Kisebbségi jogvédelem? Már a jogérvényesítésnek is örülhetünk

Tusványost leginkább az olyan típusú rendezvények teszik azzá, amivé vált, mint az a Kisebbségi Jogvédő Intézet égisze alatt szervezett beszélgetés, amelyen a Kárpát-medence különböző szögleteiből összegyűlt magyar kisebbségi jogvédők számoltak be tapasztalataikról. És ha már jogegyenlőség, a nemi arányokra sem lehet panasz: az asztalnál három hölgy és három úr foglal helyet, az utóbbiak közül pedig az egyik a moderátori szerepben jelen lévő Csóti György, a KJI igazgatója.

Ő a maga részéről már az elején leszögezi: a Kárpát-medencében szétszórt magyarság problémáira

az egyetlen igazi megoldás az autonómia.

Addig is azonban, amíg ez megvalósul, tűzoltómunkát kell végezni, két fő célkitűzés érdekében: megélhetés és jogbiztonság – ezek szükségesek ugyanis az „elszakított területeken” élő magyarok komfortérzetéhez.

A Kisebbségi Jogvédő Intézet, a hasonló nevű alapítványból „kinőve”, pont ennek elősegítésére jött létre négy évvel ezelőtt.

Zsigmond József, az RMDSZ-közeli Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálattól a kétnyelvűség háromszéki problémáiról számol be. Igen, minden előzetes elvárás ellenére a kisebbségi (valójában ott helyben „többségi”) nyelvhasználat helyzete a Székelyföldön, Kovászna megyében sem rózsás. A területileg illetékes állami kirendeltségekben nem tartják be a többnyelvűségre vonatkozó jogszabályokat, gyakran forráshiányra hivatkozva – Háromszéken például csak az egészségügyi kirendeltségnél működött, tapasztalataik szerint. Az általános gyakorlat az, hogy szóban többnyire lehet használni a magyar nyelvet, írásban kevésbé.

Vannak persze biztató jelek, a FIFA például az ő feljelentéseik nyomán marasztalta el a román labdarúgó válogatottat rasszizmus miatt.

A háromszéki jogvédőnek sikerül meglepnie a hallgatóságát azzal a kijelentéssel, hogy a helyzeten nem javít – sőt ront – az, ha az intézmények élén magyar nemzetiségű személyek állnak – a magyar intézményvezetőkkel ugyanis a legnehezebb zöldágra vergődni. Mindez azért hökkenti meg a közönséget, mert ezeknek a vezetőknek a nagy része épp ahhoz a politikai alakulathoz áll közel, amelyhez a Mikó Imre szolgálat is.

Zsigmond konklúziója, hogy az egyetlen igazi megoldás a nyelvhasználati kérdésekre az lenne, ha sikerülne elérni, hogy

a magyar nyelv regionálisan hivatalossá váljék.

Szigeti Enikő, a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) vezetője elmeséli, hogy 1988-tól jó néhány évig távol élt Vásárhelytől, külföldön dolgozott, és gyakran találkozott azzal a közvélekedéssel, hogy Románia ún. „best practice” ország (vagyis élen jár a kisebbségi nyelvhasználati jogok érvényesítésében), sőt ezt a véleményt sokáig ő is osztotta, hellyel-közzel. Amikor viszont hazatért, rövid idő alatt rájött: Románia nemhogy „best practice” ország volna, hanem ellenkezőleg, a legrosszabb példák közül való.

A város utcáin járva hamar kiderült, hogy a lakosság közel felét kitevő magyar közösség nyelvi értelemben nincs jelen a közterekben: ahogy fogalmaz,

a magyarság láthatatlanná vált Marosvásárhelyen.

Ekkor született meg a Cemo életrehívásának gondolata: a civil jelleg mellett az elkötelezettséget azért tartja fontosnak hangsúlyoznia, mert felfogásában a kisebbségvédelem nem projektszerű tevékenység, hanem elkötelezett civil aktivisták folyamatos képzése, „kinevelése”.

A Cemo számára a kisebbségi jogvédelem két fő területét az iskolák és a közigazgatás jelenti. A helyzet az, hogy valóban vannak jó törvények, csak azokat nemigen tartják be, ezért van szükség a civil szféra irányából érkező nyomásgyakorlásra, például ahhoz, hogy az iskolákban kitegyék a kétnyelvű figyelmeztető vagy homlokzati táblákat. Szóba kerül természetesen a mozgalom talán legismertebb eddigi akciója is, a nagy visszhangot kiváltott kétnyelvű utcanévtáblák ügye.

Amíg a civil szféra teszi a dolgát, a politikum már korántsem ennyire „elkötelezett”: hiába az RMDSZ-é a legnagyobb frakció a helyi és megyei tanácsban, a politikai úton elért eredmények elenyészőek.

Ezért egyre több peres eljárást kell indítani, idén 70-80 alkalommal fordultak bírósághoz, ezek jelentős része a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal ellen irányul.

Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke szerint

a jogvédelem többről szól, mint jogászi munkáról.

Elmondja, hogy az EMNT és a KJI közötti együttműködés intézményesült, a tanács 30 irodájának egy részében pedig létrehozták a rendszeres és ingyenes jogi tanácsadást.

Az általuk felvállalt ügyek közé tartozik a magyar jelképhasználat, például a székely zászló elleni támadások – ezzel kapcsolatban pozitív és negatív „eredmények” egyaránt vannak, a vásárhelyi táblabíróság kedvező döntést hozott, a Tőkés László váradi irodájának erkélyére kitűzött székely zászló ügyében viszont épp ellenkezőleg, ezért „mennek Strasbourgba”.

A törvények ugyan egyértelműek, de a Székelyföldön kívül szinte sehol nem tartják be azokat. „Dan Tănasă stílusában kéne pereskedni nekünk is” – jegyzi meg viccesen Sándor Krisztina. Úgy véli, a helyzet javulásához precedensértékű bírósági ítéletekre lenne szükség, a kisebbségi jogvédelem legnagyobb ellensége pedig a közöny és az igénytelenség.

Őry Péter Szlovákiából érkezett, a Pro Civis Polgári Társulás képviseletében, de hamar kiderül, hogy a civil aktivizmus mellett aktívan politizál a Magyar Közösség Pártja színeiben, sőt polgármester is. Kitér a szlovák államnyelvhasználati törvényre és a kisebbségi nyelvhasználati törvényre – ez utóbbi értelmében azokon a településeken (de a megyei hivatalokra ez nem érvényes), ahol a magyarság 20 százalék fölötti arányban él,

a polgárok anyanyelvükön is fordulhatnak a hivatalhoz.

Ez azonban – mivel opcionális és az ügyintézés lassabbá válásával jár – nem jellemző. Őry saját példáján keresztül meséli el: egy-egy hivatalban az is előfordul, hogy az ügyintéző nem is találkozik a többnyelvű dokumentumokkal, formanyomtatványokkal.
Őry beszámol arról, hogy a Pro Civis gyakran azt a feladatot látja el, amit az államnak kéne, például többnyelvű dokumentumok sokaságát gyártják és küldik ki ingyenesen. Úgy véli, legtöbb esetben nem is jogvédelemre, hanem jogérvényesítésre van szükség – arra, hogy a polgárokat és az intézményeket rávegyék arra, éljenek a törvény adta jogokkal.

Őry lendületes, jó előadó, általános derültséget kelt például azzal, hogy elmeséli: a gútai üzemanyagtöltő-állomáson 19 nyelvű felirat van – ezek között azonban „véletlenül” épp a magyar nincs ott.

Menyhárt Gabriella nagyváradi ügyvéd elmondja, azért vállalja 2008-2009 óta a kisebbségvédelemmel kapcsolatos pereket, mert úgy érzi:

emberi méltóságában sérti az, ha nem használhatja anyanyelvét

a hivatalos ügyintézésben.

Ügyvédként egy kisebbségjogi perben mellőzni kell minden nemzeti érzületre utaló, nacionalista felhangúnak minősíthető elemet – mondja el. Az érvelésnek minél tárgyilagosabbnak, higgadtabbnak kell lennie, mert „a bíró is ember”, többnyire román ember, és az ebből fakadó elfogultságoktól nehéz szabadulni. Érzelmi alapú érvelés helyett az Emberi Jogok Európai Egyezményét kell alapul venni – összegez az ügyvédnő.