„Meg akartam mutatni, hogy nem vagyok egy hülye picsa”

Mindannyiunkat ér trauma, de ennek egy lehetséges folytatása a szakszóval poszttraumás növekedésnek is nevezett fejlődés, amikor „megtanulunk a szarból várat építeni” – osztotta meg a Kolozsvári Magyar Napok közönségével saját tapasztalatát Tisza Kata író, pszichológus. A marosvásárhelyi származású, Magyarországon élő írónő két új, Akik nem sírnak rendesen, illetve a legjobb hely a városban te vagy című kötete kapcsán mesélt saját traumáiról és ezek feldolgozási módjairól szombat délután a Bulgakov kávéház fedett teraszát dugig megtöltő közönségnek.

Egy nő annál védettebb, minél több szerepet tölt be – sokkolta rögtön az elején a közönségét a korábban médiasztárként ünnepelt író. Forró Gyöngyvér moderátor kérdésére kiderült, maga is igyekszik megfelelni ennek az elvnek, egyszerre nő, édesanya, szerető, író, coach, pszichológus, öregedéskutató.

A társadalom által a nőre „rátukmált” két szerep – feleség és anya – ugyanis messze nem elegendő,

vallja, egy nőt egy adott ponton nagyon meg tud viselni, ha nincs más identitása: sebezhetővé, sérülékennyé válik. De ha több szerepet, szélesebb világot tud felmutatni – örömteli munkája, hobbija, baráti hálója van – az véd a kiégéstől.

Annak, hogy a pszichológiát végzett szerző ennyire foglalkozik a női szerepekkel, sajátos oka van: maga is érintett. Tisza Kata elmondta, egy rablótámadás miatt kórházba került és az okozott trauma hatására jelent meg első könyve. 23 évesen valósággal „berobbant” a magyar médiába, és mint bevallotta, traumatikusan élte meg a sikert. „A siker is képes traumatizálni, nem csak a kudarc” – mutatott rá. Ez a trauma késztette arra, hogy felszámoljon addigi életével, levesse a társadalom által ráaggatott álarcokat. Ugyanúgy nehéz feldolgozni azt, ha idegen, minket egyáltalán nem ismerő emberek imádnak, mint azt, ha gyűlölnek – és siker esetén mindkét fajtából akad.

A trauma egyben katartikus pillanat is volt, amikor az összes sablont elfelejtve kilépett addigi életéből, és Thaiföldön telepedett le. „A média világa idegen tőlem, nem alkalmas arra, hogy gondolataimat közöljem” – osztotta meg közönségével felismerését az írónő, aki az elmúlt tíz évet a nyilvánosságtól távol töltötte. Át kellett értékelnie az életét, az identitását.

Fotó: Pap Melinda

A tudományba menekült, pszichológiát tanult és kutatni kezdett, meg akarta mutatni, hogy több annál, mint aminek a média láttatta. „Doktori címet kell szerezni, bebizonyítani a világnak, hogy nem vagyok egy hülye picsa” – osztotta meg akkori életcélját, de a doktori disszertáció szaknyelve helyett egyszer csak a szabadversek jöttek elő. Durva tagadásban élt, ki akarta radírozni korábbi életét, de később meg kellett értenie, hogy sok minden szükségszerű volt. Hogy a ráaggatott sztereotípiák, a stigmatizálás általános, mások is ugyanúgy szenvednek tőle, így tapasztalatait velük is meg akarta osztani. „Összeállt bennem egy történet, ami kikívánkozott, de nem tudom tudományos formában átadni, mert túl sok benne az érzelem” – mondta két kötetének keletkezéséről. Rájött, hogy

a szabadversek írásának terápiás hatása van, és sok ember rá tud csatlakozni.

Így végül a doktori cím helyett ez jelentette számára a megbékélést önmagával, a hidat korábbi és jelenlegi élete között. Életútkutatásokat végző szakemberként maga is krízispontokat határoz meg, olyan élethelyzetekben segít az embereknek, amikor magánéleti vagy szakmai válságban vannak, amikor a válás vagy az identitáskeresés nehéz életszakasza köszönt be az addig nyugodtnak, szépnek hitt életükbe.

Életünk első fele tévedésekkel, ismétléssel van tele, állítja a kutató, de az annak közepén jelentkező „csőd” lehet az a jótékony momentum, amikor eldönthetjük, hogy a második felét másként fogjuk leélni. Ahhoz azonban, hogy meghalljuk a hangot, hogy fittyet hányva a társadalom elvárásainak úgy éljünk, ahogy szeretnénk, nem kis bátorság kell, tette hozzá a Dare (Merj!) mottóval mozgalmat is indító szakember.

„Nem csak a saját műtétemet végeztem el ezzel a két könyvvel” – hívta fel a figyelmet Tisza Kata. A vajúdás, gyász, válás témáját körüljáró fekete könyv – Akik nem sírnak rendesen –, illetve az újrakezdés könyvének is nevezett zöld – a legjobb hely a városban te vagy – az irodalomterápiában már tankönyvnek számít, mondta. De önreflexív irodalomról lévén szó a szerző csak a fele munkát végzi el, állítja, a másik felét az olvasónak kell megtennie.