Egy nap, amikor egy mamut előtűnik a Dunából, egy atomerőmű pedig leáll

Már-már poétikus, ahogyan a hetek óta apadó Duna – amelynek vízhozama történelmi mélypontra süllyedt – váratlanul a „felszínre hozta” egy mamut maradványait, amelyek alighanem több mint 20 ezer éve hevertek ott (a balkáni mamutmaradványok minimum ennyi idősek) várva a lassú enyészetet Románia és Bulgária között, a bolgár part közelében.

Persze a hajdani gyapjas mamut (valószínűleg ehhez a mamutfajhoz tartozhatott a szóban forgó egyed, bár a pontos faj- és kormeghatározás még hátra van) aligha sejthette, hogy a folyó, amelyben elmerült (bár az sokkal valószínűbb, hogy a folyómeder „költözött rá” később) egykor országhatár lesz Kelet-Európában, a Balkánon. Nem sejthette, hogy az akkori zordon, jégkorszaki tájat, amelynek a leghatalmasabb urai ők, a mamutok voltak, egykor két lábon járó, bizonytalan, gyönge, mégis roppant veszélyes lények, az úgynevezett emberek veszik birtokba,

Az embereket, legalábbis fejletlen elődeiket ugyan ismerte már, talán egyik-másik társát is levadászták ezek a bosszantó kis apróságok (hogy miként, azt semmiképpen nem tudta megérteni!), de azt azért mégsem lehetett belőlük kinézni, hogy egykor uralkodni fognak. Hiszen saját bundájuk sincs, a mamutok és más állatok bőrébe-szőrméjébe kénytelen bújni, hogy kibírja az istentelen hideg teleket, a foguk, karmuk sem elég erős a vadászathoz, hegyes botokkal, fentről, a szirtekről alágörgetett sziklákkal képesek csak elejteni zsákmányt, amit aztán éles kövekkel nyiszálnak darabokra, mert másképp semmiképpen sem tudnák megenni sem,

Hogy ezek a nevetséges pálcikafigurák – az ő hatalmas szemén keresztül okvetlenül csak ennyinek tűnhetett a neandervölgyi, majd a Homo sapiens is – egyszer csak külön nemzetségekbe, nemzetekbe, országokba fognak tömörülni, hogy azokat az országokat határok választják majd el, és hogy éppen egy ilyen határon fog majd több tízezer év múlva nyugodni, azt aztán végképp nem gondolta volna. Hogy őt egy hatalmas folyam fogja ki tudja hány ezer évig elrejteni, hogy aztán agy súlyos aszály, egy történelmi vízhozamcsökkenés alkalmával csak úgy a felszínre dobja, az vélhetően meg sem járta a mamut agyát.

Hát akkor hogyan is gondolhatott volna arra a képtelenségre, hogy a jégkorszaknak – amiben ő élt, és amihez olyan pompásan alkalmazkodott – egyszer csak vége szakad, mert semmi sem állandó, és ez a földtörténeti változás az ő fajának eltűnését is maga után vonja. Hogy az emberiségnek viszont éppen hogy kedvezni fog ez a változás, és elkezd fejlődni, felemelkedni, egyre inkább kiemelkedni a többi élőlény közül,

Hogy az Isten – amit időközben kitalált magának, hogy ne érezze magát többé olyan gyengének és elesettnek – ezt a tájat itt neki adta, és neki adta a többi élőlényt is.

Honnan sejthette volna az a mamut, hogy más emberek is eljutnak majd ugyanarra az önző következtetésre, hogy mindaz amit maguk körül látnak az egyedül az övék, és emiatt aztán emberek különböző csoportjai évezredeken át ölik majd egymást a tájakért,

Honnan is tudhatta volna az a mamut, hogy az emberek egy idő után – amikor már eleget ölték egymást a tájakért – majd határokat húznak maguk közé, amelyeket azonban folyton átlépnek, és ezzel újabb, egyre kegyetlenebb háborúskodást szítanak. De közben a béke bizonytalan időszakaiban folyamatosan fejlődnek, építkeznek, hogy aztán a háború zaklatott időszakaiban mindent leromboljanak, majd kezdjék az egészet elölről. Hogy megtanulnak a kőbunkók után kardot, lándzsát kovácsolni, majd feltalálják a puskaport, az automata fegyvert, az atombombát.

Annak a mamutnak halvány lila gőze sem lehetett arról, hogy akkor, amikor őt, mármint a maradványait az apadó Duna a felszínre dobja, az egyik ilyen (a cernavodai) atomerőmű mindkét reaktoregységét le kell állítani, mert ugyanaz a folyó, amely őt a felszínre dobta, már nem képes biztosítani a kellő mennyiségű hűtővizet a reaktorokhoz, amelyben egy mamut számára felfoghatatlanul apró parányok, úgynevezett atommagok hasadásából szabadul fel annyi energia, amelyhez neki egész kontinenseket kéne lelegelnie.

Azt pedig már végképp nem sejthette, hogy a Duna történelmi vízhozamcsökkenése – amely oly sok év után őt is a felszínre dobta – olyan problémákat vetít előre, amely talán még az emberen, ezen az önző, törekvő, gátlástalan, lényen is kifoghat, ha nincs résen.

ahogy azt az ember könyvei és filmjei már régen megjósolták, és hogy senki sem tudja pontosan, mit lehet ez ellen tenni. Hogy előbb utóbb itt, az ilyen nagy folyamok mentén is hozzá kell majd szokni az időszakos vízhiányhoz, hogy egyszer majd mindenkinek tanulnia kell a sivatagok népeitől, mert nem lesz más választás.

amelynek hiánya őt, a réges-régen elpusztult mamutot most újra a felszínre dobta. És így most itt áll fölötte ez a bolgár falusi a kiszáradt folyómederben, nézi kidülledt szemekkel, vakargatja a kobakját, és csak annyit morog maga elé, hát ez meg mi a szakramentum lehet, mert hogy nem tehen, az hétszentség.