A spanyol király trónfosztása

Hogy aztán meghalt a király vagy csak ideiglenesen száműzték, azt nem tudhatjuk, a jövőbe nem látunk.

A mai rohanós, modern futballban az egyes csapatok dominanciájának ideje alig egy-két évre rövidült – ehhez képest kell nagyon is értékelni a spanyolok hat éves uralmát.

Az internet és a burmai hetedik liga meccseit is közvetítő televízió korában túl könnyen és túl gyorsan lehet információkat szerezni bárkiről, nem kell éveket várni egy-egy stílus vagy játékrendszer ellenszerének kifejlesztésére.

A spanyol tiki-taka mégis képes volt három világversenyt nyerni zsinórban

– hogy aztán éppoly hirtelen és váratlanul bukjon meg, mint 2002-ben a francia vagy 2010-ben az olasz válogatott.

Az ezredforduló után nem volt kellemes címvédőként menni a világbajnokságra: csak a brazilok élték túl 2006-ban a csoportkört. „Team to beat” cédulával a homlokán az aktuális világbajnoknak állandóan szembesülnie kell az üldözött és célkeresztbe vett vad szerepével. Mindenki belőle és ellene készül, ezért, ahhoz, hogy újra meglepje a világot, változtatnia kéne egy olyan dolgon, ami addig remekül működött.

A spanyolok és Vicente del Bosque nem volt képes erre. Pedig a Barcelona idei szenvedése már előrevetítette, hogy a világ (pontosabban az elit futball egy része) már megtalálta a tiki-taka ellenszerét. És mivel a világfutball taktikai fejlődését már régóta nem az évente alig pár hétre összerántott válogatottak, hanem a játékosaikkal szinte egész évben együtt dolgozó klubok edzői diktálják, nem meglepő, hogy ezen a vébén a dortmundi Jürgen Klopp vagy az atléticós Diego Simeone stílusjegyeit fedezzük fel a sikeres csapatok játékában.

Chile stílusa szinte egy az egyben megegyezik a spanyol ligát megnyerő, Bajnokok Ligája-döntős madridi csapatéval – nem véletlen, hogy ott is egy argentin edző ül a kispadon. Simeone és Jorge Sampaoli pedig egyaránt Marcelo Bielsa futball-filozófiáját ülteti át gyakorlatba.  

Az agresszív letámadás, az ellenfélen átrohanó gyors és direkt támadások,

a védelem mögé belőtt labdák befutása ezen a vébén hatékonyabban működik a tiki-taka évek során egyre meddőbbé váló passzolgatásánál. A Barcelona és részben Guardiola BL-elődöntőben kiütött Bayernje után a spanyol válogatott is elbukott a fetisizált labdabirtoklással, mert játékában immár öncéllá vált a dominancia eléréséhez eszközként használt rövidpassz.

Chile ellen hiába voltak üresek a szélek, mégis minden spanyol játékos csak a hozzá legközelebb álló emberhez tette a labdát, a tért ölelő és területet megnyító hosszú keresztlabda mintha teljesen ki lett volna ölve a gondolkodásukból.

A bukásban persze az is benne volt, hogy Del Bosque nem mert radikálisan változtani a hollandok elleni bukta után. Csak embereket cserélt (nem eleget), de a stílus maradt – pedig éppen a spanyol keretben van/volt elég tartalék egy másfajta játékhoz is.

Az angol bajnokságban edződő Mata azonban lehetőséget sem kapott, az Atlético rohanósabb emberei közül Koke csak akkor került pályára, mikor elment a hajó, a világ egyik legjobb box-to-box középpályását, Javí Martinezt pedig Guardiolához hasonlóan a védelembe száműzte.

Mindezek ellenére a tiki-taka nem halott.

Kapott egy óriási pofont, ebben a menetben kiütötték, de a spanyol futballban van éppen elég tartalék, hogy felálljon a padlóról. Xavit, Villát vagy Casillast persze aligha látjuk már világbajnokságon, de Európa legerősebb utánpótlása továbbra is ontani fogja a tehetségeket. Csak újra kell találniuk egy győztes stílust.

A trón azonban július 13-ig üres.