A „Trump hülye”-érv tarthatatlanságáról

Emlékeim szerint minden a Je suis Charlie (Én vagyok Charlie) mozgalommal kezdődött 2015 januárjában. A jelenség a párizsi Charlie Hebdo szatirikus magazin szerkesztősége ellen elkövetett terrortámadás nyomán bontakozott ki.

A támadásban 12 ember vesztette életét és további 11-en megsebesültek, az elkövetők az Al-Káida jemeni szárnyához köthető iszlamista fegyveresek voltak. Az indítékot a magazin Mohamed prófétát ábrázoló karikatúrái jelentették, amelyek sokak szerint sértették az iszlám vallási érzékenységét.

A merénylet után a „Je suis Charlie” szlogen és mozgalom villámgyorsan terjedt el világszerte, különösen a közösségi médiában, a szólásszabadság és a sajtószabadság melletti szolidaritás kifejezéseként.

Az első sokkot követően egyre többen kezdték használni a közösségi médiában, mindenekelőtt a Facebookon a szóban forgó mottót. A profilképekhez illesztett szlogen, valamint a számos demonstráció azt hirdette, hogy a sajtószabadság és a véleménynyilvánítás sérthetetlensége alapvető érték, amelyet erőszakkal nem lehet elhallgattatni.

A mozgalom egyfajta globális azonosulássá vált a támadás áldozataival és azokkal az értékekkel, amelyeket a Charlie Hebdo képviselt: a szabad véleménynyilvánítás joga, még akkor is, ha az provokatív vagy sértő. Tüntetések, virrasztások és szolidaritási akciók zajlottak szerte a világon, különösen Franciaországban, ahol több millióan vonultak az utcára. A szlogent pólókra, plakátokra nyomtatták, és hírességek, politikusok is széles körben használták, hogy kifejezzék támogatásukat.

Ez volt ugyanakkor az első olyan globális megnyilvánulása annak az azóta automatizmussá váló jelenségnek, amelynek legfőbb jellemzője, hogy egy jelentős hatást kiváltó eseményre reagál morálisan világos, de politikailag és társadalmilag ellentmondásos, végletesen leegyszerűsített narratívák mentén. A „Je suis Charlie” szlogen eredeti üzenete – a szólásszabadság védelme – fontos és legitim volt, viszont a kivetülése során a szabad véleménynyilvánítás és a kulturális tisztelet, érzékenység közötti töréspontokat is kiélezte.

Emlékszem, hogy Kolozsváron is szerveztek felvonulást az áldozatokra emlékezés és a mottó jegyében. Miközben engem is megdöbbentettek a történtek és hitetlenkedve követtem az fejleményeket, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy

az általános emberi igazságérzetből és erkölcsből fakadó reakciók zaja elnyomja a terrorcselekményhez vezető szerteágazó társadalmi, politikai és történelmi okokat.

Ahogy egyre nagyobb hullámokat vetett az ügy, és egyre szélesebb dimenzióban értelmezték azt a politikusok, a különböző szakterületek képviselői és a sajtónyilvánosság, úgy egyre inkább kiviláglott, hogy például a pajzsra emelt szólásszabadság alapelvében sincs társadalmi konszenzus.

Olyan vitás kérdések merültek fel, mint:

• A szólásszabadság határai (meddig terjed a szólásszabadság, és hol kezdődik mások méltóságának megsértése?);
• A kettős mérce és a következetlenség azt sugallták, hogy egyes sértő vagy provokatív vélemények elfogadottak, míg másokat büntet a jogrendszer. A szólásszabadság univerzális elv, vagy csak bizonyos politikai és társadalmi narratívák erősítésére használják? (a francia állam és a nyugati közvélemény a Charlie Hebdo jogát a provokatív és valláskritikus karikatúrákhoz rendíthetetlenül védelmezte, miközben más esetekben a szólásszabadságot korlátozták);
• Hol húzódnak a szolidaritás határai? (Voltak, akik úgy érezték, közöttük én is, hogy a szlogen a szatirikus lap vitatott tartalmának kritikátlan támogatását jelenti. Voltak, akik a támadást elítélték, de nem akarták magukévá tenni a Charlie Hebdo szellemiségét.);
• A Nyugat-központúság (A világméretű felháborodás és szolidaritás ellentmondásba került azzal, hogy a nem nyugati országokban elkövetett hasonló, vagy akár súlyosabb terrortámadások nem, vagy alig váltottak ki hasonló mértékű nemzetközi figyelmet és felháborodást.);

A „Je suis Charlie” egyszerre volt a szólásszabadság és az emberi szolidaritás erőteljes szimbóluma, de egyben morális ellentmondásokkal terhelt jelenség. A mozgalom kiválóan példázta, hogy a szabadság eszméje és annak gyakorlati alkalmazása között mély szakadékok húzódhatnak, különösen egy multikulturális, globalizált világban, ahol az értékek és érzékenységek ütközése mindennapos. Tankönyvi példája volt annak, hogy egy adott ügy melletti kiállást milyen gyorsan követheti az ügy politikai instrumentalizálása, és világosság vált, hogy egy egyszerű szlogen soha nem lehet teljes válasz egy mély társadalmi konfliktusra.

Azóta számos ügy mentén léptek működésbe a fenti társadalmi és szociálpszichológiai reflexek, amelyek az orosz–ukrán háború kitörésekor minden eddiginél jobban megosztották nemcsak a globális, de az erdélyi magyar közvéleményt is.

A konfliktus kitörésekor tapasztalt társadalmi zaj néhány decibellel tovább erősödött Donald Trump megválasztásával, és az általa képviselt, a demokrata adminisztráció felfogásától gyökeresen eltérő, amerikai belpolitikára és a nemzetközi politika alakítására vonatkozó stratégia gyakorlatba ültetésével, amely nemcsak a fegyveres konfliktus lezárásának módjával, hanem a világrendszer visszafordíthatatlannak tűnő többpólusúvá válásával okoz széles körű zavart és bizonytalanságot.

Tudatosan vagy tudattalanul, de mindenki érzékeli, hogy egy hosszú folyamatnak a végén járunk, a bizonytalanság és félelem kísértete járja be az általunk jól ismert világ biztosnak tűnő szféráit, sokan úgy érzékelik, hogy vége a boldog békeidőknek, a stabilitásnak. Teljesen érthető reakció, hisz egyszeriben olyan hitrendszerek, egzisztenciális bizonyosságok és meggyőződések álltak a fejük tetejére, amelyek nélkül

sokan érezhetik mankó nélkül magukat a gyökeres átalakulás és változás időszakában.

A kérdéskör keveseket hagy hidegen, parázs, gyakran személyeskedésbe torkolló végtelen szócsaták jellemzik. Ezek közös jellemzője, hogy a vita eredeti jelentésétől, tartalmától és funkciójától eltérően, nem módszerként és eszközként szolgál a vitapartnerek számára az igazsághoz való közelítéshez, a tárgyalt jelenség és egymás nézőpontjainak a megértéséhez, hanem az egyet nem értés kultúrájához méltatlanul a parttalan veszekedés hínárjaiban fuldoklik, miközben a sokszor egymásra ellenségként tekintő felek nem tudnak, nem akarnak érveket megfogalmazó beszélgetésbe bocsátkozni.

Ebben a közhangulatban telt el az ukrajnai háború három éve, és csúcsosodott ki egy újabb gigászi acsarkodásfolyamban, ami ugyancsak nem vitt közelebb a lényeghez, jelen esetben a háború okainak világos megértéséhez, amiből logikusan következhetnének a békekötés feltételei is. Többen is megosztották a vitákkal kapcsolatos keserű tapasztalataikat arról, hogy miként fajult olyan mértékű konfliktusig a folyamat, hogy szélsőséges esetben miatta emberi kapcsolatok romlottak meg.

A sehová nem vezető vitákban gyakran felmerülő, morális alapállásból megfogalmazott minimalista érvek („hülye és hazudós Trump”, „velejéig gonosz Putyin”, „menjenek haza az oroszok és béke lesz”, „kokós Zelenszkij”, „banderista náci ukrán hadsereg”, „ ukrán katonák verték le az 56-os forradalmat”) problémamagja abban rejlik, hogy az érveket megfogalmazók tudatosan vagy tudattalanul mellőzik a kérdés többdimenziós okrendszerének elemzését.

A történelem jó oldalán állás pozíciója kényelmes, de egyben veszélyes gondolati séma. Aki a jó oldalon áll, az elkényelmesedhet, nem gyakorol önreflexiót, így nem kell szembenéznie saját politikai közössége hibáival, egyben csökkenti a kognitív disszonanciát is. A csoportgondolkodás erősíti a nekünk van igazunk-érzést, simogatja az önképet, ami különösen mámorítóan hat a közösségi média korában, ahol emiatt is dívik az erkölcsi pozicionálás, az erényfitogtatás (virtue signaling).

Ez a hit azt is figyelmen kívül hagyja, hogy a politika nem erkölcsi, hanem hatalmi viszonyokon alapuló konfliktusokkal teli tevékenység.

Ha egy konfliktus túl bonyolult, és a komplex értelmezés belső feszültséget kelt, a legegyszerűbb védekezés az, ha az egyik felet teljesen elítélik, a másikat pedig kizárólag áldozatként kezelik. A már említett gúny, a csúfondáros szóhasználat lélektani védekező mechanizmusként is funkcionálhat, és ha kizárólag a kifigurázással él a vitapartner, akkor valójában kerülheti a valódi intellektuális kihívást. Egy bonyolult konfliktus elemzése nehéz, viszont ha az azt alakító egyik szereplőre karikatúraként tekintünk, az feloldhatja ezt a szorongást.

Az erkölcsi abszolutizmusra és leegyszerűsítésre épülő narratíva így morális binaritásként fogja fel a történelmet, holott az nem szolgáltat automatikus igazságot, és nem győzedelmeskedik az igazság sem mindig.

Ez a gondolatrendszer kizárja a kritikai gondolkodást, hisz bárminemű kritika a „rossz oldalt” legitimálná. Ha valaki megpróbálja megérteni Oroszország geopolitikai motivációit, anélkül hogy elfogadná azokat, azt rögtön „Putyin-pártinak” bélyegezhetik. Ha valaki az ukrán geopolitikai érdekeket vizsgálja behatóan, az megkaphatja, hogy „atlantista szekértoló”. A valódi politikai és történelmi helyzetek nem redukálhatók kizárólag morális ítéletekre, a kritikus gondolkodásnak felül kell írnia az érzelmi és erkölcsi önigazolás vágyát.

Az emberiség nem tud meglenni fikciók nélkül – erre a megállapításra jutott Hans Vaihinger német filozófus 1911-ben. Szerinte a fikciók (mítoszok, fogalmak, viszonyrendszerek, törvények) az emberi tudat és képzelet termékei, amelyeknek nincs tárgyi megfelelőjük, de képessé teszik az embert a tárgyi világ kezelésére. Hidat képeznek az ismeretlen valóság felé, és ez a híd lebontható, ha már nincs rá szükség, és úgy gondoljuk, hogy egy új állványzat segíthet a minket körülvevő idegen világhoz való alkalmazkodásunkban. Nem túlzás azt állítani, hogy történelmi időket élünk, ami nemcsak radikális változásokat hoz, hanem arra is kényszerít, hogy új szempontok mentén értelmezzük a világot.

A veszélyek mellett ez egyben lehetőséget is jelent arra, hogy a társadalmi együttélés és a felelősségteljes emberi cselekvés alapjául szolgáló mítoszaink, hitrendszereink, a filozófiai értelemben vett szabadságunk – legyenek azok vélt vagy tényleges fikciók –, minden vadhajtásuk ellenére legalább olyan hatékonyan betöltsék rendeltetésüket, mint ahogy eddig az emberi történelem folyamán.

Szeretném hinni, hogy ebbe a konfigurációba a közbeszéd polarizáltsága, a különböző nézőpontok közötti párbeszéd, közös alap hiánya, a másik álláspontjának gyakran teljes elutasítása, morálisan vagy intellektuálisan érvénytelennek tekintése már nem fog beleférni.

Még akkor is szeretném, ha mindez végül fikciónak bizonyul.