez a nap, ez a március 15. nem ünnepnap, az úgy ünnepel, hogy nem ünnepel. Tökéletesen elfogadható ez is, az elvileg a tolerancia egyik melegágyaként ismert Erdélyországban (ha van épp határa, ha nincs). Ne bántsd hát az ünneplő polgárt! Hiszen ezzel magadat is bántod!

Nem könnyű ezt az utasítást betartani. Hiszen a politikust azért választjuk meg többek közt, hogy minden jóért, de minden rosszért is feleljen, ami a közösségben történik vagy nem történik. És gyakran nem felel, hanem hazudik, elbújik, szerecsenmosdat (juj, rasszista!), szépít, manipulál, sorolhatnánk napestig. Ám a március 15-i napon az ünneplő (!) politikust ne bántsd. Tudod, neki muszáj ünnepelnie, ha akar, ha nem. És muszáj minden évben új, lehetőleg nem hóttunalmas szöveget írnia (íratnia valakivel, a mesterséges intelligenciával, az ő dolga). Te, polgár, megteheted azt (lásd az első pontot is), hogy kimész a kertbe, a parkba, a rétre és nézed, hogy nő a medvehagyma, hogy bimbózik a hóvirág és a tüdőfű (van pirosas is), tessék, ott van előtted a széles és határtalan szimbólum, a nemzeti zászló, a kokárda, a haza, az otthon, az ünnep, a szabadság, szerelem… meg a talpra, magyar! Ne bántsd hát az ünneplő politikust! Megszenvedi az ünnepet.

A sajtó sokak szerint már nem létezik. Akkor meg minek bántani? Halottba rúgni szégyen. Mások szerint még létezik ilyen, sajna, bár komoly igény van a nemlétére, hiszen a valóságot most már minden buborékban szövik, vajúdják, szülik az véleménycsászárok, császárnők és egyéb genderbenderű császárlénytársak. Nos, a véleményekkel ellentétben az a sajtó, ami még létezik, az végzi a dolgát, amit mindig is. Mindig volt kiszolgáló sajtó, mindig volt magát szabadnak hazudó kiszolgáló sajtó és mindig volt a saját értékrendjéhez hűnek lenni igyekvő sajtó. Ne bántsd hát a sajtót!

Szegény feje, bántalmazza ő magát eleget. Hol vagyunk már attól az anekdotától, hogy a nagy Budapesten leállt a forgalom, amikor a Nyugatban megjelent egy új Ady-vers? Az ifjúmarxisták által édes (és kapitalista fundamentumon nyugvó) álmaikban rózsaszín kicsi póniként megjelenített kommunista diktatúrát még átvészelte valahogy a jó értelmiségi (a farkas akolba szorítja a nyájat, na, még egy jelkép), a nagy szabadságba azonban lassan belebolondult, szépen, csendben rácsavarodott önmaga letűnt mítoszára és többnyire arra szorítkozik, hogy kényelmes és zsíros állami egyetemi pozíciókból vívja napi kis hatalmi harcait (lásd még, lovagi torna), kiszorítja ellenfeleit, megmérgezi, ami szerinte helytelen, és hát ő tudja, mi a helytelen, hiszen ő az értelmiségi, továbbá időnként kiszól a várból, fátyolos hangon kiosztja a tudást, naná, március 15-éről is, hogy milyen macsó, szexista, elnyomó, diszkriminatív ünnep ez, miközben észre se veszi (rossz esetben mégis, csak tojik rá), hogy senkit, de senkit nem érdekel, amit a delphoi beszívott jósnők érthetetlen nyelvén huhog – vitam et sanguinem a kivételekért! (Szép, hosszú, krasznahorkais mondat ez… ) Ne bántsd hát az értelmiségit, bántja ő magát eleget!

Hej, de sokat lehet és kell is vitázni arról, mi rejlik e szavak mélyén. És fontos is róluk vitázni, hiszen a történelem, mint kaleidoszkóp mélyén az üvegszilánkok, mozdul, rendeződik, alakítja Isten és ember, játszi kedve szerint. (Akinek nincs hite, nyugodtan ugorja át az Istent, nem haragszik meg érte Ő.) Ha a magunkét nézzük, volt nekünk (igen, őseinknek, tehát nekünk, még egy szimbólum) tengerek mosta hatalmas országunk, Mohácsunk, háromba szakított országunk, benne erdélyi fejedelemséges aranykorunk, forradalmunk, dualizmusunk, Trianonunk, még egy Trianonunk, diktatúránk, úgynevezett szabadságunk, ó, volt nekünk mindenünk, ami a történelem kiskertjében megterem. Hát hogyne kéne vitázni e roppant fényben arról, hogy mi a haza, mi a nép, mi a nemzet, mi az otthon?! De ne bántsd őket! Megteszik helyetted Nobel-díjas írók.

Na, őt végképp ne bántsd. Hogy miért épp március 15.? Azért azok felelnek, akik anno rátették az ujjukat a naptárra. Ezt lehet vitatni (néha kell is, bár a március 15., az telitalálat érzésem szerint), de függetlenül a dátumtól, az ünnep létezik, mert az ember imádja a szimbólumokat. Másnak máskor van az ünnep, a románoknak például december elsején, azt nem feltétlenül kell megtapsolnunk (tudjuk, miért), de bántani azt sem helyes. Mert az a románoké. Az ő gyermekük. Ez az ünnep, ez a március 15. pedig a miénk, a mi gyermekünk. És ha az ünnep olyan, mint egy gyermek, akkor aki bántja, az velejéig gonosz! És nem érdemel bocsánatot. Ne bántsd hát az ünnepet!