Egykori nyári vakációink kísérői: Molnár Gábor, az Amazonas és a fekete kajmánok

Minden évben, így július közepe táján eszembe jutnak iskolás éveim vakációi, ezeket az ember hajlamos jócskán felnőtt fejjel az édes semmittevés hónapjainak nevezni, pedig dehogy volt az semmittevés. Nekem is, mint sok más kortársamnak, két nagy dolog határozta meg a nyári vakációimat:

A nem is olyan kis méretű és változatos családi könyvtár kíméletlen kivégzése után-közben folyamatosan történt a külső forrásokból való olvasmánybeszerzés, cserebere és könyvtárazás. Mindenki ezt csinálta, mivel az 1989 előtti aranykorszakban mást nem is nagyon lehetett csinálni. Internet, okostelefonok nem voltak, a tévében nem volt semmi, a legfőbb szabadidős tevékenység pedig az olvasás volt.

Misi bácsi, sokdioptriás szemüveget viselő földrajztanárunk nem bánta, ha az óráján valaki olvasott a pad alatt. Ha észrevette, odament hozzá, elvette a pad alatt rejtegetett könyvet, feltolta a fejére azokat a vastag lencséket, majd egészen közelről, hunyorogva megnézte a borítót. „Jó könyv, én is olvastam”, majd visszaadta és folytatta a kötelező tananyag, például a szocialista színesfémkohászat sikereinek ismertetését, ami persze nem érdekelt senkit, ő is tudta, azért hagyta, hogy a diák olvasson a pad alatt.

Ha Misi bácsi látta, hogy a gyerek megszállott olvasó, hazarendelte magához, megkérdezte, mi érdekli, majd felpakolta könyvekkel. Hatalmas könyvtára volt, benne minden jóval. Mindent adott, nem csak „komoly” irodalmat, hanem ponyvát, krimit, sci-fit is, pontosan tudta, mi hozza izgalomba a fejlődő elméket. Az én nyári vakációm több ízben is azzal kezdődött, hogy Misi bácsi felpakolt fél köbméter könyvvel, majd utamra engedett azzal, hogy „majd szeptemberben visszahozod, fiam”. Vissza is vittem, mindent elolvastam.

ez a mára méltatlanul elfelejtett útleírás-szerző, mezőgazdász végzettségű utazó, expedíció-szervező, vadász, bogarász és író. A Magyar Nemzeti Múzeum állat- és rovargyűjteményének gyarapítására szervezett háromtagú expedíció tagjaként jutott el 1932-ben Brazíliába, ahol szinte napra pontosan két évet töltött az Amazonas vadonjában. Huszonöt könyvet írt 1980-ban bekövetkezett haláláig, de csak miután egy Brazíliában történt robbanásos balesetben elveszítette a látását. Könyveinek legnagyobb része az ottani életéről és kalandjairól szól. Ő volt az első, aki velünk, magyarokkal részletesen megismertette a brazíliai vadon, Amazónia világát.

bejártunk, vagy legalábbis repülőről vagy műholdképekről megnéztünk. Bár ismeretlen növény- és állatfajokat azért ma is felfedeznek itt-ott a bolygón. Az útleírás irodalmi műfaja is lényegében eltűnt, vagy nem abban a primér formában működik, mint mondjuk száz évvel ezelőtt. Szintén eltűnt az útleírás egyik alfaja, a vadászkaland-beszámoló, a nyugati kultúra ugyanis ma már környezetvédelmi és morális okokból elutasítja a trófeavadászatot. Ami persze teljes mértékben helyes viszonyulás, de fontos hangsúlyozni, hogy bár ők is lőttek oroszlánt, elefántot, orrszarvút és jaguárt, nem az expedíciózó vadászírók irtották ki szinte teljesen például az afrikai szavannák nagyállatait és a globális környezetkárosításért sem őket terheli a felelősség.

Holdárnyékban az őserdő, Bíborviskó, Horgászom az Amazonason és többi – Molnár Gábor könyvei azért jók, mivel összhangban van bennük a kaland és az izgalom, az ismeretterjesztés és a közvetlen, személyes megélésen alapuló emberi viszonyulás. Az alázat a legfontosabb közös elem, ami átszövi ezeket a könyveket. Elmegy egy magyarországi ember egy akkoriban még igen távolinak számító vidékre, Brazíliába, beveszi magát a dzsungelbe és ott él, dolgozik, és mindezt őszintén és alázattal leírja.

hanem megtanulja, majd meg is mutatja a könyveiben, milyen az élet az őserdőben, hogyan lehet és kell alkalmazkodni a környezethez és más emberekhez. Hogy a természet nem kihasználásra váró nyersanyagforrás, hanem egy nagy élő organizmus – ha kell, megetet és megitat, mindennel ellát, amire szükséged van, de meg is öl, ha nem tudsz vagy nem akarsz vele együtt lélegezni. Hogy a természetben harmónia van, aminek az ember is része lehet, ha alázatos és mértékletes. És hogy az ember akkor is ember, ha szegény tehenész vagy ha bennszülött indián, akinek semmije sincs az ágyékkötőjén és a csónakján kívül, és aki abból él, amit vadászik.

Közhelyszerű dolgok, de egy iskolás vagy serdülő számára hatalmas felismerések, amik egy életre meghatározzák viszonyulását a világhoz, legalábbis annak egy részéhez. Ezeknek a könyveknek az a másik nagy erényük, hogy a szerző nem didaktikusan, moralizálva vagy ideologikusan szövi a történeteit, hanem egyszerűen leírja, hogyan élt a dzsungelben, a folyó partján, egy-két brazil társával vagy bennszülött barátaival. Ösztönösen mesél és ír, abban a ritmusban, ahogy az élet zajlik a dzsungelben: reggeledik, esteledik, jön a vihar, bogarat kell gyűjteni az otthoni múzeumnak, közben enni kell, ehhez vadászni kell, az elkerülhetetlenül lehorzsolódott lábszárat kell ellátni, küszködni a hangyainvázióval, a fekete kajmánnal, vagy horgot, lőszert, gyógyszert cserélni a bennszülöttekkel csónakra, velük együtt enni, élni.

Misi bácsi szintén nem nevelő vagy didaktikus előadás kíséretében adta a kezünkbe ezeket a könyveket, csak annyit mondott: „nesze fiam, olvasd el, élvezni fogod”, a többit rábízta Molnár Gáborra és a történeteire.

de gyanítom, hogy sokkal kevesebben, mint mondjuk negyven évvel ezelőtt. Én most is azt mondom, hogy semmi nem vezet ki jobban a véget ért tanév fáradalmaiból, a dolgozatírások és a felelések stresszéből, mint Molnár Gábor amazóniai történetei. Igaz, akkoriban nem volt Instagram vagy TikTok, a telefonunk sem pittyegett percenként. Volt viszont idő – lassú idő –, kipróbálni például azt, hogy ha a kerti asztal lábát vízzel töltött konzerves dobozokba állítjuk, a hangyák nem tudnak felmászni rá. Vagy hogy mindig nézzünk a lábunk elé, ha az erdőben mászkálunk, nem azért mert esetleg tűzhangyák vonulásába, vagy korallkígyóra lépünk, hanem hogy felfedezzük az apró, de élő részeit is a természetnek.

Molnár könyveinek ma már nincsenek újrakiadásai, legfeljebb az élete során megjelent, mára megsárgult, esetleg elrongyolódott könyvek maradtak fenn, csak antikváriumban kaphatók. Nehezen találtam fotót róla a neten, hogy ezt az írást illusztráljam.

Ő volt Molnár Gábor (1908-1980), elhozta nekünk Amazóniát, vele töltöttük a nyári vakációkat.