Sir Roger Scruton, a konzervatív légicsapás

A napokban, amikor megnéztem Az új pápa című sorozat első epizódjait – mi tagadás, alig vártam az előző évad, Az ifjú pápa lenyűgöző vizuális orgiája után –, az új főhősről, a John Malkovich alakította Sir John Brennoxról, erről a pápának menendő, már csak ezért is különc, egy dandy eleganciáját és egy szerzetes aszketizmusát egyesítő, kimért és derűs, bölcsen ironikus vidéki angol arisztokratáról valamiért a haldokló Sir Roger Scruton jutott eszembe. Scruton nem is katolikus (sőt, anglikán kántor), nem is született arisztokrata (bár a királynő kegyelméből a brit birodalom lovagja), és – Brennoxszal ellentétben – támogatta a Brexitet, mégiscsak azt társítjuk hozzá, amit a fiktív bíboroshoz: azt, hogy nagyon angol. Egy régi vágású angol gentleman, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Volt, amíg meg nem halt, családja körében, megbékélve, vasárnap.

Tényleg, ha filmet készítenének az életéről, alakíthatná akár John Malkovich.

És lenne miről filmet készíteni. Ahogy Douglas Murray írja a Spectatorban megjelent emlékezésében, a sztori után, hogy Scruton a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben saját testi épségét kockáztatva utazgatott a vasfüggöny túl-, azaz innenső oldalára filozófiát tanítani, két kézzel kapkodna Hollywood… ha baloldali professzor lett volna, aki egy szélsőjobboldali diktatúrában teszi ugyanezt.

És ezzel talán el is érkeztünk oda, hogy miért is érdekel bennünket, itt, Közép-Kelet-Európában, magyarként ez a különc angol úriember, akit hetvenöt éves korában vitt el az alattomosan támadó rákbetegség.

Scruton a Miért lettem konzervatív? című, ars poetica-szerű esszéjében hidegrázós tónusban festi meg azt a sivár, feszült atmoszférát, amely 1979-ben fogadta, első prágai látogatásán, „mintha légitámadás következne, és a város elbújt volna a pusztulás elől”, írja; majd miután, némi viszontagságokat követően – szóváltás és dulakodás a csehszlovák állambiztonságiakkal – sikerül bejutnia a magánszemináriumának helyszínéül szolgáló bérházlakásba, szíven üti a felismerés:

Aki látta az Eszmélet című, a közép-kelet-európai rendszerváltások kisiklásáról szóló új cseh szériát – ezt főként a fiatalabbaknak mondom, de lehet, hogy egyszerűen csak túl sok filmsorozatot nézek manapság –, viszonylag pontos képet kaphat arról a közegről, amely „Prága értelmiségének megtépázott maradéká”-t jelentette, és amelyben öreg professzorok, hosszú hajú költők, civil ruhás papok, nem megfelelő származású diákok mozogtak, várták a csodát, és gyakorolták az anamnézist: az „elfelejtett dolgok tudatosítását”, ez esetben a nemzeti kultúra szellemének ébren tartását; és közben kazánfűtőként (!) keresték a kenyerüket; később pedig az ország első szabadon választott vezetői lettek.

Scruton aztán aktívan segítette a közép-kelet-európai országok rendszerellenes, antikommunista mozgalmait; töretlen szeretete és megbecsülése a csehek, magyarok, lengyelek iránt azokból az időkből eredeztethető; és kölcsönösségen alapul.

Václav Havel, már cseh elnökként, kitünteti egykori harcostársát, Roger Scrutont

Amikor találkozott a létező szocializmus valóságával, értette meg – ő, aki konzervatívvá válásának kezdetét az 1968-as párizsi diáklázadások idejére teszi (melyeknek tanúja volt testközelből) –, mekkora rombolásra képes a legdurvább konformizmusba torkolló forradalmi utópizmus: „láttam a sátánt és művét”, írja metaforikusan a kommunista világról. Az ő konzervativizmusa ezért már nem pusztán eszmetörténeti szempontból érdekes, az angolszász világon kívül értelmezhetetlen, eltartott kisujjú elméletieskedés (mint azt sokan sugallni szeretnék), hanem egy életre szóló, megrendítő valóságtapasztalattal való találkozásból formálódott.

Egyszerűbben fogalmazva, Roger Scruton – ellentétben számos nyugati akadémikus kollégájával – nagyon is jól értette a világot, amelyben élt, azt a felét is, amelyben mi éltünk, és minden közegellenállás dacára nem félt konfrontálódni a mégoly népszerűtlen nézeteiért is (az egyetemi szférából elég hamar távoznia is kellett, ami nem csoda, hiszen – amint derűs öniróniával írja – a főiskolán, ahol tanított, rajta kívül egyetlen konzervatív dolgozott: a menza olasz származású felszolgálónője, aki az előadók bosszantására a pápa giccses fotóival dekorálta ki az ételpultot).

Sir Roger „ellentmondásossága” abból származott, hogy úgy élt és beszélt, mintha a politikai korrektség nem is létezne egyáltalán. Amikor egy magyar állami díj átvételekor a vezető magyarországi hírportál leantiszemitázta, nyilvánvalóan azért, hogy ezzel gyanúba keverje az őt kitüntető miniszterelnököt, elkeseredtem. Hát ennyit ért fél évszázad szerteágazó munkája, egy, az aktuálpolitizálás szellemi restsége okán létrehozott ideológiai skatulyát, amibe sikerül begyömöszölni egy ilyen reneszánsz alkatú figurát is, aki politikafilozófiai művei mellett jegyez esztétikai tárgyú írásokat (A szépről frissen jelent meg magyarul), borivásról szóló értekezést (Iszom, tehát vagyok), ökopolitikai traktátust (Zöld filozófia), regényt, zeneelméletet, és annyi minden mást; hiszen gondolkodó volt, minden érdekelte. Lehet, hogy nem volt mindenben igaza, de mindenben törekedett az igazságra.

Amihez szintén a maga józan szkepszisével viszonyult. Jelmondata, ha lett volna, ez lehetett volna:

Jobban szerette a tapasztalati valóságot az utópiáknál, a józan észt az ideológiáknál, a bevált hagyományokat a mindenáron való újításnál, az intézmények által garantált szabadságot az anarchia „felszabadításánál”, az iróniát a dogmáknál, az otthonosságot a kötelező nyitottságnál, a személyes felelősséget a társadalom hibáztatásánál, az óvatos pesszimizmust a hurráoptimizmusnál.

- írja A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye című, általam elég sokat forgatott könyvében.

Akinek van füle rá, hallja.