A „kritikai gondolkodás” hatása az iskolában egy tanár szemével

„Nem hiszem, hogy az oktatási rendszernek az a feladata, hogy kritikai gondolkodást termeljen. Inkább nem. A kritikai gondolkodás motorja a lázadás és a finnyásság. A lázadáshoz lázadókra van szükséged, a finnyássághoz pedig elegendők a finnyás emberek. A valódi lázadás, ami egy múló felhorgadásnál több, szintetikus gondolkodást, értékrendet, jellemet és becsületet követel. Honnan legyen meg ennyi minden egyetlen emberben? A nagy lázadók verset írnak, filozófiát, barikádokat építenek a köztereken. A lázadásból fantasztikus hermeneutikák születhetnek, mítoszok és szimbólumok szabhatók belőle. A reveláció a világ becsontosodása elleni lázadással kezdődik és egy kozmikus megújulással végződik.

Ebben kár reménykedni. A mi sorsunk az, hogy a nem túl mély kritikai gondolkodás végül kimerül a finnyásságokban és felületességekben. A woke-mozgalom a jelenlegi kritikai gondolkodás megtestesülése. Minden kis senki Shakespeare-t kritizálja. Szabaduljunk meg örökre Molière-től. Eminescu büdös nekünk. Miközben ezeket a sorokat írom, az a gondolat kerülget, hogy néhány kretén kiragad majd néhány mondatot és a bekezdésével, az írás egészével ellenkező értelmet ad nekik. Oda jutottunk, hogy nem az intelligens olvasónak írunk, hanem a rosszindulatú ostobának. A klasszikusok védve voltak ettől a nyomorúságtól, az önhitt ostobaságtól. Mi ezt ma kritikai gondolkodásnak nevezzük. A legbutább konformizmus is ezerszer jobb. Legalább egy egyértelmű kudarcról beszélünk.”

Bocsássák meg nekem, hogy ilyen hosszan idézek egy szövegből, de arra biztatom Önöket, olvassák végig a Radu Iliescu tordai középiskolai franciatanárral készült interjút a Guvernu.ro felületen (itt van magyar – gépi – fordításban is), és ha feltolul az érzés, ne féljenek hinni neki – ahogy magam is tettem –, hogy régóta nem olvastak ilyen karakteres és frappáns szöveget. A tordai tanár arról beszél, hogy milyennek látja a romániai oktatást, érdemes a teljes interjút végigolvasni, de a fenti idézet jól mutatja, milyen megfontolások alapozzák meg a mondandóját.

Persze nem önmagában a fogalom a problémás, az nagyon is rendben van, a kritikai gondolkodás nem csak a döntések és viszonyulások láncolata nélkül elképzelhetetlen egyéni mindennapjaink része, hanem – a véletlenek és más prózai tényezők mellett – jelentős szerepe van annak, hogy az emberiség a kőbaltás vadászattól mára eljutott a TikTok-videók és a mirelit hamburger hallatlan vívmányaiig.

A „kritikai gondolkodás” akkor válik problémássá, amikor – mint annyi egyébből napjainkban – túlfeszített ideológia válik belőle. Életvitelszerű, mindenre kiterjedő attitűd. Panacea, ami olyan, mint a divatos étrend-kiegészítők: min-den-re jó!

Természetesen leginkább a közösségi médiában lehet lépten-nyomon belebotlani a „kritikai gondolkodókba”, hiszen egy bejegyzést, kisvideót a legkönnyebb összedobni, néhány perc alatt kész a performansz. Onnan lehet felismerni őket, hogy mindig, folyamatosan valami ellen lázadnak, naponta találnak maguknak valamilyen témát, amire, ahogy ők szokták mondani: felhívják a figyelmet, megkongatják a vészharangot, figyelmeztetik a társadalmat és a döntéshozókat, megszólalnak, mert „ki kell mondanunk végre” azt, hogy. Ez a témakör pedig a lehető legváltozatosabb, egy „kritikai gondolkodó” ugyanis polihisztor, mindenhez ért. Politika, oktatás, környezetvédelem, irodalom, hadászat, energetika, medveetológia, járványtan és sorolhatnánk napestig.

A társadalom, a nép, a döntéshozók persze sorozatosan nem hallják meg a felelős figyelmeztetéseket és vészjelzéseket, ami viszont irdatlan mennyiségű frusztrációval tölti el a „kritikai gondolkodót”.

motorja pedig a felháborodás és a finnyásság. A „kritikai gondolkodó” nem szemlélni és megérteni próbálja a világot, hogy miért van az, ami van és miért alakult így, hanem folyamatosan háborog, keres és talál magának valamilyen megoldatlan, igen gyakran megoldhatatlan problémát, aminek fejjel előre, tiszta erőből nekimegy. A kudarc persze általában borítékolható, de a „kritikai gondolkodó” kudarcfüggő is, mert a folyamatosan újratermelődő frusztrációja az, ami élteti. A folyamatos bálványdöntögetési igény, a védhetetlen védelmére és a megmenthetetlen megmentésére való rácsavarodás, a reménytelen ügyekbe való beleállás bizarr vonzereje.

ez a két dimenzió szoros szimbiózisban, egymást táplálva létezik. A saját problémáit a világon akarja leverni, a saját rosszkedvéért a világot hibáztatja. Másrészt pedig mindig valaki másnak, másoknak akarja megszabni, mit kellene tenni, és hogyan kellene gondolkodni – helyesen. Mindig azt keresi, ami nincs, de szerinte lennie kell. Univerzalizmust hirdet, de mindig kiderül, hogy emögött is csak korlátozott ön- és csoportérdek van. A saját kényelmi és szabadságköreit kívánja létrehoz(at)ni. A „kritikai gondolkodó” nem Teréz anya vagy más szent.

Bizonyos körökben a „kritikai gondolkodás” annyira fetisizált, hogy a kritikai folyamat (miszerint előbb kell egy megértett valami, amire rábocsáthatjuk kifinomult kritikai arzenálunkat) megváltoztathatatlan logikai rendjét is felrúgva kritikai alapállásba helyezkednek, mint egy lövészárokba, onnan lődöznek mindenre, ami hátráltatja a világ haladását.

A nép ne gondolja így, gondolja másként! Holnaptól! Minél kevésbé érti a nép, hogy miről beszél a „kritikai gondolkodó”, ő annál nagyobb horderejűnek látja saját ötleteit.

A „kritikai gondolkodó” szótárában előkelő helyet foglalnak el az „arra bezzeg nem gondol senki, hogy”, az „ideje lenne már végre mindenkinek rájönni, hogy”, és a „most már aztán véget kellene vetni annak, hogy” kifejezések. Ezek persze csak arról árulkodnak, mennyire nincs tisztában azzal, hogy valójában hogyan működik az ember és a társadalom.

Hogyan védekezzünk a „kritikai gondolkodó” ellen? Nos, különösebben nem kell védekezni ellene, mivel nem bánt, nem támad meg az utcán vagy ilyesmi. Mivel általában az online térben aktív, az egyszerű ignorancia hatásos lehet. Viszont semmiképpen ne bocsátkozzunk vele vitába a Facebookon! Ez nekünk semmiképpen nem jó, mert mindenféle szörnyűségek derülnek ki majd rólunk, ő viszont energiát és igazolást nyer további kritikai tevékenységéhez.

Jelenleg sajnos egy fast-food közegben élünk, ahol ennek a sekélyes, érzelmekre, finnyásságokra, szeszélyekre és egyéni sértettségek azonnali enyhítésére épülő ál-intellektuális viszonyulásmódnak és életérzésnek elég nagy svungja van az élet, a mindennapok, a kultúra rengeteg területén. Egyértelmű, hogy a „kritikai gondolkodásnak” miért van akkora vonzereje a fiatalokra: hát mert a tinédzserkori természetes lázadási ösztönt parazitálja, fordítja ki és állandósítja, az erőteljes online létezés egyéb személyiségalakító hatásaival megtámogatva. A tordai tanár őszintén elmondja az interjúban, mit tapasztal ebből az osztályteremben, a serdülőkorú gyerekek között. Mondom, olvassák végig, elgondolkodtató szöveg.