Putyin én vagyok, delfinek etetnek pszichedelikus halakkal, és akkor ez még csak egy szerda esti kettős könyvbemutató rövid tört

„Verset írni minden második magyar tud” – ezzel a megállapítással kezdődött az est. (Tegyük hozzá halkan, hogy minden második magyar teszi is, és hát a zöme sajnos meg is jelenik.) László Noémi (Nonó), a két költő egyik beszélgetőtársa (maga is költő) azonban a tanulság végett még azt is hozzáfűzi kezdeti megállapításához, hogy az nem kunszt, az első kötetig tkp. bárki eljuthat. Viszont a harmadikig, mint Fischer Botond (Buddha Jazz) vagy éppen az ötödikig, mint Horváth Benji (emlékmű a jövőnek), már kihívás eljutni, oda eltökéltség kell. Mert ugye az „est” maga e harmadik, illetve ötödik kötet nagy közös bemutatója a kolozsvári Planetáriumban (ez egy kocsma, nem egy igazi planetárium csillagokkal meg gezemicékkel). Azért nagy közös bemutató, mert

mindketten eléggé bemutatnak olykor a költészetükkel

– ha másnak nem, hát a démonai(n)knak. Erről később esik szó, az elején egyelőre Kali Ágnes, a fiúk másik beszélgetőtársa (ő is költő) veti fel a neveket. Merthogy mindkét kötetben sok név van. De nem ám olyanok, mint Petrarca vagy Albert Schweitzer, netalán Habsburg–Lotaringiai János József Fábián Sebestyén főherceg, hanem csak úgy keresztnevek. Az ismerőseik nevei, amelyekből – Kali Ágnes szerint – kirajzolódik egy szép kis térkép a két szerző életében fontos városokból Kolozsvártól Bukaresten és Budapesten át Nagykárolyig.

Kali Ágnes, Horváth Benji, Fischer Botond és László Noémi

Másrészt, ha készülne egy nagy közös csoportkép ezekről az emberekről, akkor azon nem (csak) poeta doctusok és vasalt nyakkendős docensek szerepelnének, hanem

grungezenészek, csöves punkok, hippik és egyéb állatfajták,

mert hát mindkét szerző eléggé otthonosan mozog az underground szcénán. És itt jön be az antropológiai nézőpont, amit Boti vet fel, mint számára fontos művészi alapállást, de talán nem túlzás kijelenteni, hogy mindkettejük verseire jellemző ez a „közösségben résztvevő” szemszög, ami hitelessé és érdekessé teszi a szövegeiket. Mert nem blöffölnek, egyszerűen leírják, amit látnak, hallanak, tapasztalnak, éreznek, és mivel az underground szcénán néha elég vadul kortárs a darab, előfordul, hogy

a saját démonainkkal találjuk szemben magunkat,

mint Petőfi a szép leánnyal a konyhában, és úgy meglepődünk, hogy már pipára sem tudunk gyújtani. És hát ne is tudjunk, mert ahogy Benji is, mi is utáljuk az öncélú művészetet (meg mondjuk nem is pipázunk). Ja igen, a démonok szó sokszor elhangzik az esten – hiszen

ebben az elcseszett világban már szinte mindenki neurotikus, pánikbeteg, depressziós vagy csak úgy drogozik –,

mint ahogy az apokalipszis, az atomháború vagy a klímakatasztrófa is. És mindkét szerző sokat veszekszik a könyvben, hol a démonokkal, hol a körülményekkel, hol a nagyhatalmakkal, az elnyomókkal, hol pedig saját magával (Kali Ágnes megállapítása). Ám Benji itt húz egy lapot a 21-re, és jézusi elánnal kijelenti, hogy ő márpedig nem haragszik sem a nagyhatalmakra, sem az elnyomókra,

mert az elnyomók gyarlósága benne(m) is van, hogy ők az elcseszett világ igazi áldozatai,

hiszen teljesen ki vannak szolgáltatva a gyengeségeiknek, komplexusaiknak, vágyaiknak, démonaiknak. (Szegény Putyesz! :((() Boti, az anarchista egyszerűen nem adna senkinek hatalmat, mert az nem embernek való (No gods, no masters!!), inkább – ahogy egyik verséből kiderül –,

átadná az irányítást a delfineknek.

Akik cserébe pszichedelikus halakat dobálnának ki nekünk a partra, miközben mi baromira hippik vagyunk, oszt kész. Mondjuk jobb, mint egy gázszámla. A kötetek versei amúgy „sokat dúdolnak”, mármint sok bennük a zenei utalás. El is hangzik, hogy mindkét szerzőre eléggé jellemző a hiphopos ritmus, de nem csak ennek a műfajnak a képviselői bukkannak elő utalásként a szövegekben (elhangzik például Kendrick Lamar és a Pearl Jam neve). És az is szóba kerül, hogy az előadásmódban is van némi plusz, mármint hozzáad (Nonó szerint) a szövegek értékéhez, ha a szerzők adják elő őket. A szerzők közben tényleg előadnak néhányat a könyvek opusaiból a meglepően népes közönségnek. Többen állva hallgatják végig az estet, mert már nincs ülőhely, és ez azért elég meglepő egy irodalmi eseményen. Jó ezt látni, mint ahogy azt is, hogy a költészet sincs veszélyben: Benji például, aki évek óta dolgozik együtt fiatal tehetségekkel, azt látja, hogy

nőnek ki az új költők, mint a dudva.

(Persze ez lehet, hogy Nonó első megállapításával áll összefüggésben.) Szóval Putyin én vagyok, küzdök a démonaimmal, akikkel valamiképpen össze kéne barátkozni, neurotikus vagyok, punk vagyok és anarchista, és rohadtul nem tudom néha, miért érdemes még reggel felkelni, de a jó költészet mindenképp olyan, amiért talán még érdemes. És ha netán egy atomkatasztrófa vagy bármi más eltöröl minket az összepánikolt művészetünkkel együtt, akkor még mindig marad az anyag – abból meg még lehet valami. (P.S.: Nonó zárszava: „Két újszülött hever az asztalon, kereszteljük meg őket az olvasás vizével!” Ezt beleírtam, kitöröltem, megint beleírtam, megint kitöröltem, végül csak megosztom utóiratként, de LOL.)