Michael Kiwanuka: KIWANUKA

Michael Kiwanuka idei albumáról sokat elárul, hogy címe nemes egyszerűséggel: KIWANUKA. Albumával szokatlanul feltárulkozó, letisztult, olykor mellbevágó dalszövegekkel és hangzással nyújt betekintést a Kiwanuka-univerzumba. Nagy munka van benne, nem véletlen tehát, hogy a zenekritikusok is nagyra értékelték, sőt, az évtized egyik legjobb albumának kiáltották ki. Miatta megkedveltük újra a szerelmes soul-dalokat. (Timi)

The Qualitons: Kexek

A budapesti zenekar előtt már az Amerikai Egyesült Államokban is kalapot emeltek, a tavalyi lemezük (Echoes Calling) és remek erdélyi koncertjeik óta pedig úgy szoktuk őket emlegetni, hogy talán ez a legjobb banda ma Magyarországon. Új kiadványukkal az ötven évvel ezelőtt alakult, rövid ideig működő Kex zenekar előtt tisztelegnek. Öt feldolgozásról van szó, de egyik jobb, mint a másik, nehezen tudtunk választani.  (Csaba)

Thom Yorke: ANIMA

A Radiohead frontemberének a nyár közepén jelent meg a harmadik szólólemeze, melynek (ezúttal sincs) semmi köze az „anyazenekar” által képviselt zenei világhoz. Első hallásra nehezen befogadható lemez született, rideg, elidegenítő szintetizátor-szólamokkal, agyoneffektezett vokálokkal és (többnyire) táncolható tört ütemekkel. A legjobb az egészben az, hogy amilyen távolságtartónak és hűvösnek tűnik, épp annyira izgalmas és emberi. (Csaba)

The Neal Morse Band: The Great Adventure

Neal Morse nevét soha nem halljuk a rádióban, pedig ő a világ egyik legjobb élő zenésze. Nem fogom most hosszasan sorolni munkásságának mérföldköveit, egyébként is, nagyjából minden, amit kiad a kezéből, mérföldkőnek tekinthető, főleg ha napjaink lagymatag mainstream zenei világa felől nézzük. Morse zenéje a progresszív rocknak nem is egyik csúcsa, hanem egy külön hegyvonulata. Azon túl, hogy a több hangszeren játszó és énekelő pasas egy őstehetség és igen jó érzékkel gyűjti maga köré a különböző projektjeihez a világ hozzá hasonló zenei fároszait (hogy most csak Mike Portnoy-t és Steve Morse-ot említsük), nem győzi ontani magából a (koncept)albumokat, telis tele hatalmas dallamokkal, monumentális vokálokkal, sűrű zenei szövetekkel. A The Great Adventure ott folytatja, ahol az előző konceptlemez, a The Similitude Of A Dream 2016-ban abbahagyta és ezzel sem lehet betelni, annyira hallgattatja magát. Igen jó minőségű zene ez, otthoni hallgatásra, hosszú és magányos autózásokhoz kiváló. (Sanyi)

Status Quo: Backbone

Amikor Rick Parfitt 2016-ban meghalt, nem lepődtem volna meg, ha a Status Quo megszűnik, mivel logikusnak tűnt, hogy gitáros cimborája nélkül Francis Rossi bármekkora frontembersége ellenére nem tudja sínen tartani a brit rockzene legvidámabb csapatát. Aztán lám, mégis kijött idén a Backbone című album. És az a helyzet, hogy van benne anyag rendesen. Tudjuk persze, a Status Quo olyan, mint az AC/DC, senki nem azt várja tőlük, hogy lemezről lemezre új zenei műfajokat találjanak ki, viszont azt, amit a 60-as évektől kezdve művelnek, ahhoz nagyon értenek. A Backbone a házibulik kötelező kelléke, ami általában a többedik pohár valami után kerül elő, amikor könnyebben mozdul a láb és gyorsul a vér az erekben. Erre a zenére a szomszéd is leteszi a rendőrséghívó telefont és feljön bulizni. (Sanyi)

Nick Cave and the Bad Seeds: Ghosteen

Először nem szerettem ezt az albumot, nem is bírtam egyhuzamban végighallgatni. Nick Cave előző lemeze, a szintén gyászmunka nyomait őrző, zenei és szövegvilágát, továbbá rendkívül súlyos atmoszféráját tekintve az életmű legjobb alkotásai közé tartozó Skeleton Tree után a Ghosteen (ha az eredeti cím szójátékához hűek akarunk maradni: Kamaszellem) olyan utánlövésnek tűnt, amely témáját és hangulatát illetően nem hoz túl sok újat a korábbi albumhoz képest, viszont nélkülözi annak legfőbb – elsősorban muzikális – erényeit. Aztán egy hajnali órán, sokadik nekifutásra, egyszeriben készen állt minden a felismeréshez: ezen a zeneileg minimalista, már-már monoton, valószínűtlenül csendes utazáson az ausztrál mesternek sikerül úgy rángatnia végig a halál árnyékának völgyén bennünket, hogy por és hamu marad utánunk. Bár vannak kiemelkedő pillanatai – a Bright Horses-t például képes lennék végtelen üzemmódra állítani –, lehetőleg megállás nélkül érdemes végighallgatni az egész anyagot, többször is, ha azt akarjuk, hogy igazán magába vonzzon a világa. (Attila)

Chrysta Bell: Feels Like Love

Az elmúlt év egyik maradandó zenei élménye volt Chrysta Bell kolozsvári koncertje, amelynek törzsanyagát az új album dalai szolgáltatták. A varázslatos texasi énekesnőhöz leginkább a „David Lynch múzsája” jelzős szerkezet tapadt hozzá, nem alaptalanul, hiszen első két albuma a rendezőzsenivel együttműködésben készült, ő maga pedig a Twin Peaks harmadik évadának egyik fontos mellékszerepét, Tammy ügynök karakterét alakította. És bár Chrysta Bellt hallgatni valóban olyan, mint hajnalfelé üldögélni a legendás sorozat vendégfogadójának álomvilágában, a Feels Like Love az előzőekhez képest helyenként feszegeti a vele kapcsolatban hangoztatott „dream pop” műfajának kereteit. Egyszerre éteri és érzéki romanticizmusa sosem válik szirupossá – még az olyan álomszerűen szép darabokban sem, mint a Time Never Dies vagy a Blue Rose –, mindig kizökkenti valami nyugtalanító, nyomasztó, sötét titokzatosság: a Chrysta Bell-mágia lényege. (Attila)

Lana del Rey: Norman Fucking Rockwell

Bár a listánkon szintén helyet kapó Chrysta Bellt szokták Lana del Reyhez hasonlítani, a dolog inkább fordítva áll, már ha mindenképp hasonlítgatni támad kedvünk: kicsit úgy aránylanak ők egymáshoz, mint a Laibach és a Rammstein, magyarán Lana del Rey a tömegízlés Chrysta Bellje. Nincs nyugtalanító, kizökkentő elem, ez pont az, aminek látszik: élveteg vintage retróromantika, amivel milliók tudnak azonosulni, bár a műfaj – vállalt szentimentalizmusa ellenére – eleve megköveteli az idézőjeleket, csak hát a Lana-jelenség furmányossága épp abban áll, hogy még a mesterkéltsége is őszintének hat. A Norman Fucking Rockwell pedig, két, kicsit billegő album után, ismét egy nagyon erős anyag. Igen, anyag, minden értelemben. (Attila)

The National: I Am Easy To Find

Nem vagyok egy rajongó alkat. Főleg nem az az elvakult fajta, aki bárhova követi kedvencét, de a The National nevű amerikai bandát követem egy ideje. És most úgy ajánlom az idén tavasszal megjelent nyolcadik, I Am Easy To Find című lemezüket, hogy tkp. nem is ez a kedvencem. Viszont gyönyörű, egyes részleteiben kimondottan megható, és minden részletében gondosan és ízlésesen kimunkált. Az ízléses jelző talán a legfontosabb a munkásságukkal kapcsolatban. Mert igaz ugyan, hogy a – nemcsak a dalszövegeiben – látványosan szorongó frontember, Matt Berninger felemás karizmájára, zömében válságkezelő szövegeire és zaklatott baritonjára (no meg a koncertek közbeni eszelős, részeg kirohanásaira) építkezik az egész produkció, nyilván nem működne az egész a Dessner-ikrek (Aaron és Bryce – utóbbi talán fontosabb) elképesztően kifinomult zenéje nélkül. Pedig tulajdonképpen semmi rendkívülit nem csinálnak, nem fedeznek fel új skálákat, ugyanazokat az alapakkordokat használják, mint a legtöbb popzenekar, csak éppen minden hang a helyén van, semmiből sincs túl sok. A legújabb lemez ráadásul nagyon is elrugaszkodik az eddig megszokott hangzásvilágtól, nemcsak hangszerelésében, de abban is, hogy Matt kissé háttérbe húzódik: tele van a lemez érdekes és gyönyörű női hangokkal. És hát nem beszélhetünk úgy erről a lemezről, hogy ne említenénk meg Mike Mills kisfilmjét, hiszen a két alkotás szoros szimbiózisban született: Mills kapott a fiúktól pár dalvázlatot, amire felépítette az egy nő életét fényképalbumszerűen és rendkívül költőien bemutató filmjét – Alicia Vikander leírhatatlanul fantasztikus alakításával –, a film pedig visszahatott a zenekarra, új dalokat inspirálva, és arra ösztönözve őket, hogy egy szép, kerek munkát tegyenek le az asztalra. Egyfajta művészi hitvallás. Szép munka. (Edgár)

FUNKorporation: Kronikl

Kereken nyolc évet kellett várni a kolozsvári bázisú funkerek első nagylemezére, amely nagyjából összefoglalja mindazt, amiért ez a zenekar a fesztiválok kedvence lett az elmúlt években. Kiváló zenészek munkája a Kronikl, melyet büszkén lehet majd mutogatni a külföldi ismerősöknek (is)!  (Csaba)