Haláli kommentek egy gyászszertartáson, avagy a transzilván temetési görbe tükör (FOTÓK)

A maga nemében egyedülálló tárlat nyílt meg Kolozsvárott, a Farkas utcai református templom kerengőjében. A kiállítást az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) hozta össze, kurátora Széman Emese Rózsa, aki Fazekas Zsolt lelkész társaságában a megnyitót is cerebrálta.

Miről is van szó? Engel Károly (írói álnevén Köllő Károly) irodalom- és művelődéstörténész szerteágazó érdeklődési körének egyik szegmense akár morbidnak is tekinthető (pedig nem az, sőt, valójában egész sajátos jellemzést ad a korszak magyar közösségéről): temetésekre járt és összegyűjtötte a gyászjelentőket.

Engel Károly írói hagyatékának feldolgozása során előbukkant a fent leírt hobbi(?)munka eredménye: egy kábé 500 gyászjelentőt tartalmazó gyűjtemény. Jó, fontos kordokumentumok ezek egy olyan korszakból (a törzsanyag a 20. század második feléből származik), amikor még nem hirdethették meg a gyászszertartásokat a Facebook-on. De nem is maguk a gyászjelentők jelentik a korrajz-csemegét: Engel azt csinálta, hogy (ritka kivételektől eltekintve) megjegyzéseket írt a gyászjelentők hátlapjára. Ezekben a megjegyzésekben rejlik a gyűjtemény egyedülállósága, ugyanis a szerző őszintén, hol meghatottan, hol csípősen, néha pedig olyan haláli humorral kommentálta a gyászszertartásokat, hogy úgy éreztük magunkat, mintha a híres szaploncai vidám temetőben járnánk. Tessék csak nézni:

A kiállított pannókon ott van maga a gyászjelentő, mellette a kézírásos hátlap-komment, illetve annak gépelt átirata. A fenti képen a Gáll Ernő filozófus (2000-ben temették) gyászjelentőjének hátlapjára írt kommentet láthatjuk: a csinos fehérnépre tett megjezés ma simán metoo-gyanús lenne (persze, ezek a kommentek nem voltak nyilvánosak a megírásuk idején), amit pedig a baloldali gondolkodó Gáll Ernő katolikus mivoltának nem vállalásáról ír, az 2000-ben, nos, szomorú, maradjunk ennyiben.

Bálint Tibor író temetése (2002) nagyobb ívű kommetárt hívott életre. Van itt is hideg, meleg: Lászlóffy Aladár pontos búcsúbeszéde pozitív, Tőkés István református lelkész vég nélküli beszéde csípősen negatív kritikát kapott Engeltől, de a többi beszélő sem úszta meg: ostoba bú-csúbeszéd, alapos blabla, ilyeneket olvashatunk. A rövid és frappáns leírás láttán a tárlatlátogató elképzeli, hogy ott van a helyszínen... és felnevet.

Kacsó Sándor író temetésének (1984) kommentárja még részletesebb. Kiderül belőle, hogy a szerző szerint Sütő András bombasztikus, petárdaropogtatós beszédét valaki más ugyanolyan hatásosan el tudta mondani, csak pufogtatás nélkül. Van egy ma is igen szomorúan ható megfigyelés: Kányádi Sándor roskadozott a koporsó alatt. Az éles szemű szerző azt is megjegyzi (talán a személyes gyűjtőszenvedélye okán), hogy a gyászjelentéseket lelopták a gyászlepelről. Továbbá van irodalompolitikai irónia is a szövegben: Domokos Géza beszédét Kántor Lajos elkérte tőle, abban a reményben, hogy Rácz Győző, a kolozsvári Korunk folyóirat akkori főszerkesztője, a kommunista rendszer kiszolgálója nem dobja ki.

Heinrich László fizikus, tudománytörténész gyászszertartása (1985) kapcsán Engel egyrészt megjegyzi, hogy meghatóan bensőséges temetés volt, viszont ez alkalommal (is) rámutat az illetékesek (ez esetben cigány sírások), nos, időnként ma is felháborító hozzáállására: nem várták meg, amíg a gyászbeszédek befejeződtek, nem voltak hajlandók (feltehetően némi zsebpénzt vártak) visszatenni a sírra a betonlapot. Ugye, ismerős helyzet?

A fenti, 1986-os temetés főszereplője bizonyos Széki Teleki Mihály, amint Engel megjegyzéséből kiderül, foglalkozására nézve vasesztergályos. Az ember persze felkapja a fejét: Széki? Teleki? Hát akkor ez a Teleki család református ágának egyik tagja lehet csak, vagyis gróf, vagyis arisztokrata. Ja, hogy a kommunista diktatúra idején a titulust nem lehetett odaírni a gyászjelentőre? Pech, elvtársak!

A Vásárhelyi Géza temetése (1986) kapcsán írt Engel-kommetárban megjelenik egy ma is érvényes gondolat: meg kell(ene) őriznünk a házsongárdi pantheont. Láthatjuk, a kommunista rendszer előtt is volt gond elég, a szerző szerint 1938-ban például az akkori román hatalom 3500 sírkövet ítélt fölöslegesnek. És ma is van gond elég, hiszen a kiváltatlan sírok biza elvesznek, másoknak adják őket. Ebben a kommentárban is megjelenik egy csípős, pletyka-alapú megjegyzés: Lászlóffy Aladár állítólag olyan buzgón búcsúztatta az elhunytat, hogy a Hiszekegybe is belevágott... azt az elhunytat, akinek első feleségét megszöktette. És hirtelen megint a vidám temető dereng fel a háttérben.

Dr. Szigetvári Ferenc nőgyógyásznak, a Kalotaszeg folyóirat szerkesztőjének gyászjelentője (1991) minden elvárásnak megfelel. Amit Engel a kommentárjában hozzátesz, az a családi és közösségi dráma: gombamérgezésben halt meg a régi barát. Idézünk: „Egyre sivárabb körülöttünk a világ! Közel negyven éves barátságnak vetett véget (sic!) a gyilkos galóca.”

A kommentárokat olvasva egyetérhetünk a szerzővel abban, hogy szeretteink, barátaink, polgártársaink elhunytával sivárodik a világunk. Viszont az is tény, hogy ezek a hátlapjegyzetek a másik oldalt erősítik: vagyis előkerültükkel, bemutatásukkal színesedik körülöttünk a világ! Ilyen alapon erősen ajánljuk mindenkinek, menjen el a Farkas utcai templomba, nézze meg a tárlatot december 21-ig (kedden és csütörtökön délután öt és hét óra között, szombaton pedig délelőtt tizenegy és délután egy óra között), nézzen bele ebbe a transzilván temetkezési görbe tükörbe, borongjon, emlékezzen és bizony, nevessen is a helyenként haláli kommenteken.